Miután listába szedtük a legjobb külföldi és magyar lemezeket, filmeket és sorozatokat, idén is megkértünk zenészeket, hogy gyűjtsék össze a kedvenc dalaikat, albumaikat az évből. Beck Zazát és unokahúgát, Andl-Beck Borókát szinte már hagyományszerűen, hiszen ez a harmadik közös listájuk, annyi újdonsággal, hogy a tavaly első nagylemezével debütáló, zenekarrá bővült boebeck minden tagja mondott az évből egy kedvencet – a 2023-at dupla lemezzel záró és egyben definiáló 30Y meglepő megújulásából zeneileg is sokat vállaló Zaza viszont most is mini-esszét írt a zenei élményeiről, Slowthairól és a pátoszról, a Foo Fighters stadionméretűre írt gyászlemezéről és a végtelenen túlra nyitó Mitskiről.
Fotó: BSIDE Hungary.
BECK ZAZA
(30Y, p2b, Wake Up 1230)
Nehéz helyzetben van egy magyar könnyűzenei alkotó, amikor korunk vagy épp kora elveszettségét, kozmikus magányát szeretné elmesélni, kikiabálni magából, hiszen a túl nagyra írtság – vagy most még ha hibásan is, mégis hadd nevezzem egyszerűen pátosznak – nehezen engedődik be mondjuk épp a magyar könnyűzenébe. Félreértés ne essék, ez nem feltétlen egy probléma, csak megfigyelés. Ahogyan az is, hogy milyen sok tavalyi külföldi lemezen szólal(hat) meg ugyanakkor ez a hang. A kulturális terek, nyelv, tradíció, globalizáció eleve elrendelése talán, hogy Slowthai például simán hiteles, alanyi és nem utolsósorban brit marad(hat), az UGLY mégis univerzalitást képes hirdetni, lépkedhet a düh, az önutálat, a kritikusság személyes és kozmikus szintjein, és használhat hozzá elképesztő méretű, akár heroikus-patetikus zenei kifejezésformákat. Slowthai szövegeiben a vizualitás eddig is nagy szerepet kapott, de talán ennyire erős film, mint a Yum-é, nem kísérte még lemezét. A klipet Crowns & Owls rendezte.
Ha már nagyra írtság, akkor az UGLY mellé bizonnyal a But Here We Are kerül 2023-ban. Nem vagyok Foo Fighters-rajongó kicsit sem. Hogy Dave Grohl nekem elsősorban a Nirvana dobosa maradt, az az én hibám. Jó, az első Foo-lemezt persze rongyosra hallgattam és mai napig imádom, de a zenekaros Foo Fighters már nem mozgatott meg. Talán épp azért talált szíven ez a Foo-lemez, mert nem zenekarosnak hallom, hanem egyetlen ember óriási, de minimum stadionméretűre írt gyászlemezének. A But Here We Are képes az öngyógyításra és persze a nagyszerű Taylor Hawkinsnak legalább olyan szépen állít emléket, mint az anyai szeretetnek.
Szeretnék kiemelni még egy lemezt: Mitski The Land Is Inhospitable and So Are We című alkotása olyan mélyre talált, hogy amikor épp elbírom, hallgatni fogom vélhetően életem végéig. A lemez zenei világa megfoghatatlanul kicsi és tágas egyszerre, lassan, türelmesen folyik be az ember minden sejtjébe. A szövegek pontosak, érzékenyek, intimek, kicsi térben mozognak, és onnan nyitnak rá a végtelenen túlra. Ha van olyan. Ezek a hirtelen világváltások, a szöveg és a zene ilyen egysége teszi ezt a lemezt különlegessé és fájdalmasan hatásossá.
Szerintem nagyon sok jó album jött ki tavaly, elképesztő hálás vagyok ezért, szóval végezetül kénytelen vagyok felsorolni legalább azokat, amiket a legtöbbet hallgattam: Protomartyr: Formal Growth In The Desert; Olivia Rodrigo: GUTS, Fontaines D.C.: Skinty Fia go deo, boebeck: boebeck, Culk: Generation Maximum, yeule: softscars, Brutalismus 3000: Ultrakunst, King Krule: Space Heavy, Swans: The Beggar, PJ Harvey: I Inside The Old Year Dying, Sleep Token: Take Me Back To Eden, Iggy Pop: Every Loser, PiL: End Of World.
„AZ PÉLDÁUL EGY 2021-ES VILÁGSLÁGER” – BECK ZAZA ÉS BOEBECK KEDVENC 2021-ES ZENÉI
Széll Tamás, Galgóczi Olivér, Andl-Beck Boróka, Dencs Dominik. Fotó: Komróczki Dia.
