Az alázatos gitárhős házibulija – Ilyen volt Tom Morello koncertje az Akváriumban

Akár hakni is lehetett volna, de örömpogós szólóbuli lett Tom Morello első hazai koncertje, ami röviden azért a Rage Against The Machine-rajongóknak is megadta, ami a 32 éve éhező magyar Rage Against The Machine-rajongóknak járt.

32 éve jelent meg a Rage Against The Machine első nagylemeze, de pechünkre a legutóbbi újjáalakulós turné sem ért el a közelünkbe sem (Prága, Bécs), mert lemondták az egészet az énekes, Zack de la Rocha lábsérülése miatt, aztán jó szokásukhoz híven fel is oszlottak gyorsan. A zenekar stílusteremtő gitárosa, Tom Morello viszont szólóban eljutott hozzánk, és a bulit azt sem tudta elrontani, hogy a gyérebb érdeklődés miatt átrakták a koncertet a Parkból az Akváriumba.

Sőt: aki azért maradt otthon, mert azt hitte, hogy ez csak egy "gázsit a zsebbe, aztán lelépünk" hakni lesz, amilyet amerikai rocksztárok a keleti végeken szoktak adni, az melléfogott, mert ez minden volt, csak alibizés nem. Morello láthatóan odáig volt, hogy 32 év után végre eljutott Magyarországra, és ami elsőre kedves gesztusnak tűnt csupán, az a koncert hevében tényleg őszinte lelkesedéssé változott.

Voltak, persze, hogyne lettek volna Rage-dalok, vagyis inkább riffek, Testify, Bombtrack, Freedom, Know Your Enemy, Bulls on Parade, és a többi, gyorsan, izomból, rap nélkül, mashupban. Aki áldozni jött a Tom Morello-riffek oltárán, az itt, ha csak pár percre is, mennybe mehetett. Jumpdafuckup, örömpogó, fejben újra mindenki tini volt.

Szólótrilógiájáról, az Atlas Undergroundról is jött pár combosabb darab, de az első félidőben inkább a folkgitáros proteszthősé volt a főszerep. Morello a RATM és a szupergroupjai, az Audioslave, a Prophets of Rage, a Street Sweeper Social Club mellett/után sokáig vitt Nightwatchman néven egy szólóprojektet, amiben régi nép- és munkásdalokat, meg az amerikai folk- és blueshagyományban gyökerező saját számokat énekelt, akusztikus gitárral, harmonikával – ezeket játszotta most rockzenekarral, és olyan lelkesedéssel, amiből látszott, hogy tényleg fontosak neki ezek a számok, és fontos az üzenetük is, kitartásról, szolidaritásról, összefogásról.

Volt, ami sok volt, mint a kocsmanótázós nánáná-refrén a The Road I Must Travelben, de kaptunk világpremiert (They Can't Kill Us All), igazi chainganges amerikai folkhangulatot tapsolós, padlón dobogós minikórussal, jobb számokat a korai szólólemezekről (One Man Revolution, The Fabled City), és az egyetlen szerelmes dalát, amit amúgy a gitárjához írt (Black Spartacus Heart Attack Machine).

Papolás nem volt, amit Morello a világról gondol, azt is viccesen, lazán, szimpatikusan adta át. Profi amerikai entertainer, a szó legjobb értelmében, akinek a közönség pár szám után a tenyeréből evett, pedig a többség tippre tényleg a RATM-dalokért jött, meg hogy élőben lássa az egyik kedvenc gitárosát, és biztos volt sok szám, amit nem ismert a szólóéletműből – a hangulat mégis vitte magával. Morello célja az lehetett, hogy úgy tartson szerzői estet, hogy az a lehető legszélesebb tömeget szórakoztató buli maradjon, bevilágítson az életmű kevésbé ismert sarkaiba, közben önazonosan előtérbe helyezze a folkos-aktivista dolgait, a slágerekre meg beinduljon a tömeg – és ez így nagyjából sikerült is.

Az átkötéseket is elütötte valami poénnal, a gitárhangolásról megjegyezte, hogy egy koncertnek ez a legunalmasabb pillanata, szóval itt inkább üvöltsön mindenki olyan hangosan, amilyet a hely még nem hallott. Volt Audioslave is, a Like a Stone (rövidítve), aminél lekapcsoltatta az összes lámpát, csak egyetlen fényt kért a mikrofonjára, ami előtt nem állt senki, így emlékezett meg a pótolhatatlan Chris Cornellről. Szép gesztus volt.

Sok számot maga Morello rappelt-énekelt, de legalább ennyit a gitáros Carl Restivo, aki régi barátja, a Street Sweeper Social Clubban és a Nightwatchmannel is turnézott már vele, néhány számában producer is volt és "zenei rendező", szóval igazi svájcibicska a zenekarban. Kábé, mint Myles Kennedy Slashnél, aki jól el tudja énekelni a sztárvendégekkel készült szólólemezek legtöbb számát, itt például a Let's Get The Party Startedet Oli Sykes, vagy a Gossipot a Maneskin helyett, csak nem akkora kaliberű rocksztárfazon, inkább a főhős háttérben maradó jobbkeze.

RATM ide vagy oda, a csúcspont végül egy Springsteen-szám lett, ami nem meglepő, hiszen Morello óriási Springsteen-rajongó, jó pár éven át turnézott és két lemezen is játszott vele meg az E Street Banddel, és a The Ghost of Tom Joad kulcsdal a számára. Játszották már a Rage Against The Machine-nel is, keserves-katartikus protesztdalt faragtak Springsteen tragikus lírájából, aki eredetileg nagyívű rockszámnak szánta ezt, csak valahogy nem állt össze, amikor lemezre vette, és akkor kattant össze, amikor meghallotta, hogyan gitározza Morello - ezt vették aztán fel a High Hopesra.

Morello, aki pedig részben ennek a dalnak hatására kezdett bele anno a Nightwatchman-projektbe, élőben korrekten hozta a Springsteen-éneket, aztán mindent vitt a vijjogós, szirénázó szólóval. Meg amúgy is: nem tartott gitársulit, csak hozta, amit szokott, funkos ritmusokat, szkreccselést idéző, hiphopos gitárokat, óriási, lépdelő riffeket, és ez pont elég volt ebben a felszabadult házibuli-hangulatban.

„Megtanultunk egy régi magyar népdalt nektek, talán énekeltetek még a suliban” – jelentette be a végén, és kinézte belőle az ember, hogy tényleg megtanult egyet, vagy legalábbis a legendás Queen-koncertfilmet ismeri, és akkor jön majd a Tavaszi szél, de aztán ez lett a legjobb poénja, mert a Killing in the Name jött, és vele egy kis eufória, hogy mégsem kopott el ez a dal teljesen, pedig unásig játszották minden rockdiszkóban a '90-es, de még a kétezres években is. Ezt a dat a Morello-koncerteken a közönség énekli, így volt itt is, és ennek tett a leginkább jót, hogy nem köpte rá senki a rapet, mert így igazi közösségi élménnyé vált. 

Aztán jött még egy kis Lennon, Power to the People, mi más, hiszen a feldolgozások is passzoltak Morello politikai-zenei világába (igen, volt még Kick Out the Jams is az ikonikus detroiti protopunkzenekartól, az MC5-tól), és a jól felépített, szépen fokozott buli a csúcson ért véget.

Ha egyszer megmintáznák az alázatos, jófej rocksztár szobrát, Morello nyugodtan modellt állhatna hozzá. Hiába ért már el mindent, amit ebben a műfajban el lehet, alázatos maradt, és nem vette félvállról ezt a koncertet se, pedig még ő is viccelődött azzal, hogy amikor pár napja a francia Hellfesten játszott, akkora földinduálást csinált a közönség, hogy azt mérni lehetett volna a Richter-skálán, ez pedig egy sokkal kisebb helyre lefokozott buli volt egy kis, káeurópai helyen.

Rajta viszont az látszott, hogy tényleg örül, hogy végre itt lehet, és már az elején szólt, hogy extra hosszú műsort fognak adni. És tényleg: 95 perc volt az egész, de bő negyedórával több, mint amit máshol játszottak. Mondta azt is, hogy ezután harminckétszer zsinórban visszajön Budapestre, meg azt is, hogy a következőre, reméli, nem kell megint 32 évet várni. Úgy legyen.

szöveg: Soós Tamás
fotók: Papp Fanni