Az utolsó csillagharcos - Michael Monroe

2022.08.21. 13:06, vferi

wide5_36.jpg

Michael Monroe júniusban lett 60 éves, és most jelent meg a tizedik, de ha a Hanoi Rocks-albumokat is beleszámítjuk, több mint huszadik kiváló lemeze. Kevés európai rockzenész pályája kanyargott az övénél messzebb és magasabbra. Ez a cikk először a Recorder magazin 96. számában jelent meg.

A történet végét nagyjából mindenki ismeri. Az egyik végét – mert Michael Monroe karrierje persze a folyamatos szakadások, kényszermegállók és újrakezdések története. De az az első, legsötétebb végállomás a rocklegendárium meghatározó része: 1984. december 8-án, Los Angelesben Vince Neil, a Mötley Crüe énekese elugrott pár rekesz vodkáért a házibulija közben, és magával vitte az épp nála vedelő Hanoi Rocks együttes Razzle becenévre hallgató dobosát (Nicholas Dingleyt); a hazaúton a brikettrészegen száguldozó Neil hófehér sportautójával frontálisan beleszállt a másik sávban szembejövő kocsiba; az utasok súlyos sérüléseket szenvedtek, a szépreményű ifjú dobos pedig a helyszínen szörnyethalt. 

wide4_62.jpg
Nicholas 'Razzle' Dingley

 

Neil kifizetett egy kisebb vagyont, leült kábé két hetet, majd mehetett is turnézni a zenekarával, a masszív nemzetközi befutás kapujában álló, sőt már a kapucsengőt is megnyomó Hanoi Rockson azonban sokkal súlyosabb nyomot hagyott az eset: a megtört zenekar nem sokkal később feloszlott – hogy végleg megmaradjon az ínyencek európai kultegyüttesének, a „bármi lehetett volna” halmaz egyik igazi ékkövének. 

Aztán még elég sok minden történt. De mielőtt ezekre rátérnénk, érdemes választ adni a kérdésre, hogyan jutott el egy akcentusos finn rockzenekar díszvendégként a korszak egyik csillagának kerti partijára Los Angelesben, miért volt angol dobosa, és kik is figyelték még őket kisdiákos szorgalommal, amikor végigvonultak a Sunset Stripen.

Észak, Észak-nyugat

A Hanoi Rocks két nagyon fiatal és tehetséges, sokrétűen képzett, totálisan elkötelezett zenész, Matti Fagerholm énekes és Antti Hulkko gitáros (vagy ahogy aztán mindenki megismerte őket: Michael Monroe és Andy McCoy) egymásra találásából született a 70-es évek legvégén Helsinkiben. Finnországban is éppen áttört a punk, ami őket is megmozgatta, de a Hanoi Rocks imázsban és zenében is inkább az eggyel korábbi korszak fenegyerekei, a Rolling Stones, a Stooges és a New York Dolls faragatlan rock and rolljához (valamint hajlakkjához, szemspiráljához és ajakrúzsához) nyúlt vissza, és töltötte meg ezt a hagyományt friss lendülettel, extra hangerővel és némi diszkréten popos dallamvilággal. 

wide3_85.jpg
Hanoi Rocks a nyolcvanas évek elején | Nasty Suicide, Sami Yaffa, Andy McCoy, Michael Monroe és Nicholas 'Razzle' Dingley

 

Mivel Monroe és McCoy a legelejétől fogva ki akart törni a finn szintérről, társaikkal együtt előbb (zéró pénzzel, heteken át aluljárókban szenderegve) Stockholmba, majd Londonba költöztek, és dekadens koncertjeikkel hónapról hónapra egyre több embert állítottak maguk mellé. A Hanoi korai lemezeinek jó volt a brit és a finn sajtója, és szinte azonnal meglepően sikeresek lettek Japánban, a Monroe/McCoy páros azonban jóval többre vágyott: előbb egy hozzájuk hasonlóan tetőtől talpig rocksztár dobost szereztek maguknak Londonban (ez volt Razzle), aztán az ötödik lemezüket, a Two Steps From The Move-ot már Amerikában, Alice Cooper és a Kiss csúcsproducerével, Bob Ezrinnel vették fel. 

A logikus következő lépés az amerikai áttörés lett volna – ám ekkor jött a hírhedt baleset. A Hanoi Rocksnak így be kellett érnie azzal a (számukra sovány) vigasszal, hogy nélkülük az évtized hollywoodi glam metalja teljesen máshogy hangzott volna, a Guns N’ Roses esetében pedig egészen másképp is nézett volna ki: ők ugyanis a cilindertől a kendőkön és olcsó zakókon át a hangzatos művésznevekig jellegzetes imázsuk szinte minden elemét egy az egyben (és legalább sohasem tagadva) a finnektől lopták. 

