Zúzda, kellemes melankólia és önfeledt csapatás – Ilyen volt az idei Fekete Zaj Fesztivál

2022.08.28. 12:45, FRecorder

Idén minden eddiginél erősebb programmal tért vissza a Fekete Zaj Fesztivál, ami úgy tudott megújulni, hogy közben – a korábbi évek útkeresése után – magára is talált zeneileg. Posztpunk, indie, dreampop, goth, synthwave és metál tobzódás, legendás fellépőkkel, nagyszerű hangulattal és kiegészítő programokkal... valamint a Gire, azaz a Thy Catafalque-főnök Kátai Tamás 15 éve feloszlott zenekarának meglepetésszerű visszatérésével. Beszámoló és galéria a Mátra szívéből.

A Fekete Zajnak sok szempontból mázlija volt a járvány két éve alatt, mert még 2020-ban is meg tudták tartani, igaz, kicsit kisebb formátumban, kizárólag hazai fellépőkkel. Tavaly már voltak külföldi fellépőik is, de a bizonytalanság miatt továbbra is inkább csak kisebb, egyszerűbben leszervezhető nevek. Idén viszont a szervezők végre onnan folytathatták, ahol 2019-ben abbahagyták, és ennek örömére egy minden eddiginél erősebb lineupot raktak össze, amiből a legnagyobb dobás egyértelműen az eredetileg még 2020-ra tervezett angol Godflesh volt, akik rögtön a szerdai nyitónapon léptek fel. Ez egyben a fesztivál legerősebb napja is volt, ami a látogatottságon is érződött, és a tavalyi év nagy dobását, a valaha adott legelső Thy Catafalque koncertet leszámítva szerintem soha nem voltak ennyien egy nap a Zajon.

Első nap – kísérleti metál

A hagyományos műfajsablonokon túllépő, kísérletező metál rajongóinak körében legendastátuszú, meghatározó együttesek tömegére nagy hatást gyakorló, 1982 óta aktív Godflesh fellépése azért volt különlegesen nagy szám, mert még soha nem jártak nálunk, így itthon most először tapasztalhattuk meg, élőben hogyan is működik a zenekarra a kezdetektől máig jellemző, egészen sajátos hangzás. Aminek a receptje igazából végtelenül egyszerű: vegyél egy borzalom-súlyos riffet, keverj hozzá kis indusztriál zakatolást, ismételd a végtelenségig és üvölts rá valami nyomasztó szöveget (amire az egyik legjobb, a koncerten is lenyomott példa a Crush My Soul). Szóval látszólag nem egy komplikált valami ez, de egyrészt a Godflesh az úttörője volt ennek a hangzásnak, ugyanis a maga idejében az egyik legelsőként kezdett bele a metál és az indusztriál ötvözésébe, másrészt bármennyire is egyszerű a receptjük, mások azóta sem tudták úgy kimaxolni, mint ők. Ráadásul mindezt duóként, dobgéppel, élőben is lecsupaszított produkcióval, a bal oldalon a basszeros G. C. Greennel, a jobbon a gitározó/üvöltő Justin Broadrickkal, háttérben, a kivetítőn pedig apokaliptikus képekkel. És részben pont ez a minden extra adalékot nélkülöző, brutális minimalitás volt az, ami élőben is végtelenül hatásossá tette a zenéjüket.

A nyitónap ráadásul nemcsak miattuk volt közönségmágnes, hanem amúgy is igazi gyereknap volt az experimentális metálzenék rajongóinak: délután egy másik legenda, a japán, hisztérikus noisecore őrületben utazó Melt-Banana nyomta le az egész fesztivál legmozgalmasabb koncertjét tomboló tömeggel és moshpittel, szintén duóként, az effektpedálok tömegével érkező gitáros Agata és a dobgépet és minden mást egy kis kézi kontrollerről irányító Yasuko prezentálásában. Később pedig két másik, szintén önmagában is komoly rajongói bázissal rendelkező zenekar, a finn, sajátos hangzású, hideglelősen atmoszférikus black metalt játszó Oranssi Pazuzu, és a lengyel, belassult doom zúzdát pszichedéliával felütő Sunnata játszott. És akkor melléjük még ott volt a nagyszerűen hazai Oaken és "lazításnak" a Szibéria mélyéről érkező nordic folk duó, a Nytt Land. A nap egyetlen vesztese a hagyományoknak megfelelően idén is Osztálykirándulás néven futó kisszínpadon pont a Godflesh-sel egy időben játszó, Göteborgból érkezett Beverly Kills volt, akikre így relatíve kevesen voltak kíváncsiak, pedig a tipikusan svéd indie-popot posztpunk felé vivő zenéjük nagyobb figyelmet érdemelt volna.

