Fehér por, piros lemez - Húszéves a QOTSA örökbecsű albuma

Ha újabb rockforradalmat nem is robbantott ki, a Queens Of The Stone Age húsz évvel ezelőtti, Songs for the Deaf című albuma a dekadens gitárzene ékköve volt – és maradt. Ez a cikk először a Recorder magazin 99. számában jelent meg, amiben azt jártuk körbe, hogy mi volt a menő 2002-ben.

Lehet, hogy a forradalmak végül mindig felfalják gyermekeiket, ám kezdetben legalább eleven, tüzes és kiszámíthatatlan események – amikért ha máshol nem is, a popzene világában lelkifurdalás nélkül szabad lelkesedni. Ilyen felfűtöttséget élhettek át az erkölcstelenül hangos gitárok javíthatatlan hívei húsz évvel ezelőtt, amikor (mindeddig utoljára) úgy tűnt, a rockzenének lehet még némi sansza, hogy az elektronikus tánczene és főleg a hiphop mellett meghatározó kulturális erő maradjon. Nem így lett, ám ettől még eltagadhatatlan, hogy az akkoriban „új rockforradalomnak” is nevezett hullám sok igen szellemes, virgonc lemezt a lábaink elé sodort. Eléggé különféle lemezeket a világ minden tájáról, hiszen a detroiti White Stripes minimalista garázs-rockját éppúgy ehhez a vonalhoz sorolták, mint a skandináv retrót (a Hellacopterst, a Hivest, a Turbonegrót) vagy a szépen fodrászolt, régi New York-i punkemlékeket előcsalogató Strokest. És ott volt még mellettük a Queens Of The Stone Age is.

Josh Homme változó felállású sivatagi (Palm Desert-i) zenekarát nem ekkor ragadta magával először az intenzív angolszász sajtó-hype, hanem még két évvel korábban, a Rated R (avagy a kék lemez; a Songs a piros) megjelenése idején, amikor az akkor még tényezőnek számító brit zenemagazin, az NME megpróbálta őket az új Nirvanaként népszerűsíteni – csekély sikerrel. Európa másik fele tátott szájjal figyelte Homme hirtelen mainstream felfedezését – hiszen ő akkor már sokfelé (de főleg Németországban) közel tíz éve nagyra tartott figura volt a stoner rock első számú, hamar feloszlott együttese, a Kyuss gitárosaként. A Queens Of The Stone Age persze nagyon másféle zenét játszott – és nemcsak a stonerműfajhoz, hanem a fentebb sorolt kortársakhoz képest is.

Josh Homme missziója a gitárokkal megvalósított lüktető, repetitív tánczene volt, és ez többé-kevésbé jól le is írja a QOTSA hangzását. Sokkal közelebb legalábbis nehéz eljutni hozzá így papíron, mert bár Homme-tól sem állt távol a régi rockmotívumok – a korszakra oly jellemző – elcsaklizása (egy Stooges-riff itt, egy Black Flag-dobintró ott – utóbbi éppen ezen a 2002-es lemezen, a Song for the Dead című örökbecsű elején), az egész alapját biztosító hipnotikus ritmusgitározás volt annyira sajátos és újszerű, hogy komolyabban csak önmagához lehessen mérni. A Songs for the Deafen az akkoriban központi magnak számító Homme/Nick Oliveri páros mellett a krém krémje, vagyis Dave Grohl dobos és Mark Lanegan énekes alkotta a zenekart, amelyhez vendégként olyan nevek szálltak be, mint Dean Ween vagy Chriss Goss. A lemezt mániákus (gyaníthatóan amfetaminszármazékokkal is felkorbácsolt) energiák, vad és gátlástalan kísérletezőkedv, játékosság, nyersesség – és az arányérzék egyértelmű hiánya jellemzi, amennyiben jóval hosszabb a kelleténél.

A Songs for the Deaf ezzel együtt is egyértelműen a húsz évvel ezelőtti rockzene egyik legtömörebb teljesítménye, amelynek erejét és önfeledten romlott hangulatát a QOTSA csak megközelíteni tudta a későbbiekben, meghaladni sohasem. A lemezhez ráadásul legendás koncertek is társultak talpig pucér Oliverivel, heroindémonként előbillegő Lanegannel és egyéb dekadens csemegékkel, de ezeket az emlékeket lassan elfedi az ütemesen múló idő. A lemezen viszont nem fognak az évek – legföljebb azt sajnálhatjuk, hogy inkább egy dicsőséges korszak (a rock and roll sok évtizedes nagy korszaka) méltó lezárásának, mint meghosszabbításának egyik előmozdítóját tisztelhetjük benne.

szerző: Greff András