BOEBECK
King Gizzard & The Lizard Wizard: The Silver Cord
Egy jó barátom mutatta a zenekart pár éve, de akkor még egyáltalán nem tudtam hova tenni őket. Valahogy annyira sok volt, és nehezen befogadható, amit hallottam, hogy rendre el-elutasítottam, mígnem egy estén feltette a Polygondwanaland című lemezüket. Ott valami betalált, azóta úgy érzem, hogy megtaláltam benne magam, kinyílt egy kapu egy teljesen új zenei irány felé, kifejezetten inspirálóan hat rám a kreatív, szinte szokatlan megközelítésük. Nem vonz igazán az elektronikus zene, de ezen a legutóbbi lemezen keresztül akaratlanul is élvezem ezt a különös „öszvér” világot, amit közvetítenek, egyszerűen beszippant, magával ragad. Fontos szerepet játszanak a zenei hovatartozásom-útkeresésem jelenlegi szakaszában, sőt, úgy érzem, hogy jelentős és maradandó alakjai az egész modern könnyűzenének.
Ajánlom ezt a lemezt azoknak, akik kíváncsiak rájuk, de még nem vették rá magukat a 10-20 perces dalok végighallgatására, itt lehetőség van megismerni őket szolid 3-4 percekben, legalábbis a lemez első „oldalán”. (Galgóczi Olivér)
Bilderbuch: Softpower (EP)
A Bilderbuch nekem nagyon hosszú évek óta jelent csomó mindent, de eddig számomra nem igazán lépett ki a „szórakoztató zene” címke mögül, hiába sírtam már sokat a Checkpoint (Nie Game Over) című 2018-as dalukra. Aztán tavaly nyáron, amikor meghallottam az EP első dalát, a Softpower-t, valamiért mélyebb kötődést kezdtem el érezni a zenekar iránt. A mókás anglicizmusokkal teletűzdelt német szövegek, a humoros önreflexió és az osztrák társadalomkritika furcsa keveredése mindig ott volt, de én talán most jutottam el odáig, hogy zeneileg is igazán értékelni tudjam a zenekart. A decemberi würzburgi koncertjük után pedig azt is mondhatom, hogy a Bilderbuch biztosan a legerősebb európai live actek közé tartozik, és a legjobb koncertet játszották, amit valaha láttam. (Andl-Beck Boróka írja, de Dencs Dominik is hasonló szeretettel gondol a zenekarra)
Boygenius: The Record
Boygenius. The Record. Julien Baker–Lucy Dacus–Phoebe Bridgers. Nem hinném, hogy szükséges lenne ennél többet írni erről. Három nagyszerű dalszerző-énekes úgy dönt, hogy a 2018-as EP-jük után csinál egy nagylemezt is. Szeretetből. Szeretik egymást, szeretik, amit csinálnak és nem utolsósorban szeretik azt, amit a másik csinál. Nagyon vártam ezt a lemezt, és nagyon örülök, hogy olyan lett, amilyen. (Széll Tomi)
Blur: The Ballad of Darren
Eddig nem volt olyan boebeck-lista, amiről hiányzott volna Damon Albarn – elfogult/elfogultak vagyunk, és ez így van jól! A tavalyi Blur-album az év nagy meglepetései közé tartozott, de ahogy meghallottuk a The Narcissist első hangját, tudtuk, hogy valami korszakalkotót fogunk kapni, és ez szerintem így is történt. Nekem ez a lemez a The Good, the Bad and the Queen 2018-as Merrie Land című albumához nagyban hasonlít, ha nem is a konkrét szövegvilágában, akkor abban, ahogyan a dalok narratívái gurulnak. Leginkább mégis azok a dalok hatnak meg, amik a legegyszerűbb szövegmintázatokra épülnek: a Barbaric és a The Swan is olyan őszintén beszélnek a szerelemről és az elmúlásról, hogy szinte értelmetlennek tűnik ezekről valaha még dalokat írni. (Andl-Beck Boróka)
The National: Laugh Track
A The National tavaly két albummal is előállt, áprilisban a The First Two Pages of Frankenstein, szeptemberben pedig a Laugh Track jelent meg. Az utóbbit teljes meglepetésnek szánták, ezért a homecoming koncertjükön jelentették be, hogy két nap múlva jön az új anyag. Összességében két teljesen egyenértékű, teljesen National-es lemezről van szó, és persze mindegyiken van bőven kollaboráció ismert, általuk szeretett előadókkal/szerzőkkel. Ha választanom kell (és ugye nyilván kell), akkor nekem a második lemez egyel jobban betalált. (Széll Tomi)
„EZ NEMCSAK AZ ÉV LEMEZE, HANEM ÉLETEM LEMEZE” – BECK ZAZA ÉS BOEBECK KEDVENC 2022-ES ZENÉI
Böngészd át a szerkesztőség kedvenceit is!
Még több 2023-as toplista zenészektől:
Jakab Zoltán és Makó Dávid (The Devil's Trade)
egy5egy és kisbetűs ünnepnapok
Dányi Krisztina, Triglav, Zsüd
bongor, cserihanna, Henri Gonzo, Mihalik Ábel
VENI, Hajós Kristóf, Szesztay Dávid
Somló Pál (Shell Beach, Sonya)
Barkóczi Noémi, Hegedűs Józsi, Hó Márton, Lovasi Eszter
Дeva, Szczuka Panka (Flanger Kids) és Zságer Balázs
nyitókép: sinco