Második nap – girl power!

Ők sokkal jobban illettek volna a második napra, zeneileg és amiatt is, mert aznap amúgy is a női énekeseké volt a főszerep. Ekkor adta az idei fesztivál egyik legemlékezetesebb koncertjét az olasz Lili Refrain is, aki operaénekesnő-kategóriájú hangjával, elektronikai kütyükkel, gitárral és dobbal épített fel loopokat és teremtett az egészből valami egészen mágikus, a hallgatót pillanatok alatt magába szippantó zenei világot. Ő a nagyszínpaddal (hivatalos nevén Fanyűvő színpad) váltásban működő, felfújhatós Deltán lépett fel, aminek az előző két, amerikai fellépője, az indie-/szintipopos Cathrine Moan és az egy az egyben a '80-as éveket és azon belül is a Flashdance világát megidéző Riki is első sorból, leesett állal nézte a koncert alatt, hogy milyen varázslat történik a szemük előtt. A női vonalat hazai részről a korábban szólóban fellépő, most zenekari felállással visszatérő Musica Moralia, valamint a gitáros-énekes-dalszerzős-szintis zenéjét többek közt a Svédországtól a Balatonig tartó biciklitúrájáról és az általa szervezett, "öltözz be madárnak" tematikájú minifesztiválról szóló bizarr-vicces sztorikkal megszóró I Am Soyuz erősítette. A lezárásért pedig a Zaj-favorit, izlandi Kælan Mikla trió felelt.

Persze azért más emlékezetes koncertek is jutottak erre a napra, ott volt például a közönség agyát (a lehető legjobb értelemben) már kora délután teljesen besokkoló ipari-experimentális performanszcsoport, a Lyuhász Lyácint Bt., az új-zélandi, tökös, szintis, posztpunkos Data Animal, no meg számomra az idei Zaj egyik nagy meglepetésének számító, norvég Vulture Industries az ötletes, leginkább talán progresszív metálnak nevezhető zenéjével, amit egy karizmatikus énekessel és a fesztiválon látott messze legjobb, steampunkos-vadnyugatos-dínós vizuállal fejeltek meg.

Harmadik nap – eklektika

A pénteki nap kicsit olyan volt, mintha ide jutott volna minden, ami a többi tematikájába nem fért be, de egyrészt pont a változatosság miatt működött annyira, másrészt pedig emiatt itt aztán tényleg szinte minden műfaj előkerült, aminek köze van az amúgy továbbra is nehezen körbehatárolható Fekete Zajos zenei világhoz. Ezt az eklektikát pedig egy személyben képviselte a nap egyik kiemelt fellépője, a Sturle Dagsland. A norvég testvérpárt takaró, de az énekes tesó nevét viselő projekt élőben pont annyira briliáns, amennyire stúdióverzióban értelmezhetetlen. Ott csak a csapongó, öncélúnak tűnő káosz jön át, élőben viszont ezt olyan lehengerlő, a zsenialitás és az őrület határán táncoló előadásmóddal fejelik meg, ami a színpad elé szögezi az embert, és nem érdekel, hogy az egyik számban valami bizarr nordic folk-szerűség a fő irány, a következőben pedig metálhörgéssel és breakcore-szerű kitérőkkel kevert avantgárd őskáosz, te csak állsz, és megpróbálod befogadni és feldolgozni, ami történik.

