Amikor Young Majré a vele készült Lemeztáska-interjúban hétszer is említette a The 1975-öt, egyből tudtuk, hogy őt fogjuk megkérni, hogy véleményezze a brit zenekar következő lemezét. Ez a Profül-cikk először a Recorder magazin 99. számában jelent meg.
Kevés olyan megosztó zenekar van, mint a The 1975. Sokak szerint semmi izgalmas nincs abban, amit csinálnak, inkább túlmagasztalt popzene. Az énekes Matt Healy-t egyesek az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb ikonjának és a mainstream egyik kiemelkedő szövegírójának tekintik, mások egy istenkomplexusos, pszeudo-intellektuell pojácát látnak benne. Én az elmúlt években úgy éreztem, a zenekar ugyanazt a fejlődéstörténetet járja be, mint a saját ízlésem, ez az ijesztően klappoló együttállás pedig értelemszerűen elfogulttá tesz.
A Being Funny In A Foreign Language (innentől: BFIAFL) című ötödik lemezen a legnagyobb újítás egyértelműen a hangzásban keresendő, a zenekar ugyanis először döntött úgy, hogy egy külsős producert is bevon a munkálatokba. A választásuk Jack Antonoffra esett, akit nem nagyon kell bemutatni, az alternatívabb popzenében szinte már mindenkivel dolgozott együtt. Antonoff jellegzetes hangzása többek között az analóg felvételi módszerekben, a nyersen mixelt pergődobokban és a „rekonstruáljuk a stúdióban zenélés hangulatát”-elvben rejlik, ez pedig tökéletesen fittel a The 1975 friss identitásához.
Matt Healy és társai ugyanis először döntöttek úgy, hogy elengedik a számítógépeket, loopok helyett teljes dalokat vesznek fel, együtt és egyszerre. Ez az „élő-jelleg” alapjaiban határozza meg a lemez hangzását, amelyet – a zenekar eddigi életművéhez hűen – ezúttal is a műfaji sokszínűség jellemez. Van itt Bruce Springsteent idéző tánczene (Looking For Somebody To Love), vonósokkal kísért folk (Part of The Band) és minimalista R&B is, ami olyan, mintha egy asztalra lerakott telefonnal lett volna rögzítve (Human Too).
Ami a dalszövegeket illeti, én megijedtem a single-ök érkezésekor, mert sem az I’m In Love With You refrénje, sem a Happiness nem hozza azt a szellemességét, amire Healy képes, viszont a lemezt hallgatva ez is inkább úgy érződik, mintha Matty pontosan tudná, mikor kell a gondolatok helyett a groove-ra bízni a dolgokat, és mikor van értelme előrukkolni a komplexebb gondolatokkal. Szerencsére utóbbiból is van jónéhány. Az „I like my men like I like my coffee / Full of soy milk and so sweet, it won't offend anybody” sorokkal azt a kérdést teszi fel, vajon fair-e a világ összes férfijától elvárni, hogy Sally Rooney-regényből kibújt puhafiúk legyenek, de az is egészen szép, amikor az utolsó dalban reflektál rá, mennyire rosszul funkcionált a párkapcsolataiban, és anélkül gaslightolt valakit, hogy tudta volna, mi az a gaslighting.
Young Majré |
Persze, hiába ez a ’75 legrövidebb albuma, így is helyet kaptak rajta olyan dalok, amelyek kidolgozatlannak vagy „alulírottnak” hatnak. Az Oh Caroline-t például simán meg tudta volna csinálni a Jonas Brothers is, és ez ebben a kontextusban pont nem dicséret, még tőlem sem. Mindenesetre érteni vélem, miért a BFIAFL csúszik le a legkönnyebben a kritikusoknak a zenekar lemezei közül. Megmutatja, mennyire ért a banda a sounddesignhoz, milyen jó zenészekből áll, mostanra pedig egy érett és eredeti hang köszön vissza Matt Healy szövegeiből is. Azok a kritikák velük kapcsolatban mindig jogosak voltak, hogy szeretnek ide-oda tenyerelni, és különböző nagy elődök ötleteit újrahasználni, viszont, ha a képeiket meg is festették már korábban, valahogy a színkeverés miatt mindig olyan 1975-osak lesznek. Biztos vagyok benne, hogy akik figyelnek a nüanszokra, észreveszik ezt.