Filmrecorder Cannes-ban. Micsoda nő a Z-generáció számára.

Míg 1990-ben Julia Roberts és Richard Gere egy romkom klasszikus tündérmeseként tálalták egy szexmunkás és egy milliomos egymásra találását, most, több, mint 30 évvel később itt a mocskos szájú, hiperaktív utód, az Anora. A tündérmese lejjebb, az orosz gengsztercsaládtól menekülés és a féktelen humor viszont feljebb lett tekerve, a végeredmény pedig 2024 egyik legjobb filmje.  

Sean Baker az utóbbi tíz évben a marginalizált amerikai sorsok legszimpatikusabb krónikása lett, aki mindig empátiával és ítélkezés nélkül közelít hőseihez, legyen szó szükséglakásokban tengődő gyerekekről, nagyszájú transz prostikról vagy éppen a világ legönzőbb pornósáról. A Tangerine-t még iPhone-nal vette fel, de a Floridai álom már Oscar-jelölést kapott, a Vörös rakéta pedig a cannes-i filmfesztivál versenyprogramjában aratott óriási sikert. A felfelé ívelő tendencia folytatódik az Anorával, ami az idei cannes-i versenyprogram egyértelmű csúcspontja és mindenképp számíthat valami fontosabb díjra Greta Gerwig zsűrijétől.

Pedig Baker nem szelídített a saját stílusán, továbbra is a szexiparban dolgozó, gyakran ordenárén harsogó, nagyon egyszerű emberekről forgatott filmet, akikkel nem biztos, hogy szívesen tartózkodnánk huzamos ideig egy helyiségben. Vásznon nézni őket viszont elképesztően szórakoztató, ráadásul az Anora az első Sean Baker film, ami inkább nevezhető vígjátéknak és közönségfilmnek, mintsem low-budget szociodrámának. A látvány elsőosztályú és fényévekre vagyunk már az iPhone esztétikától, az Anora hangulata sokkal inkább emlékeztet egy Paul Thomas Anderson vagy egy Safdie-testvérek filmre.

Lehetetlen persze elvonatkoztatni a Micsoda nő!-től is, amit eredetileg szintén egy kemény, realista portrénak szántak, végül mégis minden idők egyik legnépszerűbb romantikus komédiája lett belőle. Míg azonban 1990-ben Julia Roberts egy csiszolatlan gyémántot, Richard Gere pedig az érett, kifinomult sárm megtestesülését formálta meg, 2024-ben a sztriptíztáncosnő/escort címszereplő lényegében egy toporzékoló tinilány, az álomférfi pedig Gere szöges ellentéte - egy elkényeztetett, az élettől mindent tálcán kapó orosz milliárdoscsemete.

Mindkét főszereplő tökéletes választás; a csodás Jobb idők című tévésorozat által felfedezett Mikey Madison legalább annyira briliáns fizikai komédiát nyom, és legalább annyira idegesítően képes sipákolni, mint a mozis áttörését meghozó Volt egyszer egy…Hollywoodban, míg Mark Eydelshteyn egy Timothée Chalamet-szintű felfedezésnek tűnik. Aki odafigyelt az európai művészfilmekre az utóbbi időben, kiszúrhatja az orosz Paul Mescalt (Yura Borisov – Compartment No. 6, Petrov’s Flu) is az egyik kulcsszerepben, sőt, végül az ő karaktere lesz a katalizátora annak, hogy az Anora egy jópofa vígjáték helyett igazán nagy filmmé váljon.

A meglehetősen hosszú játékidő nagy részét ugyanis kezdetben a bulizás, szex és a milliárdoslét körüli poénok teszik ki, majd a film átvált egy zaklatott hajszába rengeteg üvöltözéssel, börleszk-erőszakkal és őrült energiával, ami mind elképesztően vicces, de nem mutat fel mélységeket vagy éppenséggel tanulságot. Ha nem szórakoznánk annyira bitangul jól, akár meg is kérdőjelezhetnénk, hogy mit keres egy ilyen könnyed komédia a filmvilág legrangosabb szelekciójában.

Sean Baker márpedig az előző három filmjében is képes volt univerzális tartalommal megtölteni pornósok és prostik mindennapi, gyarló civódásait. Az Anorában némileg megkésve kristályosodik ki a mögöttes mondanivaló és emiatt megosztó a hangvételt váltó lezárás. Mégis, a Micsoda nő! három évtizeddel ezelőtti hazug tündérmeséje szintjén maradna az Anora ha elhallgatná, hogy napjaink TikTok, Instagram és Onlyfans kultúrája milyen szinten képes eltorzítani egy fiatal lány értékrendszerét és a pénz bűvöletében végzett szexmunkával karöltve elpusztítani a lelkét.

Onozó Róbert (Cannes)

Az Anorát a cannes-i filmfesztivál versenyprogramjában láttuk, magyarországi moziforgalmazása az év második felében várható.