A nap másik nagy dobása ellenben pont a skála másik végéről jött: a török posztpunk/darkwave duó, a She Past Away a lehető legkiszámíthatóbb zenét játssza. Semmi meglepetés, semmi kísérletezés, amit csinálnak, azt viszont nagyon jól csinálják, és pont emiatt váltak goth/dark körökben az egyik legfelkapottabb zenekarrá az utóbbi években. Az eklektika jegyében erre a napra jutott még lengyel-osztrák ezoterikus coldwave techno (Mala Herba) és szlovák posztmetál (Shallov.), hazai részről pedig többek közt stoner doom (Barbears), kísérleti hálószobapop (iamanexperiment), zúzdametál (Lazarvs), indie pszichedélia (Platon Karatev), éteri synthpop (boebeck), valamint posztrockos, sludge-os elszállás iamyank zenekaros projektjétől, az All Machines Will Failtől, ami az új, a fesztivál területén kívüli helyszínen, a Sástó melletti kilátó tövében lépett fel.

Negyedik nap – partyhard + magyar metál extra meglepetéssel

A szombati, augusztus húszra eső zárónapnak több külön-külön futó vezérfonala is volt. A legprominensebb az az esti, fesztiválzárós partyhard volt, ami a hazai Analog Balaton és (a kilátónál zseniális szettet toló) Superflake felvezetése után az olasz Master Boot Recorddal ért a csúcsra. A trióként fellépő projekt már önmagában is egy csoda: leginkább a synthwave hullámhoz lehet őket társítani, de míg a műfaj többi képviselője általában odavan a '80-as évek esztétikájáért, a MBR számára minden az ős-számítógépek és a DOS körül forog, olyan szám és lemezcímekkel, mint C:\>Defrag, C:\>Edit Autoexec.bat, Format.Exe vagy éppen Virus.DOS. A zene viszont nem valami retró, nyolcbites püttyögés, habár persze van benne az is bőven, hanem a '80-as évek legjobb metálkliséit előszedő és újragondoló, nevetségesen dögös és bulizós instrumentális metál megőrülés. Élőben mindehhez jön még a régi DOS játékokból összevágott vetítés, a színpad oldalán levő, számítógép őskövületnek tűnő gépekről futó zenei alapok és az a gyermeki lelkesedés, amivel a három zenész lenyomja ezt az egész őrületet. Az idei Zaj egyik legnagyszerűbb koncertjének a végén pedig a megszokott pengetők helyett floppylemezeket dobáltak a közönségnek. Hibátlan!

A kisszínpadon eközben a hazai metálszíntérről kaptunk egy nagyon korrekt áttekintést, amibe belefért többek közt metalcore (Heartlapse), deathcore (Nest Of Plagues), death/thrash hibrid (Needless) mellett a kísérletezőbb, behatárolhatatlan Kajgün is. Plusz a napot kora délután nyitó Bygmus, ami nekem a fesztivál egyik meglepetése lett: hivatalosan black metalba kevert sludge/doomot játszanak, ami a később a merchpultnál beszerzett, eddigi egyetlen albumuk (a holland Dying Sun kiadónál megjelent tavalyi Vitiate) alapján a stúdiós dolgaikra igaz is, de élőben inkább volt az egész egy, a hangmintáknak köszönhetően itt-ott kis industriallal kevert death/black ötvözet. Mindez egy, a hörgést brutálisan jól toló énekesnővel, valamint egészen kiváló számokkal, amik még így, első hallásra sem váltak egyhangúvá hosszabb távon sem.

Az igazi meglepetés a kisszínpadon azonban később este jött, amikor az amúgy nagyszerű black metal zenekar, az Ahriman koncertje kb. féltávon átalakult a Gire, azaz a Thy Catafalque-főnők Kátai Tamás vagy 15 éve feloszlott zenekarának revival koncertjévé. Kátai napközben már ott volt a fesztiválon, de ebben nem volt semmi meglepő, szóval nem nagyon sejtette senki, hogy mi készül, és hogy egykori zenésztársával, Kónya Zoltánnal együtt egyszer csak felbukkannak a színpadon és az Ahriman tagjaival közösen négy szám erejéig újraélesztik a mindössze egy nagylemezt kiadó, de ennek ellenére is meghatározó együttest.

A harmadik tematika erre a napra pedig a posztpunk és a darkwave volt. Az előbbi dallamosabb, kicsit indie-rockosabb ágát vivő svéd Isolated Youth és az egészen megkapó, egyedi hangú énekesük még úgy is kiváló koncertet adott, hogy egy kicsit több energiát belerakva lehettek volna azért sokkal jobbak is, a két műfaj közt egyensúlyozó török Ductape és román +SHE+ viszont hibátlan volt a Deltán, a hazai darkwave / dark pop favorit Black Nail Cabaret pedig a kilátónál adott már csak a környezet miatt is emlékezetes koncertet. Ebből a vonulatból is volt azonban egy extra meglepetés: a chilei énekesből és a Mayberian Sanskülöttsből ismert Szigeti Árpadból álló Denevér duó, ami a posztpunk karcos, punkos, sötéten melankolikus gyökeréig visszaásva lett instant új kedvenc. De még a fentiek mellett is jutott erre a napra pár emlékezetes koncert, az éteri dreampopszerűségben utazó, az első lemezének kiadására készülő Lady/Bird chilles napkezdésétől az első nap brutális súlymetál felhozatalát visszaidéző közös Entrópia Architektúra / LanternI koncert lassú, őrlős zúzásáig.

Off-programok, közösség és zenei visszatérés a gyökerekhez

A brutálisan erős idei felhozatal mellett azonban van egy másik, legalább ilyen fontos vonzereje is a Zajnak: az a közösségi hangulat, amit más fesztiválokon ilyen szinten nem igazán lehet megtalálni. Ez már azokat is nagyon el szokta kapni, akik csak egy-egy napra látogatnak le, de persze akkor érződik igazán, ha valaki végig marad. Egy halom kiegészítő programon (retró videójáték sarok, fanzine workshop, szerep- és társasjátékok, kiállítás, pop-up tetoválóstúdió, jóga és még egy csomó minden), vagy akár csak valamelyik kajás pultnál levő sorba beállva is lehet instant új barátokat szerezni, vagy akár a szombatot hagyományosan nyitó stábreggelin, ahol a szervezőkkel közösen lehet átbeszélni, hogy mi jó a fesztiválban, és mi az, amin lehetne még javítani. Utóbbiba tartozik az a már-már menetrendszerinti, kicsit kaotikus állapot, ami a határidőkkel vagy éppen szállásokkal kapcsolatban uralja a Zaj előtti hónapokat, és ami egy új embert akár el is riaszthat. Pedig ez a káosz mindig csak a nyitásig tart, és az erdő közepi kempingben már az egyik legjobban szervezett hazai fesztivál várja a közönséget, szóval most elsősorban azon ment az ötletelés, hogy az előkészítő fázist hogyan kellene a fesztivál szintjére felhozni.

Ami idén mintha zeneileg is nagyon magára talált volna, és míg a korábbi években talán egy kicsit messzire is kalandozott a különféle műfajok felé nyitással, most sokkal homogénebb volt a felhozatal és a számos egyéb zenei irányzat mellett azt a goth/posztpunk/indusztriál vonalat is sokkal jobban képviselték, ami a Zaj egyik kiindulási pontja volt annak idején. A posztpunk bőven ki lett vesézve fentebb is, de a klasszikus goth- és dark rock rajongóinak ott volt még az F.O.System és a Nulladik Változat is, az industrial/EBM vonalat pedig többek közt a Prágában lakó, de francia származású Léo Hivert projektje, a The Undertaker's Tapes, valamint a hazai Man+Machine és Ǝ.N.D képviselte. Azaz a fesztivál a 2019-es, Covid előtti állapotokhoz képest is előre tudott lépni, úgy, hogy közben egy kicsit magára is talált és visszatért a saját gyökereihez.

Szöveg + képek: Frank Olivér (infinitebeat.hu)

Melt-Banana