A Sun Kil Moon közléskényszere mögött van töltet is, amit legalább egyszer érdemes élőben megtapasztalni

2022.09.16. 10:29, srecorder

_magyar_zene_haza_hajdu_janos_hjp_4096.jpg

3 és fél év után újra Budapesten adott koncertet a Sun Kil Moon, a San Franciscó-i Mark Kozelek szólózenei projektje. Az 55 éves énekes – aki több mint 30 vallomásos lemezével korunk egyik legnagyobb énekes-dalszerzőjeként került be a slowcore-indie kánonba – nem sokat változott, és látszólag nem is akar változni. Kozelek nyersessége és habitusa szintén a régi, amit bár a helyén kell tudni kezelni, de könnyen magával tud húzni, így a két és fél órás tömény előadást legalább érdemes egyszer megnézni és meghallgatni. Koncertbeszámoló a Magyar Zene Házából.

Szeptember 10-én szép sor gyülekezett a Városligetben rejtőző impozáns Magyar Zene Házában, aminek sárgán bevilágított, fákkal körbepakolt üveges előterébe megérkezve olyan benyomásunk lehet, mintha észak felé fordulva pár órára elhagytuk volna Magyarországot. Ehhez hozzájárul a kifejezetten jól szituált tömeg is, akik mind a Sun Kil Moonra érkeztek és jelenlétükkel bebizonyították, hogy a szólóact nem csak az amerikai zenei szaksajtót olvasó középkorúaknak, huszonéves gitárzenekedvelőknek és, bocsánat a kifejezésért, indie-boomereknek való, hanem egy 60-hoz közelítő idős pár és egy első blikkre 15 éves fiú is kíváncsi rá a szüleivel.

Az inkluzív hallgatóság tehát pozitív energiákkal töltötte be a Ház letisztult termét, ahol miután az összes szék birtokba lett véve, Kozelek is besántikálhatott 19:45 magasságában, és elfoglalhatta a helyét, ölébe emelve a gitárt, amivel híresen jól bánik. Előre szólt, hogy hosszú lesz, szóval ha vonatra sietnénk vagy megbeszélt találkozónk lenne fél 10-kor, a kitűzött finis idején, tegyünk le róla. Miután elmondta, hogy jó Budapesten lenni, és megjárta az Oktogon környékét, erős dramaturgiai érzékkel, in medias res bekezdett a Carissával, ami a maratoni Sun Kil Moon-életmű kétségkívül egyik legmeghatóbb, legprózaibb darabja.

Az első húsbavágó élmény Mark orgánumának erőssége: Kozelek pont úgy szólal meg élőben, mint felvételen, abban pedig rögtön volt valami filmszerű, amikor az üvegen át tükröződve családokat láttál sétálni a gyerekeikkel, mialatt bent kislányukat és kisfiukat elvesztő szülőkért szólt egy odaillő dal. A zenész képes betölteni a teret a szavaival, amik könnyedén folynak ki belőle, ha éneklésről van szó, viszont olykor erőltetetten, üres fecsegésként csapódnak le az átvezető monológoknál. Kozelek lételeme a sztorizás és a történetmesélés, végülis, épp erre épített karriert és ebből faragott szám szerint 31 albumot szólóban, mint Sun Kil Moon, az 1988 és 2001 közt működő Red House Painters oldalán töltött időket nem is számítva, akikkel a nagyra értékelt brit 4AD kiadó égisze alatt alkottak.

Félreértés ne essék, a koncertélményhez hozzátesz a sok apró közjáték (túltolt trágárság ide vagy oda), vagy egy direkt beillesztett kínos csend, mégis, némi Kanye West-szindrómát véltem felfedezni: Mark néha mintha trehányul megfogalmazott, Ye-szerű tweetekben kommunikálna, amikor rájön az egotrip, két szám között pedig jól idézhető, de megkérdőjelezhető sorokat dobál, amiknek mintha direkt a nagyotmondás és a momentum uralása lenne a célja. Hirtelen eszébe jut egy Tesla-reklám, utána így szól: „I read 1984 by George Orwell. I hate that fucking book.” (Igaz, később megmagyarázta, hogy azért, mert az iskolában hátrányos megkülönböztetésben részesült, mivel lassabban olvasott és tanult, mint a többi diák.) Majd azt ecseteli, hogy miképp kapott el egy szájherpeszt 1991-ben egy újságírólánytól, amit ugyan ironikusan sorsszerű hallgatni, mert épp gyógyulóban volt az alsóajkam, kissé komolyabban nézve viszont mégis szerencsétlen állításnak hat a Pitchfork által részletesen tálalt zaklatási beszámolók után.

_magyar_zene_haza_hajdu_janos_hjp_4326.jpg

És sajnos ezt a szempontot lehetetlen kikerülni jelen esetben: a helyzetet és a történelmi értékű budapesti fellépést speciálissá teszi Kozelek szexuális botránya, miután 2020-ban három nő állt elő egybehangzó történetekkel, melyek mind szexuális visszaélésekről szóltak. A zenész 2020-as nagy-britanniai turnéját például éppen az első pár áldozat felbukkanása után fújták le, aztán 2021-ben még hét további hét nő lépett a nyilvánosság elé, akik mind őket ért abúzusról számoltak be. Kozelek azóta nem is igen szerepelt élőben, első visszatérő koncertjét Ljubjanában tartotta, két nappal a magyarországi akusztikus szólóest előtt.

Mark saját korára reflektáló, humorral átitatott élő panaszkodását (amiből jutott elég Budapesten) bizarrá teszik az ismert részletek. Felesleges szájtépésként jött át, hogy fél óra leforgása alatt ötödjére hallgathattuk meg, hogy 55 éves, ez az „öregszem”- toposz szintén egybevág a beszámolókkal. Az egyik áldozata például pont egy olyan portugáliai esetet idézett fel, mikor Kozelek arról beszélt neki, hogy a társadalom miképp deszexualizálja a férfiakat, ahogy azok idősödni kezdenek, majd felrótta a lánynak, hogy ő is pont olyan, mint mindenki más, mivel biztosan ijesztőnek találja, pusztán azért, mert öreg.

Mark privát zenei univerzumának szépsége annak őszinteségében és kendőzetlenségében rejlik. Ebben az érzékeny kérdésben viszont pontosan a szövegekben megjelenő tabudöntögető nyitottság és önéletrajzi ihletés miatt rendkívül nehéz elválasztani egymástól művészetét, illetve magánéleti botrányait. Így ha a Sun Kil Moon Amerikában újra fellép majd, borítékolhatóan nagyon fog figyelni a sajtó, precízen lejegyezve minden egyes apró el-és beszólást. Kihívás elé van tehát állítva a bizalmában megingatott közönsége; mintha a kihallgató szoba üvegfala mögül nézhetné végig Kozelek szónoklatát tele privát részletekkel, amiket nem biztos, hogy a publikumnak feltétlenül ismernie kéne.

Érdekes alapállás, egyben morális dilemma, amivel lassan napi szinten megküzd a 21. századi ember, legyen szó zenészekről, vagy humoristákról: szimpatizáljak – szimpatizálhatok-e? – a megvádolt művésszel? Nevethetek a viccein? Markot maximálisan érdekes (és érdemes) volt élőben megnézni mindentől függetlenül is: épphogy értő megfigyelőként, kritikus szempárként lehetünk jelen, jobban belelátva a művész vitatott viselkedési mintázataiba, azon túl, hogy zenei kvalitása természetesen az első pillanattól fogva nyilvánvaló volt.

_magyar_zene_haza_hajdu_janos_hjp_4199.jpg

Vissza a pódiumra: a repertoárba a Black Butterfly, az Exodus és a Dogs mellett befértek spoken word kiállások is, ami jól áll ennek a formátumnak. Az épp nem vers volt, amikor Mark felrótta magának, hogy a fekvőtámaszok ellenére nem bírja ledolgozni a hasát, elpanaszolta, hogy letört a körme a mutatóujján, így „nézzük el, ha elbasz valamit”. Végül ez a koncert előtt történt szerencsétlenség hozta meg a rögtönzött csodát és alapozta meg a hibátlan közösségi élményt: két zenész-rajongó szállt be a közönség soraiból; a dalok velük, illetve a Jazzboisban és az Amoebában is billentyűző Molnár Bencze aka Baen Mow lebegős, tökélyre csiszolt zongorajátékával (666 Post, My Love For You Is Undying) teljesedtek ki és nyertek új értelmet.

A morningdeerből és a GLORIA-ból ismert Dányi Krisztina (akit elcsíptem egy percre a koncert után) teljesen váratlan szituációba csöppent. Mint mondta, könnyen választ tud adni arra a rém egyszerű újságírói kérdésre, hogy milyen volt?”: „Nagyon meglepő és nagyon ijesztő. Egyáltalán nem ismertem a dalt és soha nem is hallottam előtte. A tesóm rajongó, rajta keresztül hallottam dalokat, de azért jöttem, mert Bencze elhívott magával. A koncert előtt beszélgettünk egy fél órát Markkal, akinek mondták, hogy éneklek és kíváncsi volt. Amikor meghallottam a nevem, megijedtem, teljesen spontán volt.”

A letört körömből adódó veszélyt elhárítva jött az Athénból származó, több bandában indie rockot, dream popot és shoegaze-t játszó Paul, aki diszkréten bekiabálva felajánlotta, hogy segít. Mark megkérdezte, hogy van-e erre igény, a tömeg egybehangzó válasza után pedig a bongyor hajú gitáros-dalszerzőé lett a szín. Az ő rendkívüli közreműködésében szólalt meg a Carry Me, Ohio, a Moorestown és az I Can’t Live Without My Mother’s Love, amit a saját édesanyjának dedikált. A srác elmondása szerint három éve hallgat Sun Kil Moont, és egész nyáron a koncertre és az útra gyűjtött; aznap délután érkezett, másnap pedig már indult is vissza Görögországba.

_magyar_zene_haza_hajdu_janos_hjp_4405.jpg

A Magyar Zene Házában látottak és hallottak alapján bennem kialakult Mark-képet némileg árnyalta, hogy a koncert utáni időben volt lehetőségem személyesen is találkozni a zenésszel, aki élőben egy lassú karakter, de sokkal barátságosabb, mint azt elsőre feltételeznénk róla, mégis kissé kimért, kifejezetten óvatos és a sajtót gyakran ellenségként emlegetve médiakritikus, aki többször is kiköti, hogy nem fog interjút adni és szereti tudni, kivel társalog épp.

Hosszabban beszéltünk a 4AD kiadóról, kedvenc országairól, egyetemről, Judas Priest-rajongásáról, és arról, hogy karrierje során 1997 és 2002 körül érezte a legjobban magát. Amikor szóba került, hogy fotózom is, mondta, hogy ő is, és megmutatta a fotós weboldalát. Én csak ekkor, a masszív gyűjtemény görgetése során realizáltam, hogy majdnem az összes Sun Kil Moon-anyag emlékezetes borítóképét ő készítette. Kozelek állítása szerint kizárólag flip phone-telefonnal és eldobható analóg gépekkel szokott lövöldözni, utóbbiból egyet most is hozott magával Budapestre. Amikor mondta másoknak, hogy Magyarországra jön, azt kérdezték tőle, hogy „Ott koncertezel, ahol az Orbán van?”, de őt ez nem zavarja, mondván, hogy neki is 4 évig Trump volt az elnöke.

Verdikt: Mark Kozelek koncertjén ülni olyan volt, mint Víg Mihályt hallgatni zongorázni és verzéket motyogni az idei La Boum feszten hajnali 2 magasságában. Ha mindent nem is ismersz tőle, tisztában vagy vele, hogy valami nagyot szemlélsz, érzed, hogy van itt valami őserő, de ettől még tudod abszolút kellemetlenül is érezni magad tőle. A Sun Kil Moon élőben egy intim, megkapó és a maga módján abszurd hullámvasút-produkció: kell hozzá türelem, gyomor, figyelem és önuralom is, de a két és fél óra még így is viszonylag könnyedén reppen el és legalább a hazaútig veled marad.

szöveg: Kersner Máté
fotók: Hajdu János / Magyar Zene Háza

Mark Kozelek a koncert előtt a Recorder Lemeztáska rovatában vendégeskedett.

https://recorder.blog.hu/2022/09/16/a_sun_kil_moon_kozleskenyszere_mogott_van_toltet_is_amit_legalabb_egyszer_erdemes_megtapasztalni
A Sun Kil Moon közléskényszere mögött van töltet is, amit legalább egyszer érdemes élőben megtapasztalni

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr9517931969

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása