Paul Schrader visszahozza a kilencvenes évek legnagyobb sztárjait, de közben az Eufória szépfiújával próbálja elfeledtetni, hogy pontosan tudjuk, hogy nézett ki Richard Gere fiatalon. Az Oh, Canada! lehet, hogy öreges, de csak egy bölcs és tapasztalt ember rendezhette meg, akitől hiteles és érdekes visszatekinteni a megbánt fordulópontokra.
Ha valaki egy évvel ezelőtt azt mondja, hogy a 2025-ös cannes-i filmfesztivál hollywoodi húzónevei olyan 90-es évekbeli ikonok lesznek, mint Kevin Costner (Horizon: An American Saga), Demi Moore (The Substance) vagy Richard Gere, biztos körbenevettük volna. Gere ráadásul azzal a Paul Schraderrel érkezett a Riviérára, akinek 44 évvel ezelőtti áttörését, az Amerikai dzsigolót köszönhette. Most pedig itt vannak mindketten, közel a nyolcvanhoz, egy kissé öreges, de sok szempontból érdekes filmmel, az Oh, Canadával.
Öreges, hiszen egy idős ember emlékszik vissza az életére, ráadásul nem különösebben bonyolult szerkezetben. Beszélő fejek stílusú interjú, a fiatalkor fekete-fehérben és amikor vissza-visszatérünk a narrátorhoz, egyértelművé válik, hogy hősünk haldoklik. A haldokló ember ráadásul nem a legmegbízhatóbb narrátor, hiszen keverednek a tényleges emlékei azzal, ahogy szeretné, hogy az utókor emlékezzen rá.
Rendkívül hangsúlyos a megbánás és a jóvátehetetlen tévedés motívuma – vajon tényleg 22 éves korában siklott ki minden a főhős életében – Schrader esetében persze tudhatjuk, hogy saját idős korában őt is ez foglalkoztatja. A sokat nyilatkozó forgatókönyvíró- és rendező-legendáról ugyanis tudhatjuk, hogy az utóbbi években rengeteget romlott az egészsége és demenciás feleségének az ápolása miatt anyagi gondjai vannak, közben pedig sosem szabadult meg a bátyjával (akivel a Mishima készítése során vesztek össze) kapcsolatos bűntudatától.
Persze az Oh, Canada! nem Schrader saját története és nem is igazán illik az utóbbi időben hasonló koncepción alapuló filmjei (A hátrahagyott, Svindler, A főkertész) sorába, amelyek inkább az általa írt Taxisofőr szellemi örökösei voltak. Az Oh, Canada! ugyanis a két éve meghalt Russell Banks egyik utolsó regénye alapján készült és az 1997-es Kisvárosi gyilkosság után ez a második alkalom, hogy Schrader egy Banks regényt adaptál. A kombináció ezúttal is mesésen klappol és az utóbbi napok csalódásai (Francis Ford Coppola – Megalopolis, George Miller – Furiosa) után logikus következtetésnek tűnik, hogy inkább ilyen filmet érdemes egy idős művésznek rendeznie, ahol elengedhetetlen a korral járó bölcsesség és élettapasztalat.
A 77 évesen is sármos és nagyon szépen öregedő Richard Gere mellett érdemes megemlíteni a feleségét alakító Uma Thurmant is, akit az utóbbi évtizedben (talán Lars von Trier A nimfomániása óta) szinte egyáltalán nem láttunk emlékezetes szerepekben. Az idősebb filmes legendák mellett persze meg kell említeni, hogy Schradernek sikerült napjaink egyik legnagyobb feltörekvő sztárját is megszereznie a főhős fiatalkori énjéhez (persze pontosan tudjuk, hogy Richard Gere nem így nézett ki fiatalon) és Jacob Elordi remekül élt a lehetőséggel. Nem kétséges, hogy az Oh, Canadában nyújtott karizmatikus alakítása dobbantó sokkal nagyobb szerepek felé és hamarosan beéri az Eufória szereplőtársait, Zendayát vagy Sydney Sweeneyt.
Onozó Róbert (Cannes)
Az Oh, Canadát a cannes-i filmfesztivál versenyprogramjában láttuk, magyarországi moziforgalmazásáról egyelőre nincs információnk.
