„Reméljük, valaki már átvette „a világ legjobb bandája” címet tőlünk” – Black Country, New Road-interjú

2022.10.13. 18:46, Recorder.hu

blackcountrynewroad-matildahilljenkins-160120-5.jpg

2022-ben kevés új zenekar kapott annyi említést a zenei sajtóban, mint a brit Black Country, New Road, akiknek hirtelen jött népszerűsége elsőre érthetetlennek tűnhet, de meghallgatva őket minden világossá válik. A 2018-ban Cambridgeshire-ből indult, Mercury-jelölt chamber-rock/poszt-punk banda fontos építőeleme az új, jazzből, folkból, rockból és klezmerből egyaránt merítő, objektív hangon mély érzelmekről mesélő brit poszt-rock kánonnak és szcénának, nem véletlen, hogy általában egy lapon emlegetik őket a black midivel és a Squiddel is.

A BC;NR egy bátran kísérletező, pofátlanul fiatal banda, akiket már most sokan kultklasszikusnak tartanak. Hirtelen, de jogosan lettek megkerülhetetlenek, így a helyük szinte be van biztosítva minden évvégi zenei lista élvonalában, a kritikák magas pontszámai legalábbis már most erről árulkodnak. A léc ugyan magasan, de a sorsot ez nem érdekelte: a zenekar frontembere és karcos-alt hangja, Isaac Wood 2022 februárjában, az Ants From Up There megjelenése előtt mindössze négy nappal kilépett a zenekarból, ennek utórezgéseit pedig azóta is érzi a hatfősre csökkent baráti formáció, akik élőben nem is játsszák a zseniális album dalait, hanem gyorsan újakat írtak helyettük az őszi-nyári szezonra. A Liszt Ünnep és az Isolation Budapest keretein belül épp ezeket hozzák október 15-én az Akvárium Nagyhalljába is. A Recordernek Lewis Evans (szaxofon, vokál, fuvola) és Luke Mark (gitár) adott interjút.

Először is, hogy vagytok? Sok minden történik a világban, épp most lett új miniszterelnökötök is.

Lewis Evans: A világ egy őrült hely mostanában. Ahogy mondod, lett egy rossz miniszterelnökünk, és csúfos a helyzetünk gazdaságilag is. Nemrég jöttünk vissza az Egyesült Államokból, így nekünk talán még kevésbé tűnhet vészesnek, mint azoknak, akik otthon végigélték a folyamatot. Fura, de kevésbé érintett minket, így egyelőre nem ez volt a fő fókuszpontja a hogylétünknek.

Elhiszem, az énekesetek, Isaac Wood pár nappal a második lemezetek megjelenése előtt lépett ki a bandából mentális problémákra hivatkozva. Nyilatkoztátok, hogy a bejelentés előtt már tudtátok, hogy sor kerülhet erre. Számításba vettétek ezt a jövőbeli fellépések és az anyag promóciójának tervezése közben is?

Luke Mark: Bár valamivel korábban tudtunk róla, olyan hamar akartuk bejelenteni, amennyire csak lehet. Nem lett volna értelme sokáig ülni a dolgon, sok fellépést töröltünk miatta előre, ezt el kellett mondani. Előre nem készültünk, viszont gyorsan léptünk rögtön utána. Illetve hamar elkezdtünk dolgozni az új élő szetteken a nyári fesztiválszezon előtt, ezt négy hónap leforgása alatt raktuk össze.

Milyen érzés megírni sok magazin és nagy hírű lap szerint „az év albumát” (Ants From Up There), majd nem előadni a lemez dalait Isaac nélkül?

Lewis Evans: Valójában egész kellemes. Hamar meg lehet utálni a saját zenédet, ha sokat kell játszanod ugyanazt élőben. Rajongóként természetesen jó látni a kedvenc bandádat fellépni és hallani a dalokat, amiket szeretsz, de nem gondolsz bele, hogy előadni azokat már nem akkora móka. Jó érzés megtartani magunknak egy olyan albumot, amit ennyire szeretek. Végtelenül büszke vagyok arra, amit beletettünk, így tisztán és szennyezetlenül itt tud maradni a fejemben és talán még hallgatni is tudom.

Mi a legfontosabb dolog, amit megtanultatok a csapatban működésről?

Lewis Evans: A legfontosabb, hogy értékeld, szeresd, és mindenek fölé helyezd azokat, akikkel közösen dolgozol, függetlenül a zenétől. Az ego mindig ott dolgozik a háttérben, ezt félre kell tenni a közös alkotásnál, egymással és egymásért. Nekünk sikerült, így sosem veszekedünk, szerencsére egy nagyon egészséges aura lengi körbe a bandát.

Mint a Guardiannek mondtátok, az emberek 20%-a imádja a zenéteket, 50%-ukat abszolút nem érdekli, a maradék 30% pedig abszolút utálja. Hogy érzitek, sikerült azóta csökkenteni ezt az arányt?

Lewis Evans: Szerintem kevésbé érdekeljük az embereket, már mindenki szarik ránk. (nevet) Akkor kapjuk a legtöbb negatív kommentet, amikor megjelennek rólunk friss sajtófotók, az emberek biztosan utálják, ahogy kinézünk és öltözködünk. Nem elég kirívó. Amióta kevesebb fotó megy ki rólunk, tapinthatóan kevesebb a negativitás.

Luke Mark: Olyannyira nem öltözködünk érdekesen, hogy azt még kommentálni is nehéz. (nevet)

black-country-new-road2.jpg

Hogy vélekedtek a bandák és a kollektívák várható élettartamáról? Nem egy zenekart látunk néhány év után felbomlani, az elmúlt évek egyik legígéretesebb projektjének tűnő Brockhampton speciel idén adja ki a búcsúlemezét.

Luke Mark: Ezt látva mindig megfogalmazódott bennem, hogy vajon miért jutnak el sokan idáig, pedig óriási lehet a helyükben lenni. De el tudom képzelni, hogy ha nem állnánk ennyire közel egymáshoz emberileg, talán dilemmáznánk párszor, hogy feladjuk-e.

Lewis Evans: Ez általában akkor, vagy azután következik be, miután eléred a karriered csúcsát: ilyenkor a legkeményebb a hajtás, a legnagyobb a siker, és a mentális kiégés esélye is, ha pedig nincsenek megfelelő emberek körülötted, hogy átsegítsenek, az nehéz tud lenni. Én is voltam rosszul, de fenntartható állapotnak tűnt, mert támogattak a társaim. A zenészektől mintegy elvárják, hogy koncertezzenek és legalább évente egyszer turnézzanak. Ez pedig ki tud készíteni testileg és fejben is. Májustól nyár végéig mentünk, illetve nemrég tértünk vissza egy öthetes amerikai turné után, és elfáradtam, a testem kimerült. Ha tehát azt látom, hogy egy zenész lefúj egy show-t, azt gondolom, hogy helyesen teszi, néha ezt kell lépni.

Luke Mark: Sok olyan frissen felfutott banda van, akik a COVID alatt nem tudták megturnéztatni az új albumaikat, így a korlátozások után minden felkérésre igent mondtak, és csak később eszméltek, hogy ez több, mint amit elbírnak. Turnézni nem mindig fun, sőt, nagyon nehéz.

Előadónak lenni is az, láthatóan több helyről is nyomás helyeződik rátok. Bár egyre több szó esik róla, ki lehet jelenteni, hogy még mindig nem fordítanak elég figyelmet a zenészek mentális egészségére? Ahogy ti is mondtátok, szinte elvárás, hogy menj, és koncertezz, akkor is, ha nem érzed magad készen rá.

Lewis Evans: Persze, mindig ott van, hogy ez egy óriási kihívás, de el sem tudom képzelni, hogy mást csináljak, maximum zenetanár lehetnék hosszú távon. Végtelenül szerencsésnek érzem magam, hogy ezzel foglalkozhatok: zenélni és együtt alkotni a szeretteimmel jobb, mint bármi munka, amit valaha elvállaltam. A legjobb része pedig még mindig az alkotói folyamat, amikor összegyűlünk, elvonulunk próbálni és írni. Ez még akkor is megéri, ha száz klubbot kell végigjárnod és sokszor fel kell kelned reggel, hogy elcsípd a géped. Akkor is ott lesz az a pár hónap, amikor csak mi vagyunk, és együtt csinálunk valami különlegeset. Nem hiszek abban, hogy „nem szabad panaszkodni”, hiszen mindenkinek vannak érzései és mind rágódunk valamin az életben, a szakmánktól függetlenül.

Luke Mark: Az emberek egy része tudatosítja, hogy milyen nehézségekkel kell megküzdenünk. De még így is vannak zenekarok és alkotók, akikre sokkal több nyomás helyeződik a kiadók és a közönségük részéről. Ha mi lefújunk egy koncertet, az még így is csak ezer ember életére lesz hatással, nem húszezerére.

Lewis Evans: Őket egy sokkal inkluzívabb, sokszínű tömeg figyeli és számít rájuk. Nálunk max. megkérdezik, hogy jól vagyunk-e, de ha Liam Gallagher törli a turnéját, lesz tizenötezer ember, aki kedvesen kifejezi az aggodalmát, de ott a maradék ötezer, aki azt mondja, hogy „hé, LG, szedd össze magad te fasz, zenész vagy, ez a dolgod.”

Hogy jellemeznétek az új dalaitokat?

Lewis Evans: A hangulatok eltérőek, elmerészkedtünk más irányokba.

Luke Mark: De ugyanaz a banda maradtunk, nem tértünk le az útról, csak kicsit másképp ötvözzük a műfajokat, amiket szeretünk.

Említettétek egy interjúban, hogy írnátok filmzenét és dolgoznátok egy nagyzenekarral is. Erről szólna az új éra az első két album után?

Lewis Evans: Jó lenne, de ezen még nem kezdtünk el behatóan gondolkozni. Ahogy megjelent a második album, előkészítettük a friss dalokat, hogy ne kelljen lefújnunk a nyári fesztiválokat és az amerikai turnét, ez pedig lekötötte szinte minden időnket. A télen fogunk összeülni és elkezdeni az új lemezt, amin friss dalok lesznek.

Mégis, van olyan film, amit látva azt gondoljátok, hogy „bárcsak én írtam volna a zenéjét”?

Lewis Evans: Star Wars: Egy új remény. (nevet)

Luke Mark: A Kótyagos szerelemhez hasonló, túldramatizált, mégis elcseszett módon vicces fekete komédiának szívesen írnám a zenéjét. Vagy egy katasztrófafilm főcímzenéjét!

Akkor az előbbiben egyetértünk, pont azt írtam fel magamnak, hogy a Chaos Space Marine kicsit úgy hangzik, mint egy elborult Adult Swim-sorozat háttérzenéje.

Luke Mark: Igazad lehet. Azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy zenét szerzünk egy létező bandának, akik egy színdarabba ültetve előadják azt. Hogy is mondják ezt? Diegetikus-nondiegetikus módon?

A Quietus magazin mindössze két single után a világ jelenlegi legjobb bandájának kiáltott ki titeket. Mit gondoltok erről a jelzőről?

Luke Mark: Lévén, hogy ez több éve volt, nem hinném, hogy még most is így vélekednek, a jelenlétünk már nem annyira formabontó és meglepő, mint akkor, a cél innentől már csak az, hogy minél jobb zenét csináljunk. Reméljük, valaki már átvette ezt a címet tőlünk. Természetesen nehéz azonosulni az ilyen kijelentésekkel, pláne, hogy már nem is ugyanazt a hangzást járatjuk. Ott vannak azok, akikre mi felnézünk, magában ez elég ok arra, hogy magunkat alább helyezzük. Ha valaki azt gondolja, hogy tényleg ő a legjobb, az vagy végtelenül beképzelt, vagy tényleg annyira sikeres kommerciálisan.

Ha már itt tartunk, szerintetek melyik a világ legjobb bandája?

Luke Mark: A Famous még mindig az egyik legjobb banda Londonból, de Lou Terry-t és a zenekarát is ide sorolom.

Lewis Evans: A Rush. (nevet) Vagy a Geese! Esetleg a Horsegirl és a black midi.

Luke Mark: Igaz, én is mindig a black midit mondom, ha szóba kerül a világ legjobb bandája jelző.

A zenekar Spotify-profilját böngészve találtam két hibátlan playlistet, amiben csokorba gyűjtitek a kedvenceiteket, rajta Frank Oceannel, Beach House-zal, Mitskivel, Björkkel, PJ Harvey-val, Kate Bush-sal, Big Thieffel és így tovább. Kiket hallgattok mostanában?

Lewis Evans: A Lambchop új albuma pénteken jött ki, azt elég sokat hallgatjuk, de Colin Blunstone One Year című lemeze is lenyűgöző.

Luke Mark: És alig várjuk az új Richard Dawson-albumot, ő szintén szerepel a playlisten.

Lewis Evans: Ja, és hamarosan jön az új Weyes Blood-lemez is, az első single-t róla alig tudom letenni.

A listán volt több hip hop előadó is, köztük Kanye West, Tyler, The Creator, M.I.A., Tech N9ne és még Yung Lean, Ecco2k és Thaiboy Digital is. Ezzel megleptetek, szeretitek a rapzenét?

Luke Mark: Egy részét én raktam rá, de nem vagyok nagy hiphop-hallgató, a tudásom sem elég friss, ha viszont valami jó kijön, el tud kapni.

Lewis Evans: Tyler, The Creator utóbbi néhány albuma például nagyon behúzott minket.

Luke Mark: Tényleg, a Spotify szerint meglepő módon őt hallgattam a legtöbbet.

Lewis Evans: Little Simz tavalyi albuma is briliáns. Tökéletes társadalomkritika és óriási hangzás.

Meséljetek kicsit az Ants From Up There esztétikájáról. Mind a borítón, mind a felvezető kislemezeken légmentesbe zárt tárgyakat láttunk: ez nekem a bezártság hangulatát idézi, mintha nem kapnék levegőt egy szűk térben, erős kontrasztban a zenével, ami monumentális, szabadon folyik és abszolút nincsenek keretei, sem időben, sem műfajban. 

Lewis Evans: Azért választottuk ezt, mert jól nézett ki. Ennyi. De izgalmas, hogy belelátsz valamit, ahogy sok rajongó és kritikus is.

Luke Mark: Érdekes a kép, mert egy apró tárgyról van szó, ami az egész teret betölti, így mégis óriásinak hat. Részben pont ezért fest jól, mert aki ránéz, egyből beleképzelhet valamit. Mindenki a sajátját, azt sem szeretnénk soha megmondani senkinek, hogy melyik dalunk mit kéne, hogy jelentsen.

A balladaszerű dalaitok meglehetősen hosszúak, és szép komótosan bontakoznak ki, kicsit olyan, mintha egymásnak válaszolgatós őrült jammelésekből épülnének fel, mégis nagyon precízen össze vannak rakva.

Lewis Evans: Érdekes módon soha sem szoktunk jammelni. Az új albumról egyedül a Haldern az, amit egy improvizatív élő jammelésből emeltünk át. Általában egy pontból indulunk ki, valaki hoz egy keretet, utána pedig együtt írunk. Annyi igaz, hogy Georgia, May és én szoktuk improvizálással próbálgatni a részünk, feljátszunk témákat, amikből aztán szelektálunk. Ez ettől még inkább az otthonírás mogyoróvaja, nem épp dzsem-alapú. (nevet)

Imádom, hogy újabban közzé szoktátok tenni a gyerekrajzaitokat, amiket 4-5-6 éves korotokban készítettetek. Mi a megfontolás emögött?

Luke Mark: Az első albumnál direkt a háttérben maradtunk, szerettük volna, ha magunk helyett minden a zenéről szól, így a lemez tálalása célzottan volt személytelen. A második projekt egy fokkal személyesebb, kicsit nyitottabban prezentáljuk önmagunk, ennek a részei a rajzok is. Az egyik fő gondolat tehát valóban a személyes töltet erősítése és a nosztalgia volt, a másik pedig, hogy valamivel muszáj promózni a megjelenéseid a közösségi médiában; mi ezt láttuk a legszemélyesebbnek.

A személyességről jut eszembe: a sheffieldi Now Then magazin a ”high romanticism” jelzőt használta, amikor rólatok írtak. Szerintük ennek az újra erőre kapó (zenei) magasromantika-mozgalomnak ti vagytok az első képviselői. Ezt a túltelített érzelmesség és az őszinte hang fémjelzi.

Lewis Evans: Nem hinném, hogy mi lennénk az elsők, akik ezt csinálják, vagy akik újra ehhez térnek vissza napjainkban. Pláne nem itt: a brit poszt-punk szcéna pont hogy célzottan objektívvé, kevésbé személyessé és inkább érzelemmentessé kezd válni, több szó van a társadalomról és az általánosról, ahelyett hogy konkrét belső folyamatokat elemeznénk. Azokhoz az előadókhoz és bandákhoz képest, akikkel együtt emlegetnek minket (lásd: black midi, Squida szerk.), talán mi merünk egy kicsit személyesebb hangon megszólalni, így értem, hogy mire gondolhattak, de inkább az amerikai szcénára igaz ez a kendőzetlen érzelmesség.

Luke Mark: Az ottani nagy előadók eléggé nyíltan érzelmesek, az indie körökből kinőtt énekesnők egyik legnagyobbika, Phoebe Bridgers élete például eléggé ki van rakva elénk, és ugyanezt halljuk vissza a dalaiból is. Amúgy talán csak a mi közlésmódunk ennyire drámai, de magasromantikának biztosan nem nevezném. (nevet)

Szombaton az Isolation Budapest keretein belül léptek fel az Akvárium NagyHalljában, eláruljátok, hogy mit várhatunk tőletek? Azt tudjuk, hogy valami másra kell számítani, mint eddig.

Lewis Evans: Az Ants From Up There nagyzenekari elemeit és pillanatait jobban ki fogjuk bontani, és egyszerre hárman is énekelünk majd. Érzelmileg szerteágazó, de garantáltan lesz benne pár szórakoztató pillanat is.

A Liszt Ünnep keretében megvalósuló Isolation Fesztiválon október 15-én a Black Country, New Road mellett fellép Michelle Gurevich, az Efterklang, a Night Beats, és még egy sor remek előadó. Jegyvásárlás. Facebook-esemény.

interjú: Kersner Máté
headerfotó: Matilda Hill Jenkins

https://recorder.blog.hu/2022/10/13/black_country_new_road_interju_isolation_budapest_fesztival
„Reméljük, valaki már átvette „a világ legjobb bandája” címet tőlünk” – Black Country, New Road-interjú

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr4517953200

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása