Filmrecorder Cannes-ban. Még mindig rock’n roll, de egy fokkal szelídebb.

Az angolok legmenőbb rendezőnője, Andrea Arnold eddig még sosem távozott díj nélkül a Riviéráról. Ezúttal napjaink két legnagyobb függetlenfilmes sztárját szerezte meg, de a Bird sikere nem csak Barry Keoghan-en és Franz Rogowskin múlik, hanem azon, hogy bevesszük-e egy alapvetően realista rendező kirándulását a természetfelettibe.

 Andrea Arnold a cannes-i filmfesztivál egyik nagy saját felfedezettje, ami brit rendezőknél szokatlan, de eddig egy kivétellel minden nagyjátékfilmje itt került bemutatásra. Ráadásul már az első filmje (Red Road) is zsűri díjat nyert itt 2006-ban, amit érdekes módon két újabb zsűridíj követett az Akváriumért (2009) és az American Honey-ért (2016). Ez a kitüntetés nagyjából a bronzéremnek felel meg, reméljük, hogy a Bird-öt is legalább ennyire értékeli majd Greta Gerwig zsűrije.

Legutóbb egy tehénről szóló dokumentumfilmmel (Cow) került be a cannes-i programba és az már eddig is többször lejött, hogy szereti az állatokat. A Bird viszont szerencsére nem egy madárról szóló dokumentumfilm, hanem inkább visszatérés a korábbi realista hangulatú fikciós filmjeihez, bár állat akad benne így is bőven, van közeliben sirály, varjú, légy, ló, róka és varangy. A főhős viszont az Akváriumhoz hasonlóan egy zűrös családban élő tinilány, akit ezúttal is egy nagy felfedezett újonc, Nykiya Adams alakít.

 Ami viszont meglepő, hogy Arnold jellegzetes, a brit munkásosztálybeli miliőt megörökítő dokumentarista stílusa mágikus elemekkel egészül ki. A fokozatosan adagolt természetfeletti vonal nem elég eredeti, és a legkevésbé működik a filmben. Ráadásul állati átváltozásokat láttunk már igényesebben is kivitelezve a közelmúltban, legutóbb épp itt Cannes-ban, az Animal Kingdom című francia filmben. Éppen ezért megnyugtató visszatérni az Arnoldtól jól megszokott, maximálisan hitelesnek tűnő suttyókkal teli miliőbe.

 Ami a suttyókat illeti, a film húzóneve egyértelműen Barry Keoghan (A sziget szellemei, Saltburn, Egy szent szarvas meggyilkolása), aki az utóbbi pár évben Oscar-jelölt sztárrá vált. Talán ezért is meglepő, hogy itt egy egydimenziós mellékszerepre korlátozódik a részvétele, bár a film legviccesebb és legjobb zenés pillanatai hozzá kapcsolódnak, noha egy váratlan Saltburn-utalás szintén kizökkentően hat a máskor hiperrealista Arnoldnál.

 A másik ismert név Franz Rogowski (A nagy szabadság, Passages, Happy End), Európa válasza Joaquin Phoenixre, aki a címszereplő Bird-ként olyan szerepet kapott, amihez Keoghanhez hasonlóan nem kellett annyira megerőltetnie magát és a karakter vélhető queer mivolta is elsikkad a játékidő előrehaladtával. Arnold egyébként korábbi filmjeiben nem dolgozott sztárokkal, a legnagyobb név Shia Lebouf volt az American Honey-ban (illetve Michael Fassbender, aki még az áttörése előtt szerepelt az Akváriumban) és most sem Keoghanen és Rogowskin van a fókusz, akiknek ráadásul közös jelenetük sincs.

 Ami pedig minden Arnold-filmben tökéletesen működik, az a zenehasználat. Még a tehenes dokumentumfilm végén is felcsendült a Milk a Garbage-tól. Most pedig a Fontaines D.C.-nek köszönhetjük a film zenés csúcspontját. Meglepő módon azonban még a zenéket illetően is kicsit közhelyesebb a Bird, bár a „dad rocknak” bélyegzett britpop-himnuszoknak a Blurtől, a Coldplaytől és a The Verve-től van némi dramaturgiai funkciója.

Onozó Róbert (Cannes)

A Birdöt a cannes-i filmfesztivál versenyprogramjában láttuk, magyarországi moziforgalmazásáról egyelőre nincs információnk.