„Elkerekedett szemekkel néztem, hogy mi lesz ebből, „Kámón, bébi, sájnánánáj?” – Aebsence-interjú

2022.12.06. 19:08, soostamas

aebsence2.jpg

Húsz éve jelent meg a magyar metal egyik nagy kultlemeze, az Unusual, amit pár éve mi is a műfaj klasszikusai közé választottunk. De nem csak emiatt van különleges éve az Aebsence-nek: az Alice In Chains-féle grunge-ot a Tool progresszivitásával és a magyar népdalok dallamvilágával ötvöző, legendásan lassan dolgozó zenekar új lemezt adott ki (Sűrű), amit a napokban a Dürer Kertben is bemutattak. Miért 22-es csapdája 5-10 évig írni egy lemezt, mire elég itthon a kultstátusz, és milyen jelentést lássunk bele egy tál bablevesbe? Budai Péter énekessel beszélgettünk.

Az Aebsence még jóval azelőtt indult, hogy a kétezres években begyűrűzött volna hozzánk is a népimetal-hullám. Honnan jött az ötlet, hogy népzenei hatásokat keverjetek a metalba?

Hogy az Aebsence-nek honnan jött, azt nem tudom, de én már az előző zenekaromban is kísérleteztem hasonlóval. Részben a Barbaro hatására, akik a ’90-es évek közepén egész felkapottak voltak, legalábbis a mi köreinkben, és imponált, hogy olyasmit próbálnak csinálni, ami teljesen a sajátjuk. Míg a nyolcvanas évek magyar rockzenekarainak többsége az angolszász zenéket ültette át hazai környezetbe, addig a Barbaronak saját hangja volt, ráadásul iszonyú nagy energiákat szabadítottak el koncerteken.

A másik hatás pedig a Sepultura volt, akiknek akkor jelent meg a Roots című albuma, és ez minket is ráébresztett, hogy csak úgy lesz a zenénk egyedi, ha visszanyúlunk a gyökereinkhez, és beleviszünk olyan ízeket, amilyeneket egy amerikai, német, vagy angol együttes nem tudna. Nem akartunk elmenni az ethno-metal felé, csak azt, hogy legyen a zenénkben egy kis só és bors Magyarországról is. Aztán amikor megszűnt a zenekarom, Perneczky Andris megkeresett, hogy mi lenne, ha belépnék az Aebsence-be. Ők velünk párhuzamosan szintén hasonló irányban kísérleteztek, csak a grunge-os, az akkori Black-Out stílusát tükröző projektemnél összetettebb dalokkal. Az elején még az is felmerült, hogy legyen népi hangszer is – hegedű – az Aebsence-ben, de aztán elsikkadt ez a fajta lelkesedés.

ae_p_2022.jpgSok népzenét hallgattál? Vagy csak Barbarot?

Érdekelt a népzene, de nem mélyedtem el benne igazán. Beszereztem pár lemezt és könyvet, amit találtam. Akkor még nem voltak tele a boltok népzenei kiadványokkal, úgyhogy ez elég esetleges volt. Ha épp egy Moldvai népdalok című válogatáskötetet találtam az antikváriumban, akkor a moldvai népzene hatott rám. Dallamokat egy az egyben nem emeltem át, inkább csak sorokat, és arra törekedtem, hogy a szövegeknek és az énekdallamoknak az íze, a hangulata legyen kicsit népies. Aztán idővel már az sem volt fontos, hogy ezek valóban népdalokból származzanak, és én írtam mű-archaikus szövegeket.

Hogyan lehet autentikusan beemelni a népzenét a rockba, metalba?

Ezen nem gondolkodtunk soha. Sőt, ez a furcsa, a kezdetekre jellemző Aebsence-íz onnan jött, hogy a belépésem után a többiek a lelkemre kötötték, hogy angol nyelvű szövegeket írjak. Elkerekedett szemekkel néztem rájuk, hogy mi lesz ebből, „Kámón, bébi, sájnánánáj?”. És mindenki komoly arccal bólogatott, hogy igen, valami ilyesmire gondoltunk. Akkor még nem tudtam elképzelni, hogy ebből bármi kisülhet, nemhogy valami jó is, de a zenekar kötötte az ebet a karóhoz, hogy a kétnyelvűség adja a sajátos Aebsence-ízt.

Miért ragaszkodtak az angolhoz? Az ambícióitokat ismerve nyilván nem azért, hogy azzal törjetek be az európai piacra.

