„Ez hagyomány, hogy mindenki feketében van?” – Ilyen volt az idei Fekete Zaj Fesztivál

2023.08.26. 09:49, FRecorder

(Többnyire) fekete ruhák, (többnyire) sötét zenék... és ezek ellenére újra a Fekete Zaj volt az év egyik legsokszínűbb és legemberibb fesztiválja, régi, sokadszor visszatérő nagy nevekkel, vadonatúj kedvencekkel és elképesztően eklektikus zenei felhozatallal.

„És nálatok ez hagyomány, hogy mindenki feketében van?” – ha látatlanban kellene megtippelnem, hogy melyik hazai fesztiválon hangzott el ez a kérdés egy arra járó turistanéni és a fesztiválozók közti beszélgetésben, akkor is gondolkodás nélkül rávágnám, hogy „hát a Fekete Zajon, hol máshol?” Ami annak ellenére, hogy tényleg kb. mindenki feketében van és a zenék jó része sem feltétlen a legvidámabb műfajokból kerül ki, mégis sokak szerint a legnyugisabb és legemberibb a hazai fesztiválok között. A közösségi élmény, a rengeteg off-program, a laza, bárkivel-bármikor-el-lehet-beszélgetni életérzés idén is nagyon erős volt, amiben persze a szervezők hozzáállása is szerepet játszik, akik sok szempontból a rendezvény köré az évek során kialakult és évről-évre növekvő közösséggel / közönséggel közösen szervezik a fesztivált, amire a legjobb példa talán az utolsó napot indító, hagyományos stábreggeli, ahol a szervezők és a látogatók együtt beszélik át a fesztivál tanulságait és jövőjét.

Persze bármennyire is fontos ez a rész, a lényeg mégiscsak a zene, szóval nézzük meg, ezen a fronton mit nyújtott idén a fesztivál. A Fekete Zajon hagyományosan inkább olyan műfajokon van a hangsúly, melyek más fesztválokon nem igazán kerülnek az előtérbe, és ez így volt idén is, igaz, a megszokotthoz képest egy kicsit más elosztásban: a goth, az industrial és a post-punk (+ rokonműfajaik) idén némileg a háttérbe szorultak, a post-rock / post-metal / post-minden irány ellenben nagyobb teret kapott, mint korábban bármikor. Mint kiderült, itt nem szándékos elmozdulásról volt szó, egyszerűen a szervezés során így jött ki a lépés, szóval simán lehet, hogy jövőre megint máshol lesz majd a fókusz. Viszont az idei program legnagyobb dobásai közül kettő így is az industrial vonalról került ki: az abszolút headliner, az 1980-ban alakult Laibach a műfaj egyik legrégebbi és legismertebb neve most is a hírnevéhez illően teátrális show.t tolt, a műfaj másik végéről jött mexikói Hocico pedig teljesen lecsupaszított színpadképpel és brutálisan agresszív és effektív zenéjével tarolta le a közönséget a szombati zárónap fénypontjaként.

A Laibach előtt egyébként a fesztivál talán a történetének legdurvább esőjét kapta a nyakába, de az emiatti kényszerszünet alatt újra is lett gondolva a program, és végül, nyilván csúszásokkal, de szerencsére minden külföldi fellépő színpadra tudott állni. A napi programok idén is többnyire lazán vett, gyakran egybefolyó és csapongó, de azért nyilvánvaló tematika szerint voltak felépítve és a nyitónap rögtön a már emlegetett szomorúmetal / szomorúrock / post-minden iránnyal kezdődött (Messa, The Ocean, Nero di Marte, Syberia), ami a későbbi napokon is visszatérő vendég lett (Sylvaine, Törzs és Celeste pl.). Viszont a számos külföldi fellépő ellenére ezen a vonalon mégis egy magyar zenekar, a budapesti black particles adta a talán legemlékezetesebb koncertet a lehengerlő erejű péntek esti post-metal szettjével.

A csütörtöki nap volt az egyetlen, ahol nem volt igazán feltűnő tematika, itt szabadult el igazán a fesztiválra amúgy is jellemző eklektika, amibe belefért pszichedelikus rock (Pilot Voyager), noise (a kontaktmikrofonokkal a legrandomabb tárgyakból, többek közt egy fésűből apokaliptikus hangokat előcsalogató Evicshen), Jarmusch-kollaborátor lantművész (Jozef Van Wissem), szlovák indie-rock (az utolsó koncertjét itt adó Shallov.), horvát new wave (Neon Lies), norvég noise-rock (Arabrot), valamint az EBM és new wave közt egyensúlyozó amerikai Puerta Negra, akik annak ellenére adták az egész feszt egyik legzsenibb koncertjét, hogy technikai gondok miatt csak az idei EP-jük négy dalát tudták lenyomni.

A pénteki napra a vezérszálat a Zaj fix fellépőjének számító VHK adta, akik mellett a dalaikból készült tavalyi feldolgozásalbum (Végtelenből kilőtt nyilak) számos előadója (Takkra, VAD, Kollektív Alternatív Zeneműhely, Cheeky Kórus, Kobza Vajk, Jakab Péter és az eső miatt végül szombatra csúszó The Devil’s Trade) is fellépett, szombaton pedig a női énekesek voltak jobban előtérben (az éteri Kalandra, Lucidvox és Eliën, a csapatósabb Zanias, hazai frontról pedig a Maluridé, a Mayberian Sanskülotts és a NANANA).

De persze nem csak ennyiből állt a fesztivál, az adott napi tematikába passzoló előadókon túl is iszonyat sok fellépő volt a legkülönfélébb műfajokból: volt mérges-kiabáló hardcore / metalcore (Cvlt of Grace, Anchorless Bodies, Harmed), a két évvel ezelőtti első élő koncertje után most már fix felállással visszatérő Thy Catafalque, a nekem még mindig zavarbaejtő Placebo-utánérzésnek ható HEALTH, volt tripes-magábaszippantós gitár-dob duó (NYOS), többek közt zöldségeken és gyümölcsökön zenélő, lenyűgözően bizarr kinézetű, zeneileg néha kicsit Laurie Andersont idéző énekesnő (Elizabete Balcus), volt Nintendocore (arottenbit) és dreampop (Boy With Apple) is, meg azért persze csak befigyelt némi post-punk is (Egdes és Ploho). Az elektronikus / bulizós vonalon óriásit alkotott az Óperentzia, az utolsó nap nagyszínpados programját záró Quixotic viszont nekem most nem igazán jött át. A synthwave project 2021-ben, utolsó pillanatos beugróként már fellépett egyszer, az akkori jóféle csapatás után viszont a mostani, élő zenészekkel kiegészült felállásban lenyomott koncert kicsit erőtlenebbnek tűnt, a Bikini-feldolgozás pedig becsempészett egy kis falunapos hangulatot is, amire a másik kiemelt színpadot záró Hundred Sins Omega-átdolgozása még rátett egy lapáttal.

Mondjuk ez persze már abszolút csak ízlés kérdése, nyilván egy ekkora fesztiválon ennyi fellépővel nem vághat mindenkinek minden az ízlésvilágába, és annak ellenére, hogy én speciel a mostani Zajnak úgy mentem neki, hogy úgy igazán nagyon csak a Puerta Negra fellépését vártam, végül, ahogy a korábbi években is mindig, most is egy sor zseniálisan jó koncertélménnyel és pár új kedvenccel gazdagabban jöttem haza. Szóval jövőre újra ugyanitt, az akkor 15. évfordulóját ünneplő és emiatt kivételesen öt napra nyújtott Zajon!

Szöveg és fotók: Frank Olivér (infinitebeat.hu)

Syberia