Önfeledt pogó és halálhörgés – Ilyen volt a Thy Art Is Murder, a Fit For A King és a Knosis a Barba Negrában

Csütörtökön megnéztük a Barba Negrában, hogy mit tud élőben a metalcore és deathcore színtér három kiemelkedő zenekara. Galéria és beszámoló zúzdával, moshpittel és egy kis színpadi akrobatikával. 

Az estét a turnéra csak négy állomás erejéig becsatlakozó Knosis kezdte, ami a japán metalcore alapzenekar Crystal Lake ex-énekesének (Ryo Kinoshita) új projektje, így nyilván nem nagyon lehet kikerülni a hasonlítgatást, hogy mégis milyen a kicsit fura elválás után indított együttes a Japánban abszolút legendaszintű zenekarhoz képest. Ami maradt, az Ryo brutálerős hangja, ami talán az egyik legjobb, legkarakteresebb az egész műfajban, és maga a zenei vonal is nagyjából a régi, csak a Knosis még inkább elvitte a metalcore-t a kísérletezőbb, kiszámíthatatlan tempó- és stílusváltásoktól hemzsegő irányba. Ez hol nagyon működik, hol pedig, hát, annyira nem.

Ez már a stúdiós felvételeken is érződött, és a meredek váltások élőben is néha elképesztően jól működtek és gondoskodtak arról, hogy egy pillanatra se váljon unalmassá a zene, máshol viszont inkább megakasztották kicsit a tempót és visszavettek a színpadi energiából. Ami mondjuk még így is lehengerlő volt. A Crystal Lake Európában is sokat turnézott már a Ryo-féle korszakban is, és bár hozzánk nem jutottak el (csak majdnem, amikor a Covid miatt elmaradt 2020-as Rockmaratonon léptek volna fel), de máshol sikerült őket elkapni párszor, így megvan a viszonyítási alap ahhoz is, hogy koncerten mennyire más a két együttes, de szerencsére az elképesztő szintű energia és a non-stop őrület is megmaradt. Ebbe maximum annyi zavart bele, hogy az általában négyfős felállással koncertező projekt erre a turnéra trióként jött, ami miatt Ryo az ének mellé a gitárosi posztot is bevállalta, így jobban helyhez volt kötve, de ezzel együtt is folyamatosan mozgásban volt a zenekar. A Crystal Lake zenei kiforrottsága hiányzik egy kissé, de a Knosis ezzel együtt is a színtér legizgalmasabb újoncai közt van, és ha jobban megtalálják a saját hangjukat, akkor még nagyon sokra vihetik.

Másodikként az amerikai Fit For A King következett, és bár az ő koncertjüktől vártam a legkevesebbet, abszolút pozitív csalódás lett a vége. Lemezen számomra a hörgős zúzda mellé bőven túl sok a nagyon dallamos, tiszta énekes részek aránya (elég csak a legfrissebb dalt, az év eleji Keeping Secrets-t meghallgatni), amit persze sokan szeretnek, de nekem soha nem passzolt igazán ez a fajta rádiós rock határát súroló hangzás a metalcore-hoz. Élőben viszont annyival átütőbb a megszólalás, és ezek a kis dallamos kitérők is annyival erőteljesebben szóltak, mintha nem is ugyanarról a zenekarról lenne szó.

A koncert színpadi show részét pedig a basszgitáros Ryan O'Leary egy személyben elvitte a hátán: gyakorlatilag az első számtól az utolsóig folyamatosan váltották egymást a kis emelvényéről indított méteres, spárgával megtolt ugrásai és a forgás-körrúgás-gitárnyakkörülpörgetés kombók. A koncertjük fináléja pedig egy igazi kuriózum volt: a még 2020-ban kijött God Of Fire, amiben Ryo volt a vendégénekes, és most, hogy pár koncert elejéig összeértek a turnéik, előszedték az ebben a formában alig néhány alkalommal játszott dalt a fiókból.

A Fit For A King koncert közben is elmondta, hogy hosszú évek óta nem jártak Európában, a főzenekar, az ausztrál Thy Art Is Murder ellenben legutóbb szűk egy éve, októberben lépett fel Budapesten, nem sokkal a legutóbbi nagylemez, a Godlike megjelenése után. Ami nem csak amiatt volt nagy szám, mert akkor új anyaggal turnéztak, hanem amiatt is, hogy azon a turnén mutatkozott be új énekesük, Tyler Miller, aki a hivatalosan egy problémásnak tartott kijelentése miatt kirúgott CJ McMahont váltotta (amúgy a különböző források alapján esélyes, hogy inkább arról volt szó, hogy az ex-énekes egyre tolerálhatatlanabb seggarc volt, a többiek besokalltak, a háta mögött újravették az új lemezt egy másik énekessel, hogy ahhoz neki már ne legyen köze, majd a megjelenéssel egy időben bejelentették, hogy elválnak az útjaik).

A tavalyi koncert ennek megfelelően elég nagy durranás volt a Barba Negra nagyobb sátrában, a mostani azonban még a kisebbet sem tudta megtölteni, esélyes, hogy amiatt, hogy a közönségnek, az azért eléggé masszív hazai metal és hardcore koncertfelhozatalban végesek a forrásaik, és nem feltétlen egy olyan zenekarra jönnek el, amit pár hónappal korábban egyszer már megnéztek, gyakorlatilag (az előzenekarokat leszámítva) ugyanezzel a műsorral. Ez abszolút érthető, nem a zenekart minősíti, és szerencsére a koncertre sem nyomta rá a bélyegét, mert a közönség és az együttes is abszolút a maximumot adta.

Ahogy a Fit For A King is súlyosabb volt élőben, mint stúdióban, úgy ez igaz volt a Thy Art Is Murderre is... azzal a különbséggel, hogy náluk azért már a kiindulási alap is eléggé brutális. Itt a technikás deathcore sokszor már-már a black metal határát súrolta, csak éppen teleszórva a deathcore-t jellemző, belassulós, extrasúlyos kiállásokkal. Annak ellenére, hogy a Thy Art Is Murder koncertje a tavalyihoz képest sok újat valószínűleg nem nyújtott, úgy tűnt, hogy mindenki maximálisan elégedetten ment haza, mert az este tényleg hozta azt, amit ígért, és nagyszerű áttekintést adott arról, hogy 2024-ben hol is tart a deathcore és a metalcore.

Szöveg + fotók: Frank Olivér (infinitebeat.hu)

Thy Art Is Murder

Fit For A King

Knosis