A kilencvenes években a Bedlamnek volt egy elhíresült interjúja a Metal Hammerben, amelyben lefektették sok más zenekar ars poeticáját is, amikor kifejtették, hogy ők azért énekelnek angolul, mert a rockzene nyelve az angol. Ez a rendszerváltás korszakától nagyon jellemző magatartás volt a hazai zenekarok körében. Mi is így próbáltunk érvényesülni, még akkor is, ha nem törtünk külföldi babérokra, mert ezzel fejeztük ki a nemzetközi szcénával való közösségünket. Ez a hozzáállás sokaknál a kétezres, vagy talán csak a 2010-es évekre változott meg, akkor kezdtek el magyarul énekelni, hogy talán személyesebben és közérthetőbben fejezzék ki magukat.

Bennem ez a vágy mindig is megvolt, ezért a második lemez idején puccsot hajtottam végre: magyar szöveget hoztam az egyik dalra, és bejelentettem, hogy ez mostantól így lesz. Ekkor a többiek néztek elkerekedett szemekkel, hogy ez szerintük nem fog működni, de kipróbáltuk, és működött. Olyannyira, hogy koncert után jöttek hozzánk az emberek, hogy „jók az angol számok is, de a magyarok még nagyobbat ütnek”, és a visszajelzések alapján már egyértelmű volt, hogy váltani fogunk. A második lemezre így került fel a két magyar nyelvű nóta, a harmadikra pedig már mindenki megadta magát, hogy csináljak azt, amit szeretnék.

Szövegíróként kihívás archaizáló, de jól hangzó sorokat írni?

Nem. De nem is ragaszkodom feltétlenül az archaizáláshoz. Talán nagyképűség, de úgy fogom fel, mintha népdalokat írnék a 2020-as években, amikbe beleviszem kicsit a saját érzéseimet is. A fonóban is megírta valaki a népdalok szövegét, és arról énekeltek, ami érintette őket.

A többiek szoktak szólni, ha úgy érzik, valami már túl régies?

Talán arra lehetett következtetni az előző mondataimból, hogy valamiféle diktatúra van a zenekarban, de mióta a nyelvkérdés rendeződött, semmiben nincs megkötve a kezem. Néha egy-egy szó nem tetszik valakinek, de emiatt nem írok át szöveget. Megbeszéljük, miért fogalmaztam úgy, aztán túllendülünk ezen.

NEHÉZFÉMEK – 33 KLASSZIK MAGYAR METALLEMEZ, KÖZTÜK AZ UNUSUALLEL.

Idén húszéves az első lemezetek, az Unusual, amit annak idején nagyon jól fogadtak, idővel kultlemezzé is vált. Hogyan éltétek meg ezt a sikert?

A kultstátuszt sehogy, és az ún. sikert se, mert az csak kritikai siker volt. Sajnos pont akkoriban volt egy sebességváltásunk, amikor rá kellett volna feküdni a zenekarra, és kihozni belőle, amit lehet, de mi nemcsak behúztuk a kéziféket, hanem hátramenetbe kapcsoltunk. Hajlamosak vagyunk rá, hogy ha leteszünk egy produktumot az asztalra, utána leengedjünk. Ha nagy szavakat akarnék használni, azt mondanám, hogy az Aebsence egy alkotó zenekar, amelynek az jelenti a csúcspontot, ha a lemez bekerül a tokba. Nekünk a lemez elkészülésével ér véget a folyamat, míg másoknál csak ott kezdődik, akkor kezdik szervezni a turnékat, hogy megmutassák a zenéjüket az embereknek. Nekünk ez valahogy nem megy.

Nem is szerettek koncertezni?

Rühellünk. Nekünk tényleg az alkotási folyamat a fontos. A koncert a szükséges rossz, amit csak azért vállalunk, mert valaki hívott, és mert mégiscsak fel kéne lépni néha.

ae_2008_okt.jpgAz Aebsence 2008-ban.

Az Unusual után nem jöttek nagyobb számban a megkeresések?

Nem. Mindenhol leírták, hogy marha jó a lemez, de ennyi. De ez nem okozott számunkra lelki törést. Örülünk, ha másoknak is tetszik, de alapvetően magunknak csináljuk a zenekart. Lehet, hogy ez egy megkeseredett vénember szövegének tűnik, hogy „évtizedek óta csinálják, és nem jött be nekik, aztán azt mondják, hogy nem is akartak soha befutni”, de ez az igazság. Ha megtelt volna az emailfiókom meghívásokkal, akkor talán álltunk volna elébe, hogy legalább Magyarországon sikeres legyen a zenekar, de ezt se mi, se mások nem erőltették. Az Unusual megjelenése előtt még sűrűbben koncerteztünk, csináltunk országos klubkörutat a Mooddal és a Dying Wish-sel is, de utána leszoktunk erről is.

ae_2002_jun.jpgEleinte arcfestéssel léptél fel a koncerteken.

Az előző zenekaromban énekeltem és gitározgattam, de az Aebsence-ben csak énekesként tartottak rám igényt, ami az ottani teljesítményem alapján nem csoda. Nem vagyok egy extrovertált ember, és gitár nélkül, egy szál mikrofonnal a kezemben meztelennek éreztem magam a színpadon. Kellett egyfajta maszk, ami mögé elbújhattam, és ami segített átlényegülni. Másrészt szükségünk volt valamilyen showelemre is, amitől jobban figyel ránk a közönség, mert sosem voltunk az a színpadot felszántó zenekar, valószínűleg azért sem, mert 2x3 méteres színpadokon játszottunk, ahol ez nem annyira működik – már ha volt egyáltalán színpad, és nem sörösládákra kellett pakolni az erősítőket.

Úgy kezdődtek a koncertjeink, hogy bekormoztam a kezeimet és gyakorlatilag összemaszatoltam az arcomat. Mindenki felfigyelt arra, hogy felemelem a fekete vagy vörös tenyeremet, és utána, mint egy hülyegyerek, átlényegülök bohóccá. Csak aztán, mint a Kiss, meguntuk, és lemostuk az arcfestést.

Azért, mert már komfortosan érezted magad a színpadon?

Ez is biztos közrejátszott benne, de az is, hogy egy idő után már nem tartottam akkora showelemnek. Egy meghatározott kör járt és jár a koncertjeinkre, és ugyanannak a közönségnek sokadszorra már nem volt reveláció, nem néztek nagyokat, hogy „jaj, beverte a fejét, attól vörös?”. ’99 körül kezdtem és 2004 körül hagytam el az arcfestést.

Ha a másoknál megszokott tempóban dolgoztok, ekkoriban kellett volna kijönnie a második lemezeteknek, de az …is deadre tíz évet kellett várni 2002 után, ami még tőletek is szokatlanul nagy belassulás volt.

Ezt sok mindenre rá lehetne fogni, a már vázolt hozzáállásunkra, vagy a dobosváltás körüli mizériára, de az az igazság, hogy nem vagyunk egy termékeny zenekar. Öt év amúgy is eltelik két lemezünk között, és az a tíz is úgy elrepült, hogy észre se vettük.

Lassan írtok, vagy sokat szöszöltök a dalokon?

A dalok váza gyorsan összeáll, de aztán rengeteget csiszolgatjuk őket. Ez 22-es csapdája. Sokáig csiszoljuk, és mire végzünk vele, megunjuk. Akkor megint átírjuk, és mire újra összecsiszoljuk, már az nem tetszik. Akkor megint átírjuk, és így tovább. Egyszer ki kell mondani, hogy az a változat lesz a végleges, ahol éppen tartunk, mert 4-5 év eltelt már az előző album óta, de ha rajtunk múlna, akkor csiszolnánk a végtelenségig. Az első lemez nótái már teljesen máshogy festenének, csak azért játsszuk őket nagyjából úgy, mint a lemezen, mert azt szokta meg a közönség, és ha eljönnek az évi egy koncertünkre, legalább azt hallják, amit szeretnek.

ae_2000_jun.jpgBudai Péter 2002-ben, még arcfestéssel koncertezik.

Beszélő címei vannak a lemezeiteknek, a másodiknak eredetileg Pure, azaz Pőre lett volna a címe, az újnak pedig Sűrű. Miért lett ez most sűrűbb anyag?

Talán azért, mert szabadjára lett engedve Perneczky Andris és Karner Gábor dob-gitár szekciója. Már megírtuk a második lemezünket, amikor egy szörnyű balesetben meghalt az előző dobosunk, Polgár Balázs, és az utána érkező Karner Gábornak gyakorlatilag annyira volt lehetősége, hogy az új nótákat megtanulja, és egy kicsit beletehette a saját stílusát is. A Sűrűnél viszont már, mint a Metallicában, a gitár-dob páros felelt a számok zenei részéért. Régen Perneczky András hozta az ötleteket, amiket a próbákon összegyúrtunk dalokká, de most előtérbe került a dob, mert Gábor sok témát dobott be, amiket aztán Andrissal kidolgoztak, én pedig szöveget és énekdallamot írtam rájuk.

Másrészt az is közrejátszhatott, hogy a lemezeinkre mindig visszahat az előző korszakunk. Miután az Unusual nagy kritikai sikert aratott, a másodikon többet kísérleteztünk, hogy valami mást is megmutassunk magunkból. Az a lemez nagyon nehezen állt össze. Nem a dalok, inkább a felvételek. Az első lemez rengeteg pénzünket felemésztette, és a másodikra már nem volt anyagi keretünk. Tudtuk, hogy senki nem fogja kiadni nekünk, ezért elhatároztuk, hogy megcsináljuk magunk, és kiadó, stúdió és producer nélkül hoztuk tető alá. Ennek pedig majdnem az lett a vége, hogy nem lett semmi a lemezből, mert elhúztuk a dolgokat: az énektémákat például a gitárok után egy évvel vettük fel. És mivel otthon írtam és énekelgettem fel a lemezt, ezért sokkal kísérletezősebb lett, mint az első. A zenekar néhány dalnak akkor hallotta az énektémáját, amikor meghallgatták a kész albumot. A harmadiknál ezek után az volt a koncepció, hogy egy lecsupaszított, közérthetően szikárabb anyag szülessen. A Sűrűnél pedig nem volt koncepció: ez egyszerűen olyan lett, amilyen.

aebsence-durer.jpgAz Aebsence 2022. decemberében a Dürer Kertben. Fotó: Bands Through The Lens.

Említetted, hogy 2014-ben elhunyt a dobosotok, Polgár Balázs egy balesetben. Ezt a tragédiát hogyan dolgoztátok fel zenekarként?

Nehezen. Ő volt a legfiatalabb köztünk, ezért emberileg is nehéz volt feldolgozni. Zenekarilag pedig ott álltunk, hogy kiöregedő zenészekként találunk-e magunk mellé valakit, aki hasonlóan éltes, és már nem akarja megváltani a világot, csak zajongani hétvégente a próbateremben. Egy fiatalnál benne van a pakliban, hogy ő sokkal többet akar a zenéléstől, esetleg előjönnek a generációs különbségek, az idősebbek közül pedig sokan már letették a lantot, és a munkával, családdal foglalkoznak inkább, nem a hétvégi bazseválással. Nagy kérdőjel volt, hogy lesz-e tovább, de szerencsére pont a legkézenfekvőbb megoldást találtuk meg, mert Gábor a Balázs egyik régi és jó haverja volt, ráadásul tanította is őt dobolni, és emiatt a stílusuk összevág. Csakhogy addigra Gábor is abbahagyta már jó ideje a zenélést. Balázs temetésén találkoztunk, és felmerült, hogy hozzunk össze az emlékére egy dalt, amire ott mindenki rábólintott. És miután megcsináltuk, nem is kellett összebeszélnünk, mindenki érezte, hogy milyen jó lenne, ha Gábor maradna a zenekarban.

Melyik volt ez a dal?

Az Úristen egyszer… Azt a dalt ez a szomorú esemény ihlette.

Ez a kedvencem a 3-ról.

Nekem is. A Sűrűről szintén az utolsó dal, az Ábrándoknak gyilkosa, az Unusualről pedig a Sick Days. Valamiért az utolsó nóták a kedvenceim.

A Sűrű minden dalához készült szöveges videó. Még mindig kétszáz forintból forgatjátok a klipjeiteket, mint a Circle of Confusion idején?

Majdnem azt mondtam, hogy ez olcsóbb volt, de regisztrálnom kellett hozzá egy AI-oldalra, szóval egyhavi előfizetésembe került. Manapság már eléggé elterjedtek a text-to-image mesterségesintelligencia-szoftverek, amelyek néhány kulcsszó alapján generálnak neked egy képet. Szerintem nemsokára már filmek, animációk is fognak így készülni, sőt, a YouTube-on lehet napi 24 órában hallgatni djentet, metalt, amit MI írt. Nem mondom, hogy jó, de egészen hihető, és vannak jó témái. A mi videóink is így készültek. Régen voltak olyan ötleteink, hogy szóljon arról az egész klip, hogy valaki bablevest eszik, a második lemezhez pedig olyan is készült, amiben egy Bibliát lapozgatunk végig, és jót röhögtünk, ki mit fog majd belelátni. Ezeknek semmiféle mélyebb jelentése nincs, de ha nagyon szeretnél, persze találhatsz.

interjú: Soós Tamás
fotók: Budai Péter

 

 

A cikk megjelenését a Halmos Béla Program keretében a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.

https://recorder.blog.hu/2022/12/06/aebsence_budai_peter_interju_metal
„Elkerekedett szemekkel néztem, hogy mi lesz ebből, „Kámón, bébi, sájnánánáj?” – Aebsence-interjú

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr4717992902

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása