A Fran Palermo énekese arról mesél, hogy milyen történések hatására és hogyan formálódott előadóként és alkotóként, valamint azt is kifejti, hogy miért okoz számára nehézséget az, hogy őszintén megnyíljon a dalaiban. Az interjú a Hajógyár és az A38 közös eseménysorozatának Zene x Mozgás estjén készült.
Idén 11 éves a Fran Palermo. Miként formálódtál alkotóként az elmúlt bő egy évtized alatt?
Nehéz kérdés, mert az elmúlt tíz évben nem voltam konkrét megfigyelője az alkotási folyamataimnak, intuitív módon alakítottam a dolgokat. Kamaszkoromban a késő éjszakai órákban írtam a dalokat, amikor a zavartalan csendben magamba, az elmémbe szállhattam. Ez gyakran este nyolctól reggel nyolcig tartott, így a virrasztás és az inszomnia sokáig része volt az alkotási folyamataimnak. Közben az angol nyelven íródó szövegek miatt gyakran szótárakat bújtam, akkordok után nézelődtem, inspirációkat kerestem. Ezek sokkal inkább zene-, mintsem szövegcentrikus dalok voltak. Majd később, az első-második lemezünk születése idején – 19-től 21 éves koromig –, a Londonban töltött éveimben, utcazenélés közben alakult ki az improvizatív írói módszerem, ami aztán meghatározta a zeneszerzési folyamataimat. Akkoriban nagyon rákényszerültem arra, hogy a lehető legjobb tudásom szerint zenéljek. Angliában nagyon sok utcazenész barátom volt, nem kis verseny zajlott köztünk. Mindössze néhány másodperc alatt meg kellett tudnunk ragadni a járókelők figyelmét. Abban a helyzetben előjött belőlem, ami mélyen bennem volt, ezzel párhuzamosan magabiztosabb és bátrabb lettem, sokat fejlődött a nyelvtudásom és a szókincsem. A két éve megjelent harmadik lemezünknél pedig már a hangszeren való játék és a dalszövegírás is olyan ösztönös önkifejező eszközömmé vált, mint az anyanyelvem, és épp emiatt egy időre nehezebbé is vált számomra. Úgy éreztem, hogy a kifejezésmódomnak sokkal megfontoltabbnak és értelmesebbnek kéne lennie. Mindig nagyon kritikus voltam az általam szerzett dalokkal. Gyorsan kinőttem őket, és a lelki és szellemi fejlődésemmel párhuzamosan egyre szofisztikáltabb zenei világot próbáltam teremteni. A harmadik lemez írásának idejére már nagyobb élettapasztalatra tudtam visszatekinteni, ebből fakadóan azon a lemezen már a korábbiaknál konkrétabb, mélyebb és hosszabb gondolatokat és belső monológokat fogalmaztam meg. Főként szimbólumok mögé rejtve jelenítettem meg őket, élethelyzetekre és érzelmekre utalva. Nem szeretek túl egyértelműen fogalmazni, mert úgy érzem, hogy az túlságosan meztelenné tesz.
Milyen témák foglalkoztattak eleinte és mivel szeretsz foglalkozni manapság?
A Fran Palermo zenéje eleinte a szabadság és kiszabadulás megfogalmazásának kísérlete volt, az utolsó lemezen viszont már a fiatal felnőtt lét tarumái, izgalmai és problémái megfejtésének sorozata jelenik meg. Most az új projektem, a Henri Gonzo és a Papírsárkányok első lemezén dolgozom, az eddigiektől eltérő folyamatok szerint. Magyarul írom a dalokat, és az elszabadulás témaköre helyett filmzenék, könyvek és festmények ihletnek meg. Az írói folyamataimban egyre kritikusabb vagyok, egyre kevesebb dolgot engedek meg magamnak, ami bár bonyolítja az alkotást, viszont kicsiszol és kikristályosít dolgokat, ezáltal nagyobb örömet tud okozni mostanában a végeredmény.
Az utcazenélésben rákényszerültél arra, hogy nagyon fókuszáltan nyilvánulj meg. Ez az alkotói én kikristályosodása mellett miként volt még hatással rád?
Az a jó pár évig tartó anyagi helyzet és lelkiállapot nagyon erős terápia és nevelés volt számomra, ami kiirtotta belőlem a naivitást. Ugyanakkor nagyon sok energiát adott nekem a túlélési kényszer, ami kísérője volt az életemnek – nem csupán az utcazenélés, hanem az azt megelőző traumatikus gyerekkorom miatt is. Az elszabadulás vágya egy tervezett csavargáshoz vezetett, amiben meg kellett ismernem saját magamat, és rá kellett ébrednem, hogy mikor és kikre számíthatok. Ez az életmód sok mindenre megtanított, és meg is edzett. Volt bennem egyfajta kamaszos lámpaláz, amit le akartam győzni, miközben elérzékenyítő élmény volt az, hogy kölyökkoromban a zenélés által próbálok megélni. Már Budapesten is utcazenéltem, de akkoriban éneklés nélkül tangóharmonikáztam, ezért új élmény volt „üvöltözni”. Az pedig, hogy ebben sikerem is volt, megerősítette az önbizalmamat. Olyan erős pozitív megerősítéseket kaptam bizonyos helyzetekben – amikor nem is számítottam rá –, amilyeneket itthon, Magyarországon talán nem is élhettem volna át. Ez hullámvasútszerűen dobta bennem fel és le az energiákat, a dinamikus csodák és a melankolikus megélések végletei váltakoztak. Ez sok olyan inspirációt indított el bennem, amiket dalkezdemény formájában egy vacak telefonba rögzítettem hangjegyzetként, és amikből éveken át merítettem dalszerzés közben. Két lemez született ebből, amit Magyarországon vettünk fel, majd visszautaztam Londonba, és ott rögzítettük a harmadik albumot – így megvalósult az álmom, ami miatt annak idején kiutaztam: az, hogy egy londoni stúdióban dolgozhassak.
Említetted, hogy nem szeretsz túl egyértelműen fogalmazni a dalokban, mert meztelennek érzed magad tőle. Miként tudod úgy megfogalmazni a mondanivalód, hogy nyílt és önazonos legyél, de ne érezd kiszolgáltatva magad?
Az életem első öt éve miatt exhibicionista lettem. A nagymamámmal nőttem fel, aki a lehető legtöbb dologra megtanított, és akivel nagyon pozitív és csodálatos volt a kapcsolatom – a mai napig ő áll hozzám a legközelebb a családból. Az azt követő tíz évem nagyon negatív volt, bennem mégis az első öt év tapasztalatai dolgoztak. Az exhibicionizmusom ellenére mégis nagyon kevés emberrel kapcsolatban éreztem azt az életem során, hogy meg merek vagy meg tudok nyílni neki. Az érzelmeimet inkább magamnak tartottam meg – vagy magam előtt se vállaltam fel –, és mindössze néhány emberrel osztottam meg őket. Az érzelem-felvállalás egy tabu-szerű dologgá vált az életemben, és bár szeretnék közölni bizonyos dolgokat, ezt a mai napig is inkább elgondolkodtató szimbólumokon és utalásokon keresztül teszem.
Ahhoz, hogy alkotóként önazonos dolgokat hozz létre, kapcsolatban kell lenned önmagaddal. Egy terhelt, traumatikus időszakban – amilyenen gyerekként te is keresztülmentél – azonban megvan a veszélye annak, hogy az ember elnyomja az érzelmeit és eltávolodik önmagától. Miként tudtál önmagadba kapaszkodni annak érdekében, hogy ne veszítsd el az önazonosságod?
Sokszor nem tudtam. Projektenként elvesztettem saját magamat, és olyankor elő kellett keresnem valamit, amibe kapaszkodva újra összeállok – mint az a homokember valamelyik filmben, aki el tud tűnni, és minden alkalommal valami új, más, és adott esetben nagyobb vagy erősebb formává áll össze. Úgy érzem, hogy ez az önmagamba kapaszkodás a mai napig alakul. Ebben sokat segítenek a kedvenc alkotóim – emiatt nemzetközi szinten is gyakran járok kiállításokra, koncertekre. Ha tudom, hogy valaki képes volt valami jót létrehozni, akkor én is kedvet kapok, hogy valami jót alkossak.
Interjú: Nagy Daniella | Fotó: Hegyi Júlia Lily
A cikk a Petőfi Kulturális Ügynökség megbízásából jelent meg.
