A dráma magasiskolája. The Last Dinner Party: Prelude to Ecstasy (lemezkritika)

2024.03.25. 07:45, Recorder.hu

Meglepően polírozott és részletgazdag debütáló album vagy újrahasznosított műfaji klisék tömege? A The Last Dinner Party biztos kézzel nyúlt az eszképizmushoz. Ez a kritika először a Recorder magazin 112. számában jelent meg.

Zűrzavaros időkben olyan csábító a képzelet birodalmába menekülni, felidézni mindenféle fantáziát, mesés fordulatot, deus ex machinát. Még jobb, ha mindezt színházi kellékekkel és függönyből csavart kosztümökkel tehetni, hogy teljes legyen a bolond illúzió.

A brit The Last Dinner Party első stúdióalbumán ennek a képzeletjátéknak jelöli ki a terét Technicolor vonósokkal, orgonaszólamokkal, síppal-dobbal – az ötfős kollektíva nagy és szándékosan túlzó gesztusokkal zsonglőrködik, olyan biztos kézzel, mintha kottából olvasna. A Prelude to Ecstasy pont olyan, mint az isteni apa fejéből teljes harci díszben kipattant Pallas Athéné: nem előkép nélküli, de csaknem hibátlan. Pontosan találja el a metszetet, amit Kate Bush, Florence Welch, Ethel Cain munkássága képvisel, de a Queen teátrális játékosságával.

Ebben a rohadt időben is az abszurdig tolja a glamúrt és a horror-szentimentalizmust és milyen jól teszi: rég volt ilyen vicces vészkijárat a valóságból két háborús és recessziós hír között egy szürreális jelmezbálba.

Előadó: The Last Dinner Party