Amerikai gótika és rituális meditáció – Ilyen volt a Munly & The Lupercalians és a Purkár a Robotban

Időnként a legkisebb klubokban lehet megtalálni a budapesti koncertfelhozatal legizgalmasabb, legkülönlegesebb előadásait. Így történt ez hétfőn is, amikor az amerikai goth-country és a magyar rituálfolk találkozott a Robot színpadán.

A beharangozó cikkünkben már röviden összefoglaltuk, mitől is olyan izgalmas a furcsa nevű
Munly & The Lupercalians: első ránézésre nyilván amiatt, hogy a zenekarvezető Jay Munly kivételével a tagok bizarr maszkokat és jelmezeket viselnek, de emellett azért is, mert az együttes a Slim Cessna's Auto Club kvázi mellékprojektje, és részben ugyanazt a countryt és az amerikai hagyományokat goth és punk beütéssel ötvöző zenét játssza, mint az anyazenekar. Annyi különbséggel, hogy a Lupercalians esetében a punkos vonal elmarad, a country- és a folkhatásokat ellenben még sötétebb tónusok jellemzik, és ennek megfelelően a két projekt koncertjei is nagyon másképp néznek ki: az Auto Clubnál teljes a megőrülés, itt ellenben sokkal statikusabb a színpadkép.

Így volt ez hétfőn este a Robotban is, ahol gyakorlatilag telt ház előtt lépett fel a zenekar: a négy kísérőzenész diszkréten a díszletek (no meg dobok és különböző billentyűs és ütőhangszerek) mögött maradt, középen pedig Jay Munly ült hol egy gitárral, hol egy bendzsóval, amolyan történetmesélőként. Ami már csak amiatt is passzoló hasonlat, mivel a szövegek egy Lupercalia nevű képzeletbeli városról szólnak, melynek lakóit a beöltözött zenészek személyesítik meg. Már ezzel is elég egyedi képet nyújt az együttes, amin még egyet csavar az, hogy a tetőtől talpig fekete ruhájával, csontos, beesett arcával és gondosan hátrafésült hajával Jay Munly pontosan úgy néz ki, mint a westernfilmek sztereotipikus temetkezési vállalkozója, aki a mindent eldöntő párbajnál ott áll egy sarok mögött és már szorongatja a centit a kezében, hogy végre méretet vehessen valakiről a következő koporsóhoz.

És maga a zene is pont ilyen. Az american gothic életérzés zeneileg nem nagyon jelent meg másnál ennyire tisztán, még akkor sem, ha a country, folk és léleklehúzós goth hangzást itt-ott felütik egy kis középkori dallamvilággal és (részben a rendszeresen visszatérő rumbatököknek köszönhetően) már-már karneváli hangulattal. Ez így leírva talán túl eklektikusnak is tűnhet, a gyakorlatban azonban nagyon is egységes és működőképes ez a keverék, és végig megvan az az érzésünk, mintha valami nyomasztó kisvárosban lennénk a déli államok legmélyebb bugyraiban, ahol soha nem tudhatjuk, hogy mikor fordulnak ellenünk a bizarr termékenységi kultusz követőinek tűnő helyiek és áldoznak fel minket valami elfeledett istennek a mocsarak mélyén.

A zenekarnak amúgy eddig két nagylemeze jelent meg, a második nemrég, 12 év szünet után, szóval, ahogy várható volt, mindkettőről játszottak dalokat, a koncert talán legerősebb pillanatait azonban két meglepő választásnak köszönhettük: a Haggie Hennie’s Almost Dirty Dress Jay Munly húsz évvel ezelőtti szólólemezéről származik, a Shout At The Devil pedig a Mötley Crüe dalának finoman szólva is sajátos hangulatú feldolgozása.

Az estét pedig a hazai Purkár nyitotta, aminek ez volt a bemutatkozása, és amiről előzetesen annyit lehetett csak tudni, hogy az Entrópia Architektúra két frontemberének régóta tervezgetett, inkább népzenei hatású mellékprojektje. És ez a leírás takarhatott volna sok mindent, de mint kiderült, itt az a rituális, repetitív, meditatív hangzás teljesedett ki, ami az Entrópia-koncerteken is fel-felbukkan, de inkább csak hangulatalapozásként, intró formájában. Itt viszont a dorombbal, furulyával és elektronikával kísért torokéneklés volt a középpontban, ami pillanatok alatt magába szippantja a hallgatót.

Szöveg és fotók: Frank Olivér (infinitebeat.hu)

Purkár

Munly & The Lupercalians