Az egyik legünnepeltebb francia rendező, Jacques Audiard számos remekmű után most, kísérletező korszakában érheti el a nemzetközi áttörést. Pedig a mexikói drogkartellek világában játszódó transz-musical elsőre inkább csak egy viccnek tűnt, de nem volt film, amit nagyobb szeretettel fogadott volna idén a cannes-i közönség.
Minél kevesebbet tudunk az Emilia Pérez történetéről, annál jobb, mert a lehető legváratlanabb irányokba száguld és minden kanyarban mintha egy más filmbe menne át. Szerencsére a volánnál Jacques Audiard ül, akit a filmrajongók már több, mint 15 éve A próféta vagy a Halálos szívdobbanás rendezéséért a szívükbe zárhattak. Miután Audiard megcsinálta a társadalmilag fontos filmjét, a Dheepan – Egy menekült történetét és elnyerte vele a cannes-i filmfesztivál fődíját (sajnos ezzel pont ezüstéremre szorítva a Saul fiát), mintha lekerült volna róla a nyomás és egyre kísérletezőbbé vált.
Hollywoodi kirándulása, a Testvérlövészek, Joaquin Phoenix-szel és Jake Gyllenhaal-lal nem vert nagy hullámokat, pedig az utóbbi évtized egyik legrendhagyóbb westernje. Még jobban sikerült az Ahol a Nap felkel Párizsban, ami mintha a Csajok TV-sorozatot helyezné át Párizsba, gyönyörű fekete-fehér képeken. Ezek után már a szemünk sem rebbenhetett, amikor kiderült, hogy egy Mexikóban játszódó operát tervez transznemű főszereplővel. Az operából végül musical lett és fél órába is beletelik, mire kiderül, hogy a két húzónév közül se Selena Gomez, se Zoe Saldaña nem a címszereplő.
Emilia Pérez ugyanis egy drogbáró második esélye erkölcsös és családszerető életre, egy új testben. Az utóbbi évek a transz identitáskeresés dömpingjét hozták el a filmekben és TV sorozatokban, politikai vitákat és bizonyos körökben óriási felháborodást generálva. Az Emilia Pérezt lehet sok mindennel vádolni; hogy egy divathullám érzékenyítő darabja lenne vagy, hogy nem veszi elég komolyan a nemváltás témáját. Ráadásul amíg transz művészek sora várja, hogy lehetőséghez jusson leforgatni a személyes hangvételű szívügyét, addig Audiard idős, cisz-heteró férfiként kedvére trappolhat a politikai korrektség porcelánboltjában, mint egy elefánt.
Ami a politikai korrektséget illeti, Audiard legalább annyit megtett, hogy egy valódi transz színésznőt kért fel a főszerepre és Karla Sofía Gascón jelenleg a legesélyesebb a legjobb színésznőnek járó cannes-i díjra. Az Emilia Péreznek viszont pont az a legnagyobb erénye, hogy nem próbál egyensúlyozni, hogy ne sértse meg senki érzékenységét. Egy féktelenül kattant musical, amiben ugyan nincsenek instant klasszikus zenei betétek (pedig Selena Gomez megérdemelt volna egy showstopper jelenetet), de mindig képes meglepni és elbizonytalanítani.
A humor néha bugyuta (pl. a bangkoki nemváltó kórház látnod kell, hogy elhidd musicaljelenete) és a történetről nyugodtan asszociálhatunk a Mrs. Doubtfire című vígjáték-klasszikusra is, de Audiard minden jelenetet képes lendülettel és energiával megtölteni. A női testben újjászületésről feldob ugyan pár magas labdát, de nem próbálja megmondófilmként lecsapni őket vagy politikailag állást foglalni. Pedig erre nyilván lenne igény, de aki filmes politikai kiáltványát vár a transzjogokról vagy a mexikói drogkartellekről, rossz helyen keresgél. Az Emilia Pérez azt nyújtja, amit a filmvilág egy musicaltől leginkább elvár: szórakoztat.
Onozó Róbert (Cannes)
Az Emilia Pérezt a cannes-i filmfesztivál versenyprogramjában láttuk, magyarországi moziforgalmazása az év második felében vagy jövőre várható.
