"A kamuelőadók ma már nem mennek" - Somogyvári Dániel-interjú

2022.10.23. 12:09, RRRecorder

wide2_162.jpg

Somogyvári Dániel az extrém metalból indult, de producerként, szerzőként dolgozott a fél mainstreammel (ByeAlex, Szakács Gergő, Follow The Flow, X-Faktor), a Hiperkarmával és a pop legújabb generációjával is (Azahriah, Desh, Manuel). Idén nyáron kapta meg a nyolcadik, a kilencedik és a tizedik platinalemezét. Beszélgettünk arról, hogy miért jobb ma, mint régen; trapről, mulatósról; mesélt fiókban maradt lemezéről is. Ez az interjú először a Recorder magazin 98. számában jelent meg.

Egyszer azt olvastam, hogy te vagy a magyar Max Martin. Az vagy?

Hát szerintem nem. Nem szeretem, hogy magyar zenészeket kényszeresen mindig valakihez hasonlítgatnak. Amúgy sokszor tényleg hasonlítanak is. Pedig ez egy kis ország, itt nincsenek sztárok, Amerikában meg vannak.

A Max Martin-párhuzam azért is felmerülhet, mert ő is a metalból indult.

12-13 évesen voltak próbálkozásaim a death metallal, grindcore-ral, aztán utána kezdtem el a Meshuggah, The Dillinger Escape Plan irányába, a matekmetál felé mozdulni. 

Tizenkét évesen hogyan kerültél a grindcore-ba?

Találtam egy Napalm Death-kazettát valahol, és azt egész nap körbe-körbe hallgattam. Akkoriban még a Slipknot is túl popos volt nekem: dallamosan énekeltek. Az első elektronikus zene, ami tetszett, a francia Igorrr volt, aki minden létező stílust összekevert és széttördelt. Aztán jött a Venetian Snares, a breakcore. Akkoriban próbáltam először elektronikus zenét csinálni, meg belekeverni a metalt. Ami leírva különlegesnek tűnik, de nemrég hallgattam a demóimat, és nagyon rosszak. Kezdetleges programokkal próbálkoztam, és mivel nem voltak még YouTube-tutorialok, mindent magamtól kellett megtanulnom. Amit most annyi elmondani, hogy „ezt feljebb kell húzni, és akkor ez lesz”, az három napba telt, mire rájöttem.

Ma már nézel tutorialokat?

Rengeteget, sokat dolgozom azon, hogy up to date maradjak. Olyan szinten szerteágazó a zenekészítés, hogy a mai napig tudok rengeteg új technikai dolgot tanulni. Annyira gyorsan fejlődik a zene, hogy ha pár hónapig nem foglalkozom ezzel, akkor érzem, hogy stagnálok. Egy egyéves munkám sokkal rosszabbul szól, mint amit most csinálok.

Ezt te hallod, vagy a közönség is?

Alapvetően én. Olyasmikről van szó, hogy például most már hangnembe igazítom a cineket, de ezek az apróságok összeadódnak. Pláne egy négyéves munkámnál hallom, hogy tompábban szól, nem olyan szépen válnak el a hangszerek.

wide1_199.jpg
Somogyvári Dániel nyolcadik, kilencedik és tizedik platinalemeze

 

A zenélésből hogyan lettek stúdiómunkák?

16-17 évesen elkezdtem más zenekarokat felvenni. Megtanultam midizni – nem tudok midi-billentyűzni, a C-t sem találom meg, úgyhogy mindent kézzel pötyögök be –, és tettem plusz elektronikus sávokat a felvételekbe. Ebből jöttek az olyan felkérések, hogy csináljak egy alapot egy rappernek, aki aztán szólt az ismerősének stb. Először 3000 forintért csináltam alapokat – akkoriban az nagy pénz volt, abból már elmehettünk berúgni.

A Junkies és Szekeres András volt az első munkád ismert előadóval.

Volt egy Keleti Blokk nevű hely, ott tengődtünk, ott kezdtem el stúdiózgatni. A folyosón összebarátkoztam Szekeres Andrissal. Utána ismerkedtem meg Bérczesi Robival, a Hiperkarma harmadik lemezén dolgoztam, és aztán szép lassan elindult a dolog, egyre több ügyfelem lett.

Bérczesiről írtad, hogy gyerekkori példaképed volt.

Igen, az Amondó lemez volt az első olyan, ami nem zúzás, mégis beszippantott, mert iszonyatosan összetett volt, komplex a szöveg, nem voltak ezek a klasszikus dalszerkezetek.

Volt még olyan munkád, amit gyerekkori hősöddel csináltál?

Inkább azt mondanám, akikkel idén dolgoztam: Azahriah és Desh nagyon szimpatikusak voltak, mondtam, hogy velük szívesen dolgoznék, és valahogy összejött. Amúgy egyszer sem írtam rá senkire, hogy dolgoznék vele, de mindig megtaláltak az emberek. Régen több olyan előadóval dolgoztam, akitől már reggel gyomorgörcsöm volt, amikor jöttek; de most már csak olyanokkal dolgozom, akiket szeretek. 

A popzenéhez hogyan jutottál el?

Johnny K. Palmer volt az első, akivel találkoztam. Rajta keresztül jött Molnár Tomi; a Jetlag Karszalagok volt az első olyan sikeresebb szám, ami tényleg popzene. Aztán csináltam még vagy ezer dalt…

Molnár is a rockzene felől jött.

Igen, a szakmában rengeteg ilyen ember van, nemzetközi szinten is. Főleg Tomi és az én generációmban szinte mindenki onnan jött. Nem is tudom elképzelni, hogy olyan ember jó popzenét csináljon, aki mindig popot hallgatott. Akkor tud érdekes lenni a pop, ha más stílusokból is táplálkozik. A metal valószínűleg azért jó kiindulópont, mert nagyon erőszakos stílus, iszonyatos lendület van a dalokban. Én ezt próbálom visszahozni, csak nyilván más hangszereléssel, eszközökkel.

Ha az indulásodat nézzük, talán az X-Faktor van a legmesszebb attól a világtól.

Igen, sokszor nem tudom eldönteni, hogy előre vagy hátra haladtam… De egyébként jó buli az X-Faktor, mindenféle ember van, olyan, mint egy nagy buli, csak nem iszunk. Mondjuk tavaly nagyon durva volt, kábé 30 dalt kellett legyártanom egy hónap alatt. Egyébként onnan is jöttek tehetséges emberek, például szerintem Manuel, Alee és Paulina is az.

Mennyire látod, hogy valakiből lesz-e nagyobb durranás?

Azonnal látszik. A legfontosabb az, hogy legyen valamilyen. Sokan panaszkodnak, akik sok akkordot megtanultak gitáron, hogy már nem az igazi a zene; szerintem viszont sokkal jobb ma a pop, mint öt-hat évvel ezelőtt. Előtérbe kerültek azok az emberek, akik régen csak szerzőként érvényesülhettek volna, mert a kiadók – amiknek sokkal nagyobb volt a befolyásuk – nem foglalkoztak volna velük. Ilyen például Ed Sheeran, akinek nem szeretem a zenéjét, de nagyon elismerem. Azok az énekesek, akiknek mindent el kell magyarázni, és hallatszik az ének tagolásán, hogy még azt az egyszerű szöveget sem érti, amit adtak neki – az ilyen kamuelőadók ma már nem mennek úgy át. Manuelnek is vannak tökéletlenségei, de nagyon jó, hogy ő írja a dalait, a szövegeit, ő talál ki mindent. Biztos van ember, akinek nagyobb a hangterjedelme, de focistának sem az a jó, aki gyorsabban fut. Az új producerek közül pedig Hundred Sins az, aki érdekes dolgokat csinál. Ha meghallgatok egy dalt, azonnal tudom, hogy ő csinálta. Sajátos hangzásvilágot alakított ki, van személyisége. Nehéz személyiség nélkül karriert csinálni – bár pár embernek sikerült.

Mennyire követed az új műfajokat? Azt mondja Desh, hogy drillt szeretne csinálni, és neked az rögtön megy?

Általában követem, a drillel is képben voltam nagyjából. De amikor azt csináltuk, akkor azért beleástam magam. Nem akartam, hogy olyan legyen, mint ami volt a dubstep-korszakban: mindenki belerakott belőle valamit a dalába, így lett több pusztító magyar dalban indokolatlan dubstepes C-rész. Tanulmányoztam a drillt, szereztem sample-öket, megnéztem, hogy hogyan épülnek fel a dalok. Nem bonyolult, de megvannak a jellegzetes stílusjegyei. Ezért jó, hogy sokféle zene érdekelt, mert kisebb változtatásokkal, de ugyanazokból az elemekből táplálkoznak az új stílusok is. Mondjuk a mulatósra nem tudtam ráhangolódni, pedig egyszer nagyon sok pénzt kaptam volna, ha álnéven hangszerelek. Akkor inkább havat lapátolok. Meg a nagyívű popdalokat nem bírom: nagy éneklés, a végén még felmodulál. Ha még egy modulálást meghallok egy dalban, biztos, hogy elpusztulok. 

Úgy látod, hogy mostanában nem volt nagy újdonság a popzenében? A trap nem volt az?

Nem igazán. A trap azért tudott ennyire befutni, mert lendületes, 140 BPM-re jól el lehet bólogatni; és bármilyen elemet rá lehet tenni, szintit, gitárt. A dubstep azért halt meg egy év alatt, mert pont ugyanolyan az összes; a trapben több a lehetőség. De nem látok olyat, ami nagyon más és jönne fel. Nincs olyan újítás, mint mikor Diplo és Skrillex a Jack Ü-lemezt megcsinálta, és mai napig azokból a hangszínekből táplálkozik mindenki, azokat a hangszíneket használják. Az egy sokk volt, évekbe telt, mire megtanultam, hogy hogyan csinálhatták. Lehet, hogy a zene elérte a határait: már volt olyan, aminél nem lehet durvábbat csinálni, már szarabbakat sem lehet csinálni… Ezért tudott a poppunk is visszajönni, meg most a metal is fentebb van.

Háttérember vagy, de volt azért egy projekted, amikor egy új néven csináltál néhány remixet.

Sokszor nekikezdtem saját produceri EP-knek mindenféle stílusokban, de nem tudtam befejezni. Annyi permutáció készült, hogy belebolondultam. Még egy projektem volt, a Hello Panda 2019-ben Peter John Kiss kanadai barátommal. Egy dal jelent meg, a Nerf The Bar. Megkértük Porkolábi Norbit, aki egyébként egy zseni, hogy csináljon egy egyszerű klipet. Na ez úgy indult, hogy zöld háttér és CGI… Aztán nem lett ebből semmi, nekem pedig elment a kedvem az egésztől. Összeraktunk egy teljes, szerintem előremutató lemezt, nagyon radikális elektronikus zene metallal, de Magyarországon kábé százötven embernek tetszett volna. Nem érte volna meg annyi pénzt beletenni, hogy ezt professzionálisan tudjam csinálni, szóval hobbinak nagyon drága lett volna; rosszul meg megcsinálni még annyi értelme sincs. Úgyhogy inkább hagytuk az egészet.

Csinálsz mindent a hangszereléstől a keverésig. Nem lenne jobb specializálódni?

Amerikában van annyi pénz a nagy produkciókban, hogy minden feladatra külön ember legyen, de nálunk az működik a legjobban, ha valaki mindent csinál. Egy időben nem kevertem, de mindig elégedetlen voltam azzal, ahogy mások csinálták, úgyhogy inkább megtanultam. Ugyanez volt a masztereléssel is, az énekeditálással is. De kint is változnak a dolgok, a Billie Eilish-lemezt ketten csinálták otthon, és nagyon jól szól. A nagy stúdiók fölött eljárt az idő; legfeljebb szimfonikus zenekar felvételére jók, bár már azt is nagyon jól meg lehet csinálni digitálisan. 

Vannak számaid, amiket inkább a rádióba szánnak, és vannak, amikkel a YouTube-ra lőnek. A te szempontodból nagyon más munkák ezek?

Teljesen mást vár el a rádió, amit 30+-osok hallgatnak, mint az, ami trending akar lenni. A rádiónál több szabályt be kell tartani. Bár most próbálnak nyitni a fiatalok felé, de a mai aktív koncertlátogató közönség számára már annyira nem tényező a rádió.

wide3_96.jpg

Van, hogy szerzőként te írsz teljesen egy dalt?

Olyat nem csinálok, hogy nulláról megírok egy dalt, ott már nem is tudnék objektíven gondolkodni. Az a leggyakoribb, hogy van egy refrénötlet, egy akkordmenet, és ez már elég impulzus, hogy a maradékot megcsináljam. ByeAlex meg el szokta beatboxolni, hogy mit szeretne, és én vagyok az egyetlen, aki dekódolni tudja. Mindig próbálok az egyszerűségre törekedni. Magyarországon sokszor hallani, hogy valószínűleg nem érezték elég jónak a hangszerelést, és beletettek még valamit; még mindig nem volt jó, még beletettek. Azok az igazán jó hangszerelések, amikben kevés, de jellegzetes dolog van, ami kitölti az egészet. Az is gyakran előfordul, hogy valaki nem tudja elengedni, amit csinált. Én az ellenkezője vagyok: ha van egy jobb ötlet, akkor simán újrakezdem nulláról.

interjú: Rónai András

https://recorder.blog.hu/2022/10/23/_a_kamueloadok_ma_mar_nem_mennek_somogyvari_daniel-interju
"A kamuelőadók ma már nem mennek" - Somogyvári Dániel-interjú

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr2317943866

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása