Diplomás üstökös - Maggie Rogers

2022.09.20. 13:00, vferi

wide1_182.jpg

Kevesen választják ugyanazt a címet a szakdolgozatuknak és a második stúdióalbumuknak. Maggie Rogersnek még ez is jól áll: a Surrender egy cseppet sem papírízű anyag. Ez a cikk először a Recorder magazin 97. számában jelent meg.

A tehetségkutató műsorok végleg elinflálták a tündérmesébe illő felfedezés mágikus pillanatát: a kamerák élvezettel időznek el az adásrendező által gondosan instruált zsűritagok botoxszal, felvarrt ráncokkal és fillerekkel küzdő, de mindenképpen túltolt mimikáján, a műsorvezetők pedig egy csepp kételyt sem hagynak, amikor mindezt alá is narrálják, hát nézzék, hogy megilletődött a híresen kőszívű zenei producer! Az effajta egykaptafára megalkotott sikersztorik semmi mást nem értek el, csak milliószámra gyújtottak cinikus kis rőzsetüzeket a tévénézők keblében.

Pedig félig-meddig zárt ajtók mögött néha létrejön egy-egy pillanat, megtörténik egy felfedezés, ami valóban mágikus. Maggie Rogers története éppen ilyen, csak éppen nem ért véget, amikor lekapcsolják a reflektorokat, a hosszúhajú hangtechnikus nekiáll feltekerni a kábeleket, és a konfettit felsöprik a színpadon. Maggie Rogersre nem alkalmazható a zenei újságírás elhasznált panelje: ő nem az indie pop üdvöskéje, hanem üstökös. Ennek az üstökösnek a felfedezését pedig az NYU mesterkurzusról készült, milliószámra megosztott videó felbukkanásának idejére szokás datálni. 

A videó egy olyan helyzetet mutat be, amit minden művészeti iskolás ismer: az addig óvott, dédelgetett, méricskélt élményt egyszerre termékként kell elővezetni. Ezekben a pillanatokban az, ami saját, belső igazság, óhatatlanul projekciós felületté válik, és felvesz valami idegen minőséget. Az Alaska a hallgatóság, a mesterkurzusra előadni és workshopolni meghívott Pharrell Williams által esik át ezen a transzformáción, a videót nézve pedig nem tehetünk mást, mint a szerzővel együtt szorongunk. Ott ül ez a kortalan arcú lányka egy kisebb, dekoratív bálnacsigolyával a nyakában, hallgatják az Alaskát és Pharrellre nagyon hamar rátör a felismerés, hogy erre nem készült fel. Ez a színtiszta tehetség. 

Maggie Rogers nem kíván kínosan avantgárd dolgokat csinálni, semmi kimódolt, semmi túlgondolt nincsen már a Pharrellnek mutatott felvételen sem. Ezek Maggie Rogers színei, amiket dalba foglalt. Termékként szemlélve popzene, az énekes-dalszerző érzékenységével és valami angyali arányérzékkel tálalva. Kész és kerek, és érinthetetlen.

wide2_148.jpg

Az NYU mesterkurzus óta eltelt hat év, Maggie Rogers tovább élte az amerikai egyetemisták életét hétközben, hétvégente pedig koncertezett, például a Coachellán, elkészítette az első stúdióalbumát, a Heard It In A Past Life-ot, lediplomázott a Harvardon – olyan egyszerűnek tűnik a Surrenderig vezető út. 

Talán azért van ez, mert a Surrender egyetlen levegővételében, egyetlen szólamában sem hallani az erőlködést, a munkát annál inkább. A munkát, amit Rogers abba fektetett, hogy az inspirációt, a belső igazságot igazán egységes és élvezetes popzenére fordítsa le. Ez egy komplikációmentes album. Rogers ezúttal maga koproducelte a dalokat, visszanyesve ezzel a munkájára ható külső befolyást.

Az ő hatalmas és áradó energiáján átszűrve határterületre érünk: popba, folktronicába csomagolt megéléseket kapunk, ami indokolja, miért választotta a szerző szakdolgozata és az album címéül ugyanazt a szót. Valódi megadásról van itt szó, arról, hogyan adjuk át magunkat a nálunk nagyobb élményeknek, az érzékiségnek, az eszképizmusnak, a rajongásnak. 

Mindezt Rogers egy regiszterrel teltebb és érettebb hangon képes közvetíteni, ráadásul úgy, hogy sosem deklamál. Talán felróható neki, hogy tudja, mekkora hangja van, és ezt szívesen használja a hatás kedvéért is, de amennyi örömet és őszinte flow-t képes megmutatni általa, a kritika itt is érvényét veszti. A tiszta és erős hang mellett ugyanolyan magabiztossággal merít az elmúlt évtizedek popzenei motívumkincséből: a Sonic Youth, az Arcade Fire, a Fever Ray/The Knife, Taylor Swift és Florence Welch hatása egy sajátos amalgámmá áll össze – utóbbi a Shatter című dalban vokálként működik közre, kettejük hangja pedig meglepően finom ötvözetként működik.

A műfaji sokszínűség a balladától (Anywhere With You)  az altatódalig (Begging for Rain) és himnuszig (Symphony/Different Kind of World) tart, és nem ad ki egy teljesen egységes keretet – a Surrender dalai párhuzamos univerzumok, más-más mélységgel és rengeteg eltérő árnyalattal megfestve. A lemez végsősoron egy kaleidoszkóp: minden dala ugyanazt a korszellemre egyre inkább jellemző önmegtagadást, önkizsákmányolást és elfojtást járja körül, ami megbélyegzi az élvezetet, a nehéz érzések kifejezését, az őszinte odafordulást. Az egyoldalúság és az egyszerűsítés ellen lázad, radikálisan szabad teret engedve minden megélésének, amit az élet elé sodor, és ebben éli meg a felszabadulást és a transzcendenciát. Mert hiába tűnik csak egy újabb nyárvégi popalbumnak, a Surrenderben ott van a transzcendencia és a varázslat, amit csak egy üstökös feltűnése mutathat meg nekünk.

szerző: Selmeczi Nóra

https://recorder.blog.hu/2022/09/20/diplomas_ustokos_maggie_rogers
Diplomás üstökös - Maggie Rogers

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr7117935182

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása