Évek óta az egyik legegyedibb produkció itthon a Decolonize Your Mind Society-é, akik úgy kísérleteznek a fülünket megcsavaró, szokatlan hangolásokkal, hogy abból mindig transzba ejtő, ultrapszichedelikus buli kerekedik.
A magyar jazz és kísérleti zenés színtér legjobbjaiból álló Decolonize Your Mind Society sikert sikerre halmoz: két éve megjárták a legmenőbb európai showcase fesztivált (Eurosonic), koncerteztek Európa-szerte, és övék volt 2020 egyik legjobb hazai lemeze, a több ezer éves zenei kultúrákat újraértelmező, tiszta hangolású A Courteous Invitation to an Uninhabited Anabatic Prism is. Ezek után nem csoda, hogy tűkön ülve várjuk annak „piszkos” párját, a február 3-án érkező és szintén kimondhatatlanul hosszú című második lemezt, az A Second Invitation To An Uninterrupted Katabatic Lens-t. Le is ültettük hát egy beszélgetésre a zenekar vezetőjét és megálmodóját, Szabó Bálintot (12z, Gosheven), aki a Zónába vivő maszkjaikról, zenetörténeti jelentőségű szólójukról, és a mocsaras temperálású új lemezükről is mesélt, amit március 11-én a Magyar Zene Házában is bemutatnak.
Többször, több helyen elmondtad (itt, a Recorderen is), hogy Az ellenállás melankóliája című Krasznahorkai-regény hatására kezdtél el érdeklődni a tiszta és nem európai hangolások iránt, amit először a Gosheven nevű szólóprojektedben ültettél át a gyakorlatba. Aztán jött a Decolonize.
A Deco-t azért alapítottam, hogy megoszthassam az áthangolt zenélés örömét másokkal is, hiszen a hangok létrehozásának közösségi rítusa mindig sokkal izgalmasabb volt számomra. A hangolások iránti érdeklődésem állandó, de a különböző projektjeimben és felkérésekben mindig más-más formát ölt, saját kis folyások alakulnak ki, amiken jókat lehet aztán evezni. Ezt a változatosságot egyetlen projekt sokkal nehezebben tudná megadni.
A zenekarnál a legfontosabb az volt, hogy megtaláljuk azokat a hangszereket, amiken lehet egyáltalán mikrotonálisan játszani. Szintetizátorból viszonylag könnyű ilyet találni, és a bőgő és a fretless basszusgitár is abszolút alkalmas erre. A kezdetektől fogva egyértelmű volt persze, hogy Váczi Daninak és saját fejlesztésű fúvóshangszerének (a tárogatón alapuló glisszotárnak – S.T.) feltétlenül helye van a zenekarban. A szaxofonnál már nem volt ilyen egyszerű a helyzet, ott ugyanis a szokásostól eltérő, sokszor igen bonyolult billentyű-kombinációkat kell elsajátítania a más hangolások iránt érdeklődő játékosnak, ami azért komolyabb hangszertudást igényel – ezt korábban Ávéd János, most Kováts Gergő csinálja.
Decolonize Your Mind Society. Fotó: Ofner Gergely.
Az első lemezzel az volt a célod, hogy könnyen befogadható zenébe csomagolva mutassátok fel a hangolásokban rejlő diverzitást.
Az első lemez olyannyira jól sikerült (sok nagyon jó visszajelzést kaptunk, sok fesztiválra hívtak minket itthon és külföldön egyaránt), és annyira beteljesítette célját, hogy ilyenkor jobb nem is készíteni több lemezt, mert az túl nagy teher. De én még nagyobb tehernek éreztem azt, hogy emiatt a teher miatt ne készítsek újat, így hát belevágtunk egy újabb kalandba.
Hogyan kezdtél el érdeklődni a „piszkos” hangolások iránt, és hogyan forrta ki magát ebből a második lemez koncepciója?
