A koncert, ami nem volt. Alice Coltrane: The Carnegie Hall Concert

Alice Coltrane 1971-es Carnegie Hall-beli koncertjének első ízben megjelent felvételét hallgatva hálát adhatunk valami felsőbb rendezőerőnek a spirituális jazz négy klasszikusáért. Ez a cikk először a Recorder magazin 113. számában jelent meg.

Négy track: négy utazás, négy világ megteremtése, ami két ember alkotói kapcsolatába és a köztük áramló inspirációba enged bepillantást. Van úgy, hogy kettő meg kettő nem csak több, mint négy, de az univerzum egy szelete. Ilyen Alice Coltrane 1971-es koncertfelvétele a Carnegie Hallból, ahol a hárfás, zongorista zeneszerző megmutatja két arcát: kibontakozik a jazz önálló, szikrázóan spirituális alktójaként és férje, John Coltrane jazzgéniusz hagyatékának szuverén tolmácsaként és idegenvezetőjeként.

A felvétel hányatott sorsának ismeretében ámulatra méltó, hogy egyáltalán megjelenhetett fél évszázad késéssel – hogy egyáltalán maradt lenyomata annak a megismételhetetlen New York-i estének. A master ugyanis egyszerűen elveszett, maradt hát egy kétcsatornás referenciamix, amiből meg lehetett próbálni összerakni valami használható végeredményt, 2024-ben pedig az “utómunkában megoldjuk” örökérvényű mottója is másként cseng. Ugyanakkor nem kell high-ender füleket simogató, minden rezdülést hiperrealisztikusan visszaadni képes hanganyagra számítanunk, de nem is ez a lényeg.

A lényeg az életmű és az örökség felől tárul fel: ez a koncertfelvétel képes átrajzolni azt a máig élő, kissé bugyuta képet, miszerintis Alice Coltrane valamiféle batikolt leplekbe öltözött, átszellemülten mosolygó hippitanító volt, egy szédült tyúk a nehezen értelmezhető, divatjamúlt hárfaszerzeményeivel. Ezt a benyomást a spirituális jazz kortárs képviselői, Kamasi Washington, Shabaka & The Ancestors, Angel Bat Dawid vagy még újabban Brandee Younger és Nala Sinephro vagy akár André 3000 a saját munkásságukon átszűrve elkezdték elrajzolni, de mindez csak még jobban aláhúzta a szerző holisztikusabb megismerésének szükségességét. A Turiya-dalok újrakiadása után a The Carnegie Hall Concert tehát egyszerre időszerű és valószerűtlen ajándék. 

Az első két track Coltrane saját szerzeménye az Impulse!-nál a koncert előtt alig egy héttel megjelent Journey in Satchidananda albumról. A címadó és a Shiva-Loka szabad interpretációja meditatív, valódi ensemble darab, a zenészek közötti dinamikus egyensúlyt helyezi a középpontba. Ami a stúdióban túl absztraktnak tűnik, az a koncertteremben szabadjára engedett előadásban felszabadítóan áramlik ide-oda, mintha csak vízből és szélből lenne. A tambura, hárfa, harmónium szólamai annak az egy évvel korábbi indiai utazásnak az emlékei, ami Alice érdeklődését a hindu spiritualitásra: a meditációra és a megbékélésre irányította.

Ezzel szemben az Africa és a Leo, a két John Coltrane-darab, ami később Alice repertoárjában önálló életre kelt, a szerző kései éveinek perzselő, lüktető hangzásának mintapéldája. Míg a saját szerzeményeiben csak hárfán hallhattuk, Alice itt átül a zongorához. Ami itt történik, az nem szellemidézés; nem próbálja médiumként közvetíteni John géniuszát, hanem a saját interpretációját mutatja fel, biztos kézzel irányítva a közreműködő, nem kevésbé nagyformátumú zenészeket: Pharoah Sanders, Archie Shepp, Don Cherry, Tulsi Reynolds és a többi, Coltrane-ék körüli muzsikus kelti életre a vizet és tüzet, az aktív és a befogadó energiát, ezzel fejet hajtva Alice Coltrane és Woodstock guruja, Sri Swami Satchidananda és John előtt.

A poláris ellentétek nem csak vonzzák, kiegészítik, de fel is oldják egymást – időszerű ezt a gondolatiságot ennyire kifinomult jazzben megtapasztalni, és újra meg újra visszatérni az élményéhez. Alice Coltrane a maga teljességében még mindig feldolgozatlan életművében ez a felvétel egy biztos sarokpont lesz.

Selmeczi Nóra