Őrző-védő

A baleset után Monroe New Yorkba költözött, szólókarriert indított, és azonnal elfoglalta az őt voltaképp mindmáig jellemző pozíciót a rockzene egyik nemes, ám a 80-as évek végétől egyre inkább mellőzött hagyományának életben tartójaként. Első saját lemezén, a Nights Are So Longon mintegy iránymutatóként a nyers, diszkréten züllött, az ötvenes évekkel (Chuck Berryvel, Little Richarddal) élénk, a metállal viszont semmilyen kapcsolatot nem ápoló, életigenlő, szexuális energiáktól fűtött rockzene szentjei, az MC5, a Dead Boys és Johnny Thunders dalait játszotta, de hiába csinálta nagyon jól, és hiába szerepelt később egy klipjében a korszak első számú rocksztárja, Axl Rose (aki még a GNR-lemezekre is rendre meghívta őt vendégeskedni), a világ zenei érdeklődése ekkor már egy direktebb, kommerszebb irány felé mozdult el – a 90-es évek elején pedig megérkezett a grunge, amelynek nyomában a Monroe-féle belakkozott hajú, női ruhás kreatúrákat már legföljebb Japánban viselték el. 

1994-ben, amikor Demolition 23 néven újra összehozta a fél Hanoi Rocksot, és a korábbiaknál punkosabb, abszolút első osztályú lemezt készített, még volt esély, hogy az épp Green Day- és Offspring-lázban égő fiatalság figyelme esetleg őrá is kiterjed majd, de ehhez (harmincévesen) már öreg és a vicces kaliforniaiakhoz képest a maga komolyságával és extravagáns megjelenésével túlságosan bizarr is volt. A világ látszólag hátat fordított neki – Monroe azonban sohasem lett hűtlen a választott misszióhoz, és ha a szupersztárság nem is jött neki össze, hosszú évek alatt végül mégis újra megsűrűsödtek körülötte a dolgok.

wide2_143.jpg

A 2000-es években a vele klasszikus „se veled, se nélküled” viszonyt fenntartó Andy McCoyjal újra Hanoi Rocks néven összehozott lemezei bár nem voltak rosszak, különösebben megrázóak sem – arra viszont bőven elegendőnek bizonyultak, hogy Monroe-t afféle nemzeti kabalafiguraként bebetonozzák a finn médiába. Ahogy ezt mi is jól tudjuk, Európában minden ország kitermeli, majd a nem múló sikerek láttán mintegy zászlajára hímzi a maga előszámú rockprodukcióját: nálunk ilyen a Tankcsapda, a németeknél a Scorpions, a svédeknél most épp a Ghost – a finneknél pedig Michael Monroe, aki reggeli beszélgetős műsorok, tehetségkutató-zsűrik és családimagazin-címlapok állandó szereplője lett hazájában. Ami (már csak az anyagi vonzatai miatt is) újra szélesre tárta előtte a lehetőségek ajtaját.

wide6_21.jpg

Ismét a saját nevén megjelentetett, 2011-es anyaga, a Sensory Overdrive óta Michael Monroe változó felállású, de mindig nagyon elit (New York Dolls-, Wildhearts-, Backyard Babies- és persze ex-Hanoi Rocks-tagokból álló) zenekarával nagyjából kétévente a hőskorszakhoz méltó, gyakorlatilag hibátlan, hiteles, és amennyire ez a zsáner ennyi éve után még lehetséges, magát frissnek mutatni tudó lemezeket ad ki – a legújabb I Live Too Fast To Die Young! címmel pár hete jelent meg, és ezúttal sem lehet belekötni. 

A koncertjein Monroe még most, 60 évesen is lemegy spárgába, és a maga drag queen-es módján jól áll neki (konzervatív világfordulat idején pedig jót tesz a lelkünknek) a feltúrt haj és a tűzpiros bőrkabát. Mick Jagger és Iggy Pop mellett ő az utolsó, aki stabil kézzel tudja magasra emelni a klasszikus rockandroll mára már alaposan megtépázott zászlaját. Utána majd valami más jön. Amíg él, a felháborító platformcsizma, a szuperszoros bőrnadrág és a lángoló gitár sem kerülhet múzeumi tárlók mögé.

szerző: Greff András 

https://recorder.blog.hu/2022/08/21/az_utolso_csillagharcos_michael_monroe
Az utolsó csillagharcos - Michael Monroe

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr1917881449

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása