„Olyan érzés volt megírni ezt a lemezt, mintha valaki diktálná, aki megjárta a frontot” – iamyank-interjú

2022.11.09. 17:25, soostamas

Hat év után, Láttam a jövőt meghalni címmel jelent meg iamyank második, sötét és monumentális szólólemeze, amire legalább annyira hatott az új Szárnyas fejvadász, mint Lorn jellegzetes soundja. De miért hasonlít a borítón egy munkatáborból szabadult szénbányászra, és mi köze van ehhez minden idők legjobb háborús filmjének? Szorong attól, hogy kitör a III. világháború, és milyen volt az a jövő, ami meghalt? yankkal nemcsak azt jártuk körbe, miért tartott hat évig összerakni a Hiraeth folytatását, de elárulta azt is, miért vágatta le a derékig érő raszta haját, miért retteg attól, hogy normális ember lesz, és miért támadt kedve annyi év instrumentális zenélés után most torkaszakadtából üvölteni.

A Láttam a jövőt meghalni születését oda vezetted vissza, hogy a Hiraeth után azt érezted, menekülnöd kell. „Olyan mennyiségben és erővel kezdtek feltorlódni bennem a gondolatok, félelmek, feszítő erők, hogy bárminek fogtam neki, nem éreztem helyesnek, nem volt elég szavam, az akkori nyelvezetem nem volt már elég” – írtad. Mitől féltél?

A legelemibb félelem, ami minden zenészben megvan, miután megírta az első lemezét, a hogyan tovább. Azt éreztem, hogy mindent, amit tudok, beleraktam a Hiraeth-be, és valamiféle kiüresedés jött utána – mintha nem lenne több mondanivalóm. Attól féltem, hogy ezentúl ismételni fogom magam. Hányszor láttuk már, hogy egy zenekar önmaga rossz cover band-jévé válik! Az utána következő években többször is nekiugrottam egy nagylemeznek, egyszer be is jelentettem, de aztán nem jelent meg. Kipróbáltuk koncerten, de nem működött. Az Ensemble is úgy indult, hogy az lesz a második iamyank-nagylemez, de aztán rájöttem, hogy az egy külön projekt. Aztán csináltam egy ambientlemezt, de azt se tudtam iamyankként definiálni, így született meg az Atreyu’s Horse. Az elmúlt 6 évben 7-8 lemezt is kiadtam különféle projektekben: ez volt az én menekülőutam, hogy ne ismételjem önmagam.

„KAPTAM A KEZEM ALÁ EGY CSAPATNYI CSODÁS EMBERT ÉS BIZALMAT” – IAMYANK AZ ATREYU’S HORSE-RÓL.

Levetted a második lemez terhét a válladról azzal, hogy a második szólólemezed tulajdonképpen már a sokadik.

Ez olyan, mint a viccben: kikérsz hat pálinkát, az elsőt és az utolsót kiöntöd, mert az első még szar, az utolsótól meg hányingered van, a többit meg lehúzod. Arra gondoltam, ha ennyire parázok tőle, majd akkor csinálok második lemezt, ha ez már elmúlt. Csak arra nem gondoltam, hogy ez 6 évbe fog telni.

Mai fejjel milyennek látod a Hiraeth-t?

Nem szeretem, ha a saját munkájukról szerénytelenül beszélnek az előadók, de így utólag egy érett anyagnak tűnik számomra. Akkor viszont úgy éltem meg, hogy épphogy nem kurva szar. Kaotikus, ad hoc lemeznek éreztem, pedig van karaktere, erős a vibe-ja, és viszonylag széles skálát jár be hangulatilag. Jó első lemez.

Akkor csak azzal voltál elégedetlen, hogy élőben nem sikerült jól megszólaltatni?

Akkor még nem volt tapasztalatom az elektronika zenekarosításában, és csak a lemez megírása után kezdtem el azon gondolkozni, hogy hogyan is fog megszólalni élőben. Emiatt nem sikerült úgy, ahogy szerettem volna. Nemrég találtam egy felvételt a lemezbemutató előtti próbákról, és mai füllel az élő produkció is teljesen jó volt, de amikor benne voltam, kellemetlennek, vállalhatatlannak éreztem. Annyira bele voltam zoomolva a lemezproduction mikrorészleteibe, hogy nem releváns dolgokon akadtam fenn.

Az volt a problémád, hogy nem pont úgy szól koncerten, mint lemezen?

Igen. Az volt a koncepció, hogy nem használunk laptopot, se playbacket. Csak az szól a színpadon, amit trióban el tudunk játszani. Mohácsi Matyi játszott basszusgitáron, basszusszintin és effectsampleren, Somló Dani dobolt, én pedig gitároztam, szintiztem, billentyűztem és samplereztem (az első fél évben még Bognár Szabi is billentyűzött a koncerteken). Nem volt reális elképzelés, hogy három ember metronóm és háttérsávok nélkül előadjon egy 70 sávos anyagot, aminek a micro sound design a lényege, de akkor ezt nem ismertem fel. Minden koncert után azon szenvedtem, hogy nem úgy szól, mint a lemez, és a rögeszmémmé vált, hogy az egész produkció úgy rossz, ahogy van. Hiába voltam büszke a Hiraeth-re, egy év után leállítottam a projektet, és soha többé nem játszottuk az anyagot élőben. Ráadásul pont akkor indultak be a dolgaink. Nyáron felléptünk minden menő fesztiválon, többször játszottunk az A38-on, volt lengyel és erdélyi turnénk, szóval megvetettük a lábunkat itthon és külföldön is, de egy ponton elvágtam a lehetőségeket, mert nem láttam, hogyan lehetne jobb a produkció. Ez pedig akkora trauma volt számomra, hogy utána minden projektemnél csak akkor kezdtem el írni a zenét, miután kitaláltam, hogyan fogjuk előadni a számokat színpadon. Ez bevált.

iamyank-hiraeth-koncert.jpgIamyank, Mohácsi Matyi és Somló Dani 2015-ben az A38-on. Fotó: Somay Márk.

Elég radikális döntés volt kidobni az egész produkciót a kukába.

Sajnos szeretek radikális döntéseket hozni, de ez rossz döntés volt. Elsősorban az, hogy nem kérdeztem meg róla se a közönséget, se a menedzsmentet, se a zenésztársaimat. Mások mondták, hogy jó a produkció, de bekattant a rögeszmém és feloszlattam a projektet.

Megbántad?

Amiatt nem, hogy szeretem azt, ahol most vagyok. Ha ez a rossz döntés kellett ahhoz, hogy elkezdjek zongorázni, vonóslemezt és kísérleti ambientet írni, és onnan jöjjek vissza egy ilyen lemezzel, akkor nem bánom. Azt sajnálom csak, hogy 2-3 évig virágozhatott volna még a projekt, lettek volna kurva jó koncertélményeink – nekünk és a közönségnek is –, és én ezt elloptam mindenkitől.

Más zenét játszanál ma, ha tovább viszitek a Hiraeth-t?

Szerintem nem. Akkor is eljutottam volna oda, hogy tegyünk egy 180 fokos fordulatot, és nézzük meg, milyen zenét lehet még csinálni.

Az új lemezt két metáldobossal (Kocsis Máté, Szalay Dániel) fogod előadni, te pedig gitározol és billentyűzöl majd a koncerten. Ez a felállás hogyan hatott arra, ahogy felépítetted a Láttam a jövőt meghalni zenei világát?

A lemez írásakor végig nagy tamok, harci dobok, a japán taiko dobolás soundja járt a fejemben. Talán azért, mert a monumentális szintidallamok olyan nagy tereket festenek fel, hogy ahhoz csak ilyen nagy és erős dobok illenek. Ennek a lemeznek a felét már két évvel ezelőtt játszottam a Fekete Zajon, Dystopia munkacímen. Ott egyedül léptem fel, ezért samplerről mentek a dobok, és miután párszor eljátszottam a szettet, úgy éreztem, egyedül túl kicsi, túl kevés vagyok ahhoz, hogy elég monumentális legyen a produkció. Közben pedig az All Machines Will Fail révén beleszerettem a trióformációba. Hatalmas ereje van annak, ahogy három ember együtt lélegzik, szinte felfűti a színpadot. Távol áll tőlem a hímsovinizmus, de a csapatban megnyilvánuló nyers férfierő aláhúzza ennek a projektnek a zeneiségét, a rituális oldalát. Mintha három vadászt néznél egy törzsi szeánszon.

„ETTŐL A ZENÉTŐL AZT ÉRZEM, BÁRMIT IS HOZ A JÖVŐ, NEM FÉLEK TŐLE” – IAMYANK AZ ALL MACHINES WILL FAILRŐL.

Az nem fordult meg a fejedben, hogy te is dobolj?

A lemezre sok mindent feldoboltam, és a Dystopia-koncerteken néhány számban rádoboltam a háttérsávokra tamokon. A lemezbemutató koncerten lesz olyan is, amikor mindhárman dobolunk. Ezen a lemezen visszataláltam a doboláshoz. Persze, rá lehet tölteni samplerre egy megdizájnolt hangmintát, de viccesnek találom, hogy egy ujjal nyomogatok kis gombokat, közben meg a zene lehívja az isteneket az égből. Nekem így egyszerűen nem áll össze a performansz. Ebből fakadt az az igény, hogy ha a zene monumentális és erőteljes, akkor én is fáradjak el az előadása közben, izzadjak meg, és úgy jöjjek le a színpadról, hogy az utolsó ütésbe már majdnem belefulladtam.

iamyank2.jpg

Mi volt az a pont, amikor összekattant ez a hangzás, és azt mondtad, hogy na, ezt kerestem az elmúlt hat évben?

Ennek a lemeznek három jellemző hangszín-karaktere van. Az egyiket a cinematic tamok adják, amelyek torzítva szólalnak meg egy hatalmas, sötét térben. A másodikat a basszusszintik, amelyek már majdnem gitárszerűen szólnak. A legnagyobb inspirációm ehhez a lemezhez Lorn volt. Aki ismeri őt, az nem fog meglepődni rajta. A Lorn-hangzás annyira jellegzetes, hogy nincs párja. Egy Reddit fórumon keresztül beléptem egy, ha nem is titkos, de nem is publikus Discord channelre, ahol Lorn-rajongók magasröptű beszélgetéseket folytatnak a sound designjáról. Néha maga Lorn is belép, és válaszol minden kérdésre. Itt olvastam arról a production trükkjéről, hogy a szintiből már eleve torzan kijövő hangot ráküldi egy gitárerősítőre vagy hangszóróra, és mikrofonnal felveszi a jelét. Ez egy teljesen egyedi hangkaraktert eredményez. Nekem például elvette a szintiből a synthwave-es  vibe-ot, és a szép 90-es évekbeli hangulat helyett egy mogorva zenei világot teremtett.

A harmadik sarokpont pedig a Szárnyas fejvadász alapkaraktere volt a főtémákban. Amikor az új Blade Runnerben először megszólalt az a kicsit lassan hangolódó, nagyon para, vékony szintihang, rögtön beakadt a fejembe, hogy ez lesz a lead. A lemezen minden szám erre a hármasra épül: torzított, orchestral dobok, gitárerősítőn torzított basszusok, és lassan detune-oló, poszt-apokaliptikus leadek. Amikor ez a soundkarakter összeállt, éreztem, hogy ebből tudok csinálni egy lemezt.

Tavaly év végén beszélgettünk arról is, hogy a járvány alatt volt egy ráébredésed az elmúlásra, ez pedig hatott rá, hogyan csinálod a dolgaidat zenészként. Azt hajtod, ami igazán érdekel, és nem vársz semmivel, hiszen bármikor meghalhatunk. És még csak ezután tört ki az orosz-ukrán háború. Ezek az események a lemez gondolatvilágára is hatottak?

Először angolul jutott eszembe az a gondolat, hogy a jövő halott: The future is dead. Ha filozófiai szempontból nézzük, a jövő amúgy sem létezik, hiszen mindig csak a jelen pillanat van. A szoft olvasat tehát az, hogy ez a szókapcsolat kimondja, ami van, csak a fogalmazásmód kicsit sötétít rajta. Abban viszont, hogy Láttam a jövőt meghalni, már van egy üzenet. Hogy valamikor még volt jövőnk, de már nincs. Nem tudom, miért, de ha kimondom, hogy a jövő halott, az nyugtatólag hat rám. Ettől a jelen egy kicsit könnyebb lesz.

Ha a jövő halott, nem kell szoronganod, hogy mi lesz majd.

Így van.

A mi generációnk abban nőtt fel, hogy ha nem is ért véget a történelem, de a háborúkkal, diktatúrákkal teli 20. század után átlépett egy békés, fejlődő szakaszba. Az elmúlt években – évtizedben – ez az idill vagy illúzió foszlott szét. Számomra erre utal a cím.

Emlékszem, kamaszként, amikor a nácikról és a rasszizmusról tanultunk, vidéken élve érzékeltem, hogy ez még létezik, de halálosan egyértelműnek gondoltam, hogy ki fog kopni idővel. Megdöbbentett, hogy felnőtt koromra nemhogy nem tűntek el, hanem tovább nőttek a társadalmi rétegek közti feszültségek, és egyre durvább a kirekesztés. Megindultunk egy szebb új világ felé, aztán kiderült, hogy nem oda tartottunk.

Te a hétköznapokban mennyire szorongsz például azon, hogy kitör-e a III. világháború?

A jövő miatt nem szorongok. Inkább az jelent folyamatos kihívást, hogy ne legyek dühös. Ha elképzelem, hogy behívnak katonának, és ezért a brigádért kell fegyvert fognom, vagy meghalnom, azon nagyon fel tudom magam spanolni. A jövőre nézve csak az az igényem, hogy fenntartsak egy élhető, egészséges életszínvonalat, és zenészként lássam, hogy tudjam, mi lesz a következő három lépés. Enélkül tényleg szoronganék, mert nem tudnám mivel lekötni a fantáziámat, és azon gondolkodnék, hányféleképpen lehet kurva szar a jövő. Ezt a fajta skillt próbálom inkább a művészetben kamatoztatni.

És így lettél munkamániás, aki napi 12 órát dolgozik hétvégék nélkül, hónapok óta. Producerként dolgozol a Vad Fruttik, a Musspell, Cz.K. Sebő (capsule boy) és a Blind Siberian albumain, lemezbemutatóra készülsz, és közben már a következő projekteddel (Phasing Shapes) is stúdióztál.

Valóban, azért terhelem túl ennyire magam, mert ez is egy pánikból adódó védekezési reakció: ha folyamatosan dolgozom, akkor nem gondolok a jövőre. Ezt kell még finomhangolni, hogy a védekezési mechanizmus ne forduljon át önpusztító viselkedésbe.

Ha már védekezési mechanizmusok: mit jelentett számodra a derékig érő raszta hajad, és hogyan jutottál el oda, hogy levágasd? Egy ilyen radikális külső változás legtöbbször hasonló léptékű belső változást takar.

Az én esetemben a belső változás két évvel korábbra tehető. Amikor 17 évesen berasztáztam a hajam, szintén volt egy pánikreakcióm, hogy az érettségi után majd az egyetem következik, és az már a gyerekkor vége lesz, mert utána munkába fogok állni, és nagyon féltem attól, hogy normális leszek. Nincs semmi bajom a normális emberekkel, éljen a normcore, de úgy éreztem, én nem voltam és nem is leszek soha az, és van valami az életben, amit fel kell fedezni, mielőtt még rálapátolok egy csomó normálisságot. Azt gondoltam, ha radikálisan változtatok a külsőmön, az egyértelműen jelzi, hogy nem vagyok hajlandó formálisan betagozódni a társadalomba, és ez engem is folyamatosan emlékeztetni fog arra, hogy nem vagyok normális.

„EZ ŐSI VÁGYA MINDEN EMBERNEK” – PÁROS INTERJÚNK IAMYANKKAL ÉS DJ BOOTSIE-VAL.

Miért ijesztő számodra, hogy normális leszel?

Nem tudom. Nagyon önazonosnak éreztem magam 13-16 éves korom között, annyira, hogy ezt soha nem akarom elveszíteni. Időközben láttam embereket, akikkel együtt zenéltem, aztán jött nekik a normál élet, és irigylem őket a biztonságért és a felelősségvállalásért, de közben kikopott belőlük valami, vagy csak egyszerűen már nem jut energiájuk arra, ami miatt szerettem őket. És rettegtem, hogy velem is ez történik majd. Továbbra is küzdök a normálisság ellen, csak annyi változott, hogy már nem érdekel, hogy ez látszik-e kívülről, mert a munkát belül végzem. Továbbléptem, a hajam viszont egy régebbi védekezési mechanizmus volt, amire már nem volt szükségem, mert találtam egy másik mindsetet.

iamyank-haj.jpgMinek a hatására változott meg a gondolkodásmódod?

Ezt nem tudom konkrét dologhoz kötni. Korábban úgy éreztem, a hajam a normálisság elleni gyógyír, és ha levágom, meghalok. De napról napra erősödött bennem az érzés, hogy a hosszú hajjal a múltamból hordozok valamit, ami már nem kapcsolódik a jelenemhez. Többször is álmodtam azt, hogy levágattam, és amikor felkeltem, megnyugodtam, hogy még megvan. Két év alatt szoktam hozzá a gondolathoz, hogy természetes legyen a döntés.

Klipet kellett volna forgatnod róla, ahogy levágod.

Felvettük. Felállítottam egy oltárt a kertünkben gyertyákkal, és a Láttam a jövőt meghalni visualiserének az az utolsó jelenete, hogy ott térdelek előtte. Egy következő klipbe a hajlevágásból is berakunk majd részleteket.

Eltetted?

Amíg nem tudom megoldani az elhamvasztását, mert Velencén nem lehet csak úgy tüzet gyújtani, addig bedobozoltam és elraktam. Hamvasztásos temetés lesz. A kukába nem dobom ki, az méltatlan lenne.

Nem tudom, láttad-e a Jöjj és lásd című szovjet háborús filmet, de a Láttam a jövőt meghalni borítója meghökkentően hasonlít arra az ikonikus képre, amin a főszereplő fiú szerepel, aki tizenévesen keveredik bele a II. világháborúba. Nem igazán készítettek ennél kiábrándítóbb filmet a háborúról, ez volt a Saul fia egyik fő inspirációja is.

Nem láttam, de durva az egybeesés, mert a borítón az életét egy szénbányában ledolgozó, rabságba esett, és a háborúból épp visszaérkező embert akartunk megjeleníteni. Ahogy maga a címadó dal is kicsit kellemetlen és zavarba ejtő, úgy a lemezborítónál is az volt a cél, hogy ne dekoratív, és pláne ne valami imidzskép legyen, hanem egy olyan ember arca, akit az amerikai katonák épp most szabadítottak fel egy munkatáborból. Nem azért, mert én annyira szenvedtem volna az elmúlt években, hiszen kiváltságos helyzetben, boldog párkapcsolatban, és egy gyönyörű vidéki házban élek, és még véletlenül se szeretnék az áldozat szerepében tetszelegni, hanem mert annak a karakternek az arcát próbáltam felvenni, akinek a sztorijáról szól ez a lemez.

iamyank-come-and-see.jpgA Láttam a jövőt meghalni borítófotója és egy kép a Jöjj és lásd című filmből.

Kiről szól a Láttam a jövőt meghalni? Róla írtad a dalokat, vagy csak utólag állt össze a koncepció?

Utólag jöttem rá, hogy ez a figura létezik, mert olyan érzés volt elkészíteni ezt a lemezt, mintha valaki diktálta volna. Mintha egy koprodukció lenne, amiben én vagyok a technikus-hangmérnök, miközben egy másik arc, aki harcolt a fronton, ír erről egy lemezt, és megmondja, melyik dal hogy legyen. És ha már ez volt az érzésem, akkor gondoltam, feküdjünk rá rendesen, és vizuálisan is jelenítsük meg ezt a figurát. A borítón az arcomat adtam kölcsön neki, a színpadon pedig a testemet. A fellépés előtt átkapcsol az agyam, de ez nem nagy truváj, sok előadó csinálja.

Korábban is írtál már úgy zenét, hogy azt érezted, diktálja valaki?

Eddig minden zenémet az én személyes, hétköznapi dolgaim inspirálták. Azt, hogy valaki hátulról súgja nekem a zenét, nem éreztem még sose, és zeneírás közben most is úgy éltem meg, hogy én csinálom az egészet. De annyira könnyű volt összerakni minden számot, nem volt dilemmázás, hogy ez most hosszabb legyen, vagy jöjjön-e ott egy másik téma, hogy ebből fogalmazódott meg az érzés, hogy valaki diktálta a zenét.

Akkor ez egy metafora számodra, ami magyarázatot ad, miért volt olyan minden egyértelmű a dalszerzésnél.

Igen, így tudtam ezt elfogadni. Ebben a projektben sok minden történt, aminek nem tudom az okát, de volt egy érzésem, hogy ez a helyes.

Nagyon filmzeneszerű a lemez, és tavaly írtál is zenét filmhez (A legjobb dolgokon bőgni kell), A besúgó című HBO-sorozat  végefőcíméhez pedig te remixelted a Sej, a mi lobogónkat című dalt. Hogyan hatottak a filmzenék arra, ahogy a dalszerzésről gondolkodsz?

Hálás volt mindkét munka, mert nagy bátorságot adott, és olyan határokon tolt át, amin nem gondoltam volna, hogy át merek menni. Főleg Grosan Cristina, A legjobb dolgokon bőgni kell rendezője bátorított arra, hogy a filmzeném legyen még furcsább, viccesebb, experimentálisabb. Annyira bele voltam burkolózva a szofisztikált, komfortos ambientbe, hogy szükségem volt valamire, ami kiráz belőle. A besúgóhoz először egy olyan verziót csináltam, amiben a zene szépen lekíséri a kórusművet, és ott is az volt a kérés, hogy menjünk kicsit messzebb, így jöttek be a roncsolt vokálok.

Sokat számított az is, hogy nem alkalmazott zeneszerzőt kerestek, hanem azt az ízvilágot keresték, amit a saját munkáimban is képviselek, és ez bennem is megerősítette, hogy ki vagyok. Ez az önazonosság segített abban is, hogy a lemezen ne mindig gondolkodjak verze-refrén struktúrákban, vagy merjek elvágni bizonyos részeket. Éreztem, hogy ha könnyűzeneként gondolkodom az adott számról, akkor itt már jó lenne, ha bejönne valami, vagy lemenne abból a témából még két kör, mert az kielégítené a hallgatót, de úgy döntöttem, hogy nem jön be és nem megy le, mert fiktív filmzeneként gondolok a számra, és én ott vágok, és utána új jelenet következik. Ez a dramaturgiai gondolkodásmód és a néző komforton kívül helyezése a szerkesztéssel korábban nem volt meg a repertoáromban. De ahogy a rendezők vágtak zenével, és ahogy használták a zenémet, az átrendezte az elképzeléseimet, és óriási szabadságot adott. Bármit lehet, ha annak célja van – ez a gondolat hatott a lemezre is.

MINTHA KULCSLYUKON ÁT NÉZNÉK A NYUGATOT – A BESÚGÓ BETÉTDALAI.

A filmzenei munkák azt erősítették meg benned, hogy kísérletező alkotó vagy, mert a rendezők is annak láttak?

Ha belevágok egy kollabba, mindig azt gondolom, hogy tök jó lesz, de majd jön egy pont, amikor a többiek rájönnek, hogy nem vagyok annyira jó, mint amennyire gondolták. Ez a klasszikus imposztorszindróma. Hogy ezek a rendezők többnek láttam engem, mint amennyire én tartottam magam, és képes voltam megvalósítani, amit kértek, attól én is felskáláztam magam a szememben. Berakni egy vokális számot úgy, hogy kész a lemez, már az a szint, amikor úgy gondolkodsz a zenédről, hogy „miért ne?”: akinek nem tetszik, majd nem hallgatja. Ez az attitűd három éve még nem volt meg bennem.

Miért érezted szükségét annak, hogy felrakj egy szöveges számot a majdnem kész lemezre? Ráadásul te is énekelted, üvöltötted fel.

Az elmúlt években az Amenra és a Death Grips révén nagyon megtetszett a klasszikus hardcore/metal üvöltéshez, illetve az a spoken word-szerű ének, ami annyira dühös, hogy szinte már Tourette-es kiabálás lesz belőle. Megfogott az is, ahogy a közös estjeinken Simon Marci a könnyed, önironikus poénkodásból hirtelen olyan hangosra és erőteljesre vált, hogy zene nélkül is súlyossá válik a szöveg. Hatalmas játéktér van ebben.

Amikor végighallgattam az elkészült számokat, úgy éreztem, hogy tök jó a lemez, de még mindig túl óvatos. Ahogy érzem magam, amit gondolok a világról, az ennél durvább, karcosabb, és ha a lemez nem lépi át ezt a határt, akkor hazudok. Beviszem az embereket a sötétségbe, de úgy, hogy azért még biztonságban vannak. Eggyel tovább akartam menni, hogy legyen, aki a felénél kikapcsolja a számot, mert ezt az ordítozást már nem tudja elviselni, aki viszont végighallgatja, és megérinti, az kap egy olyan pluszt, amit a többi számtól nem. Az volt a terv, hogy hívok valakit erre a számra, de olyan gyorsan – egy nap alatt – megszületett az egész, és elkezdtek ezek a szavak loopszerűen szólni a fejemben, hogy felmondtam én a szöveget, széttorzítottam, és azt éreztem, ez így önazonos – nem műanyag, nem teátrális. Hangtechnikailag biztos szar, de megkérdeztem pár énekes kollégát, és azt mondták, vállalható.

IAMYANK KEDVENC 2021-ES ZENÉI – KÖZTÜK LORNNAL ÉS AZ AMENRÁVAL.

1986-ban születtél, és az utolsó számnak, gondolom, nem véletlenül ez az évszám a címe. Ez a szám egyfajta levezetést, megnyugvást ad a komor album végén.

Az 1986 eredetileg kétszer ilyen hosszú volt, és csak az első fele ilyen szép, a második megint pusztulás. Tudtam, hogy a lemez végére szeretnék valamit, ami azt kommunikálja, hogy „kösz, hogy végighallgattad, itt egy cukorka”. Hogy azért ne sírás legyen a vége. Így aztán félbevágtam a tracket, és a második fele majd innen folytatódik egy következő lemezen. Amikor levágtam a hajam és belenéztem a tükörbe, először a tízéves önmagam jutott eszembe, amikor még öttusáztam, és emiatt rövid volt a hajam. Imádtam tízévesnek lenni: végtelen energia, iszonyat pörgés, még minden érdekel, még minden új. Akkor kezdtem el ráflesselni a zenehallgatásra is. Emiatt nekem jó érzés visszagondolni a gyerekkoromra, visszamenni a születésig. A dal címének olyasmit kerestem, ami először eszembe jut a komfortról és a reményről, és mi reménytelibb van annál, mint hogy megszületsz, és előtted áll még mindennek a lehetősége?

yank élőben november 16-án, az Akvárium kistermében mutatja be az új lemezét. JegyvásárlásFacebook-esemény.

interjú: Soós Tamás
headerfotó: sinco

https://recorder.blog.hu/2022/11/09/iamyank_interju_lattam_a_jovot_meghalni_szarnyas_fejvadasz_lorn_iii_vilaghaboru
„Olyan érzés volt megírni ezt a lemezt, mintha valaki diktálná, aki megjárta a frontot” – iamyank-interjú

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr5717974358

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása