Ki az urát nem szereti… - Húszéves Pálfi György első remekműve

2022.12.03. 18:12, vferi

010_a7a08c11_449.jpg

A 21. század egyik legegyedibb hangú magyar rendezőjétől úgy illik, hogy már a bemutatkozó filmje is egészen sajátos legyen. A teljesen dialógusmentes Hukkle nemcsak formai bravúr, hanem egy kifejezetten feszült és humoros bűnügyi sztori. Ez a cikk először a Recorder magazin 99. számában jelent meg, amiben azt jártuk körbe, hogy mi volt a menő 2002-ben.

Első találkozásom a Hukkléval még a gimiben történt, ahol az egész osztály egyfajta büntetésként, a legnézőkínzóbb művészfilmként élte meg az órán levetített filmet. Így sokáig úgy emlékeztem a Hukkléra, hogy inkább érdekes, mint élvezhető. Amikor évekkel később újranéztem, meglepődve tapasztaltam, hogy igazából kifejezetten szórakoztató – bár tény, hogy megköveteli a néző figyelmét (értsd: nem egy telefonnyomkodós film). 

Miután egy évvel korábban Török Ferenc és Hajdu Szabolcs is bemutatták „Így jöttem”-filmjeiket (Moszkva tér és Macerás ügyek), 2002-ben Simó Sándor rendezői osztályának újabb tagja készítette el első nagyjátékfilmjét, amiből rögtön ki is világlott, hogy Pálfi György sosem az egyszerű utat választja filmrendezőként. Egy évet töltött el a Tolna megyei Ozorában, hogy leforgassa a valós események által ihletett, a huszadik század eleji tiszazugi mérgezéses bűncselekmény-sorozatokat megidéző filmjét. A Hukkléban nincs beszéd, ellenben annál fontosabb minden más hang: maga a cím is egy hangutánzó szó, a folyamatosan ritmusra csukló, a falu körüli eseményeket egy padon ülve figyelő bácsira utal. 

Amikor megszületett a hangosfilm, rengetegen jósolták meg a mozi mint vizuális művészet halálát. Bár még korai volt temetni a mozgóképet, kár lenne tagadni, hogy a beszéd drasztikusan átalakította a filmnyelvet, az esetek túlnyomó többségében leegyszerűsítve a képi mesélést. Pálfi nemcsak visszatér a régi hagyományokhoz, még a némafilmek rendezőinél is nehezebb feladatra vállalkozik, hiszen esetében feliratinzertek sem segítik a megértést: a férfi családtagokat sorra mérgező falusi nőkről szóló Hukkle mindent képekkel és zajokkal mesél el. 

De nemcsak azért különleges, mert beszéd nélkül is könnyedén lekövethető a gyilkosságok dramaturgiája, az invenciózus képi és hangi megoldások önmagukban lenyűgöző élményt nyújtanak. Pohárnok Gergely operatőr és Zányi Tamás hangmérnök segítségével Pálfi kimaxolja a falusi közegben rejlő vizuális és hangi lehetőségeket. A légy a falon típusú dokumentarista stílus keveredik a természetfilmezés hagyományaival, máskor látványosan megkomponált képek és ötletes montázsok hívják fel a figyelmet a médiumra. Rendszeresek a szuperközeli képek, melyeket először ki sem tudunk venni, a textúra és a zaj mégis megalapoz egy zsigeri érzést: például a filmet nyitó tekergő viperának is először csak a pikkelyeit látjuk. Vizuális humorból sincs hiány: a gólya szemszögéből mutatott falu képe egyszer csak elszakad és a filmszalag egy kocsma függönyévé válik; a kugligolyót gurító férfiakat váratlanul egy hatalmas rengő disznóhere képe váltja fel.

010_a7a08a44_076.jpg
Pálfi György és egyik főszereplője a Hukkle forgatásán

  

A Hukkléban megvan a bizonyítani akaró fiatal filmesek lelkes fitogtatása: érződik a gondos tervezés és a felszabadult ötletelés. A filmre jellemző groteszk történetmesélést, valamint a társadalmi- és generációs tablót Pálfi következő nagyjátékfilmjében, a máig főművének tekinthető 2006-os Taxidermiában járatta csúcsra, a filmnyelvvel és filmtörténeti hagyományokkal való kísérletezést pedig a 2012-es Final Cut - Hölgyeim és Uraimmal élte ki igazán. A Hukkle viszont egyáltalán nem érződik szárnypróbálgatásnak: kiforrott és lenyűgöző alkotás, ami máig kiemelt helyet foglal el a rendezői életműben. 

szerző: Rácz Viktória

https://recorder.blog.hu/2022/12/03/ki_az_urat_nem_szereti_huszeves_palfi_gyorgy_elso_remekmuve
Ki az urát nem szereti… - Húszéves Pálfi György első remekműve
süti beállítások módosítása