A just intonation (JI) vagy magyarul „tiszta” hangolás mindig az első nagy felismerése annak, aki hangolásokkal kezd el foglalkozni, hogy hamis a zenénk, szándékosan és nem indok nélkül van hamisra hangolva a zongora, és ebből az a leggyorsabb kiút, ha tisztára mossuk magunkat, hogy mindent körbelengjen a tisztaság szaga. Aztán idővel az ember rájön, hogy a JI ugyanúgy képes „piszkos” hangközöket generálni – maga a koncepció sokkal tágabb, mint elsőre gondolnánk. Aztán meg ott van a nagy ellenlábas, az oktáv egyenlő közű hangolásai (EDO – equal divisions of the octave), ami lehet nem is annyira ellenlábas, sokkal inkább a JI barátja, és pont hogy együtt teljes a világ. Ráadásul a legutóbbi Gosheven-lemez egy Salamon-szigeteki népcsoport pánsíp-együtteseinek hangolását vette kölcsön, ami egy elméleti 7 EDO-t követ. Így emiatt is adta magát a dolog, hogy az első lemez JI-koncepciója után a második lemezre az EDO merőben különböző megközelítését kövessük, annak is a 12 fokúnál kisebb osztásait, nevezetesen az oktáv 5, 7, 8 és 10-es osztásait. Amúgy minden hangolásokkal kapcsolatos felismerésem legmélyén ott szunnyad, hogy „hamis”, „tiszta”, „piszkos” igazából nem létezik egy valóban nyitott fül számára, legfeljebb csak nagyon korlátozott értelemben.
AHOL A VILÁG A FEJE TETEJÉN ÁLL – BÁLINT ITT MESÉLT A LEGUTÓBBI GOSHEVEN-LEMEZRŐL.
Az egymásra rímelő albumcímek is azt sejtetik, hogy testvér- vagy még inkább tükörlemezekről van szó. Hogyan kapcsolódik a katabatikus második az anabatikus első albumhoz?
Igen, ez a két lemez bizonyos értelemben abszolút tükörképe egymásnak, az első felfelé és a második lefelé mozgása is jól mutatja ezt. Ezek persze csak költői, imaginatív képek, de valahol mégis sokat számítanak nekem, segítenek a tájékozódásban. A felhangok univerzalitása miatt akarva-akaratlanul egy Földtől elrugaszkodó erőt éreztem az első lemez koncepciójában, amit viszont a második lemezre megfordítottunk, mivel már nem az éteri felhangokat követtük, hanem a nagyon is földszerű, földszagú és mocsaras temperálás sokkal egyszerűbb matematikai világát, persze megfelelően „bepiszkolódva”. A lefelé mozgáshoz pedig nyilván sok más egyéb érzet is társul, például a nehézkedésé, de az örömé is, hogy a nehézkedés miatt ennek a bolygónak a lakói lehetünk, annak minden árnyalatú következményeivel egyetemben.
Hogyan csapódott le a közérzeted ezen a Föld felé mozgó, piszkosabb új lemezen? Az első kapcsán anno azt mondtad, a Covid alatti szorongások és a negatív hírek stresszes hatása alól akartad kirántani magadat és másokat is azzal, hogy egy felemelő, pozitívabb hangulatú albumot írtál.
Az új lemez kompozícióinak megírásakor alapvető élmény volt, hogy időközben kislányom született, és valamiért az előző lemezhez hasonlóan itt is aktivizálódtak az ellentétes irányok – úgy tűnik, bevonzottam egy súlyos, gravitáló erőt, bizonyára azért, hogy az örömtől el ne szálljak teljesen. Ez persze félig vicc, történtek a világban sajnos nagyon is lehangoló dolgok, és ennek a kettőnek a kevert tapasztalata – az örömé és a fájdalomé – furcsa párlatot eredményezett, ez a sűrű-gomolygó köd lett a lemez.
Egy interjúban úgy fogalmaztál, hogy nem igazán szívleled „az elektromos gitár direkt attakját”. Tulajdonképpen mit nem szeretsz a gitárban, és ennek volt szerepe a mikrotonális zenék iránti érdeklődésed kialakulásában?
Leginkább a gitáros attitűd az, ami sose tetszett, a maszkulin szerepben való egomán öntetszelgés. Való igaz, hogy nem a gitár a kedvenc hangszerem, de ez nagyon sok más hagyományos hangszerre is igaz, például ha lehet, a zongorát még kevésbé tudom kedvelni és tisztelni. Sokkal inkább az egyszerű hangszerek nyűgöznek le, és az olyan egyedi hangszerek, amik semmiképp sem tekinthetők hagyományosnak.
Amúgy a mikrotonalitás és a gitár kapcsolata sose volt fényes, egyszerűen azért nem, mert a gitár is rögzített hangolású hangszer, és ha nem fretless, akkor a bundokat kell ide-oda rakosgatni, további hangzási korlátokkal kiegészülve. A fretless valóban szabadabb sokkal, de annak meg a hangzása nem a legoptimálisabb. Nem véletlen, hogy ha bemész egy gitárboltba, nem nagyon fogsz fretless gitárt találni. Nekem három gitárt átalakító próbálkozásom volt eddig: először a szoftveres áthangolás, utána a bundok átpakolása, végül a bundoktól való teljes megszabadulás. Úgy érzem, ezzel bizonyos értelemben számomra bezárult a kör, nem szeretnék többet kísérletezni a gitár további módosításával és újabb mikrotonális átjárókat keresgélni.
„MEGVAN A SZÉPSÉGE A MAGÁRAHAGYATOTTSÁGNAK IS” – ELSŐ INTERJÚNK BÁLINTTAL
A bundoktól való megszabadulás óta mennyire vagy elégedett a gitárhangzásoddal?
Egy fretless gitár sose fog tudni úgy megszólalni, mint a rögzített hangolású testvére. Lehet, nem is gitárként kéne gondolni rá, hanem egy másik fajta hangszerként. És ha erre képesek vagyunk, akkor nagy örömöt lehet lelni abban a szabadságban, hogy szabadon intonálhatunk – ez egy teljesen új dimenziója lesz a zenei játéknak, felfedezésnek. Amúgy az új lemezen már játszom egy másik hangszeren is, ami igazából egy nagyon speciális, mikrotonális játékra különösen alkalmas MIDI kontroller, az ún. Linnstrument. Szoktam mondani, hogy jelenleg már csak egyetlen rögzített hangolású hangszer maradt a zenekarban, a szintetizátor, amit a megszokott 12 fekete-fehér billentyűs konstrukciójában nem könnyű ez alól felszabadítani. A Linnstrument segítségével azonban ez a korlátozás is könnyedén feloldható, és Pozsár Mátéval együtt több számban is mutatunk erre példákat. (Például a hatodik szám, a The Cockatoo Shaman Enters The Stage végén Máté egy zenetörténeti jelentőségű szólót játszik, nemcsak azért, mert szerintem zseniális szóló, hanem mert mindezt egy fretless Fender Rhodeson teszi.)
Hogyan adsz címet az alapvetően instrumentális számoknak? Valahol azt írtad, neked sincs sok fogalmad arról, mi lehet például az anabatikus lencse.
Ezek mondhatni éber álmodások eredményei, különféle intuíciók és asszociáció-láncolatok füzérré fűződései. Lepárlatai mindazon hatásoknak, amik a párhuzamos létszférákban engem érnek. Az olvasmányélményeim mindig meghatározóak szoktak lenni, például a Cosmic Background Humanity címet egy antropológiai könyvből kölcsönöztem. De persze ritka az ennyire konkrét hivatkozás, sokszor olyan elszállt, agyament ötletek pattannak ki a fejemből, hogy mondjuk hogyan tanultam meg repülni egy galamb álmában (How I Learnt To Fly In A Dove’s Dream).
A Decolonize 2021-ben a Donaufestivalon.
Hogyan készültek, mit szimbolizálnak, és milyen szerepe van a koncertjeiteken a maszkoknak?
A maszk univerzális dolog, abban az értelemben, hogy mindenkor és mindenhol felbukkant lépten-nyomon, amerre csak embert találunk. Emiatt úgy vélem, szabad a pálya, miért ne hordhatna bárki maszkot. A másik hajtóerő bennem a maszkhordással kapcsolatban az volt, hogy ezzel az elrejtőzéssel egy másik dimenzióba emelhetjük a zene értelmezési és befogadói síkját, úgy, hogy ott vagyunk, jelen vagyunk, de nem mi vagyunk, hanem valaki más, és közben saját magunkat is megvédhetjük.
Mennyire kényelmetlen maszkban koncertezni?
Ahogy Tarkovszkijról mondták egykor munkatársai, hogy milyen volt vele dolgozni, na, a maszkokkal ugyanez a helyzet: maszkban játszani maga a Zóna! Egy gyilkossági kísérlet önmagunk ellen, és a legtöbbször sikeres eredménnyel. Lehetetlenség játszani bennük, főleg ha belegondolunk, hogy nem hagyományos hangszereken, nem hagyományos hangközöket kell játszanunk villódzó fények kellős közepében, sokszor sötétben, füstben, egymást nem tökéletesen hallva. De legijesztőbb, hogy mi egymással sem tudunk az arcunkkal kommunikálni, egymás szemét se látjuk. Ez tényleg maga a Zóna, senkinek se ajánlom!
Amúgy az abszolút kortárs, appropriáció-mentes maszkok Fülöp Tünde és Kecskés Kriszti textilművészek munkái, valóban csodálatosak lettek. És ha már, akkor a lemezborító csodás grafikusáról, Csató Csengéről se feledkezzünk meg, meg a hangmágusunkról se, egy bizonyos Dexterről, aki nagyon dexterously csinálja a dolgát.
Hogyan érint, ha olyan kritikát kaptok, hogy a jó szándék és a hangsúlyos kolonializmus-kritika ellenére is mennyire fehér, hipszter és kulturálisan kisajátító a produkció?
Minden olyan kritikának örülünk, ami mögött átgondoltság és időráfordítás van – legyen akár pozitív, akár negatív. Sajnos ez mára gyakorlatilag kikopott teljesen az online terekből, így maximum a személyes visszajelzések maradtak, azoknak mindig örülünk is. A netes kommentekben manifesztálódó fröcsögés mindenki számára ártalmas, így azokat egész egyszerűen negligáljuk.
„El tudom képzelni, hogy 20 év múlva minden második zene más hangolást fog használni” – mondtad egy interjúban. Szerinted hol tartunk most ezen az úton? Továbbra is tartod ezt az elképzelést?
Most szkeptikusabb vagyok ezzel kapcsolatban, de tény, hogy egyre növekszik azok száma, akik foglalkoznak a témával, még ha arányaiban elenyésző rész is ez. Áttörés viszont bármikor történhet, láttunk már ilyet, mindenesetre én azon leszek, hogy minél szélesebb körben terjesszük az ügyet.
Kik azok, akiket érdemes szerinted követni, hallgatni ebben a témában?
Horse Lords, Marc Sabat, Michael Harrison, Ellen Arkbro, Kali Malone – hogy csak néhány nevet említsek.
Volt olyan terved is, hogy megalkotod egy fiktív, lokális népcsoport zenei kultúráját. Hogy állsz vele?
Jelenleg pontosan ez a doktori kutatásom, ami a MOME berkein belül fut, és aminek várhatóan 2-3 éven belül lesz majd kézzelfogható eredménye. Jelenleg amúgy egy kapcsolódó projektem is fut, melynek keretében 3D nyomtatással készítünk mikrotonális fúvós hangszereket. Nagy reményeket fűzök ehhez is, de majd meglátjuk, mi sül ki belőle…
Március 11-én a Magyar Zene Házában mutatjátok be az A Second Invitation To An Uninterrupted Katabatic Lens anyagát. Mivel készültök rá?
Azzal készülünk, hogy eljátsszuk az új lemez számait, ami önmagában elég nagy kihívás lesz számunkra, de remélhetőleg a közönségünk elégedett lesz – tényleg ritkaságszámba megy, hogy ilyen furcsa összhangzatok szólaljanak meg egy koncertteremben. Ráadásul a vinylen megjelenő lemez is a koncerten lesz először beszerezhető, ezért a rajongóinknak is kihagyhatatlan alkalom!
Jegyvásárlás ITT kaphatók a koncertre, Facebook-esemény errefelé.
MÉG TÖBB SZUPER TISZTA (ÉS KEVÉSBÉ TISZTA) HANGOLÁSÚ ZENE BÁLINT KEDVENCEI KÖZÖTT – 2021-BŐL ÉS 2022-BŐL
interjú: Soós Tamás
headerfotó: Donaufestival