Őszinteséggel dönt tabukat - Jerrod Carmichael

Míg egyes veterán komikusok azon sopánkodnak, hogy már semmivel sem lehet viccelni, mert mindenki megsértődik mindenen, a fiatalabb generációban jó néhányan választják a kitárulkozó személyességet a polgárpukkasztás helyett. Jerrod Carmichael legújabb stand-up specialjében, az HBO Maxra áprilisban felkerült Rothanielben vallott először nyilvánosan a szexualitásáról, cseppet se mellőzve közben a humort. Megnézzük, ki ő és honnan jött. Ez a cikk először a Recorder magazin 96. számában jelent meg.

A Rothaniel egyharmadánál érkezik el az a pillanat, amiről Jerrod Carmichael tudja, hogy ezt követően a komplett élete nem lesz ugyanaz többé. Egészen addig titkokról beszélt, családi titkokról, elhallgatott dolgokról, megcsalásokról, mígnem a komikus feltárja saját legféltettebb titkát, amiről azt gondolta, hogy soha nem fogja megosztani mással: hogy meleg. A nyilvánosság előtti előbújás aktusát a special hátralévő kétharmadában ennek valós idejű, a közönséggel együtt történő feldolgozása követi, amelyben Carmichael a teljes őszinteség jegyében mesél arról, milyen volt előbújni a barátainak, a családjának, és nekik. 

A specialt rendező Bo Burnham mélyen intim, de sosem tolakodó, empatikus közelségbe helyezi a kamerát, hogy ne kívülről bámuljuk a színpadon feltárulkozó embert, hanem vele együtt haladjunk ezen az úton; az egyik legkényesebb résznél, ahol az anyjával való kapcsolatáról kezd beszélni, Burnham fokozatosan kitágítja a képet a közönségről úgy, hogy a végén benne legyen a székén görnyedten gubbasztó Carmichael, egységet alkotva. A helyenként önvallomásos, máskor a megfelelő szavakat keresgélő, többször párbeszéddé alakuló előadás meghittsége akkor válik igazán tapinthatóvá, amikor Burnham az utolsó slusszpoént és az elköszönést követően hirtelen vág egyet, és kívülről, a hóesésből, a hang, a közönség tapsa és ovációja nélkül nézünk a legendás New York-i Blue Note klubba, ahol megint valami különleges történt.

A 35 éves komikus karrierjében ezzel az HBO-speciallel minden bizonnyal új fejezet indul, bár hogy pontosan milyen irányt fog venni, ahhoz még túl friss a vízválasztó. A Rothaniel megjelenésének másnapján már a Saturday Night Live vendég-műsorvezetőjeként fűzte össze nyitó monológjában előbújása élményét az aktuális legnagyobb hollywoodi botránnyal, az Oscar-díjátadón elcsattant pofonnal. A Rothaniel fordulópont tehát, de nem előzmény nélküli: előző két HBO-specialjét időrendi sorrendben megtekintve szép ív rajzolódik ki a humorista stílusában, színpadi személyiségében, a műsoraihoz vagy a közönséghez fűződő viszonyában.

A 2014-es Love At The Store alapozza meg azt a lezser nemtörődömséget, ami Carmichael komikus alteregójának egyik védjegye. A Spike Lee rendezte specialben a fiatal komikus még inkább a ma is sokak által egyeduralkodónak tartott, megbotránkoztatásra kihegyezett előadói megközelítést alkalmazza: olyan dolgokat mond, amiktől a közönség majd garantáltan felhördül, főleg hogy pont az ő szájából hangoznak el.

Kifejti például, miért hiányzik neki George W. Bush, miért vágyik arra, hogy republikánus (de csakis gazdag republikánus) legyen, vagy hogy értékeli a rabszolgaság egykori intézményét, máskülönben ugyanis még mindig Afrikában lenne. „Obamára szavaztam, aztán egyből elbambultam, és oda se figyelek rá” – állítja be magát távolságtartó, kívülálló figurának, aki annak tudatában beszél, hogy tudja, cinkos, huncut mosolya miatt bármit megbocsátunk neki.

A következő egyórás előadását, a 8-at már a Trump-korszak nyitánya határozza meg, és ezt már Bo Burnham, Carmichael egyik legjobb barátja rendezi. A témák megint közéletiek – milyen feketének lenni Trump Amerikájában, és egy látszólag a pusztulás felé száguldó világban –, a hangulat azonban jóval személyesebb, holott egy rendkívül puccos helyszínen, öltönyös és kosztümös közönség előtt rögzítették. Carmichael már többet vívódik, egyben sokkal több önreflexív poént csihol ki abból, mennyire nem tud kapcsolódni az őt körülvevő társadalmi problémákhoz: nem győzi bizonygatni, mennyire próbál törődni és érezni dolgokat, aztán a maga csirkefogó somolygásával levezeti, miért tojja le mégis – és állítása szerint nem csak ő, hanem valójában mindenki más is – a globális felmelegedést. 

A specialben már gyakoriak azok a közeli felvételek, amiket Burnhammel a Rothanielben a személyesség és az intimitás fokozására rendkívül hatásosan alkalmaznak majd, és rengeteg a közönséggel való, nagyon vicces, spontán és közvetlen interakció: Carmichael egyik nagy erőssége, ahogy le tudja reagálni a nézői beszólásokat, amelyek még csak nem is a stand-up előadásokon megszokott cukkolások, hergelések – sőt, a komikus nem egyszerűen reagál, szorgalmazza is a kapcsolódást. „Tartsd velem a szemkontaktust, szükségem van most rád” – szólítja meg az egyik nézőt, mielőtt egy különösen provokatív poént eresztene el. Ez az a technika, amellyel a Rothanielben még ezerszer sebezhetőbben él: „Igénylem a szeretetet.”

Hiba volna ugyanakkor a zárkózottságtól a teljes, radikális megnyílásig vezető úton minden stációt a titkolózás szűrőjén keresztül (újra)értelmezni, még ha egyes szegmensek – például a 8-ban a barátnőkre kihegyezett párkapcsolati témák – tagadhatatlanul új színezetet kapnak is. Mindig is kereste például, hogyan csomagolja be a feketék társadalmi ügyeit, konfliktusait a nagyközönség számára, hogy milyen hagyományos vagy újszerű formákat lehet ráhúzni ezekre. 

A két special között három évadig futott több kamerás szitkomja, a The Carmichael Show, amit a 2014-es Rossz szomszédságot rendezőként jegyző Nicholas Stollerrel közösen alkotott (Zac Efron egyik koleszos haverját játszotta abban a filmben). A vígjátéksorozat a trendekkel szembemenve se egykamerás The Office-klón, se kábeles vagy streaminges dramedy, hanem a 70-es és 80-as évek társadalomtudatos, fekete családot középpontba állító szitkomok örökébe lép, mint a Norman Lear által fémjelzett Good Times vagy a The Jeffersons. Amellett, hogy 32 részen át rajongtak érte a kritikusok, a főszereplők között megtalálhatjuk Tiffany Haddish-t és Lil Rey Howley-t, akik a szitkom elkaszálásának évében berobbantak (Girls Trip, Tűnj el!).

Christopher Mintz-Plasse, Dave Franco, Zac Efron és Jerrod Carmichael a Rossz szomszédság című filmben

A közéletiség és személyesség provokatív összeboronálása jellemzi Carmichael első filmes rendezését is. Az On The Count Of Three még tavaly januárban debütált a Sundance-en, a független filmek legnagyobb éves seregszemléjén, és magán is viseli az indie-k sok sajátosságát, de kicsit megcsavart, zavarbaejtő kombinációban. Carmichael egy gyári munkást játszik, aki legjobb barátjával (Christopher Abbott) úgy dönt, kölcsönösen kioltják egymás életét, azaz közös öngyilkosságot követnek el. Ebből a tabukat feszegető premisszából bontakozik ki egy fekete komédia, de nem a harsány, vérben és túlcsavart abszurditásban tapicskoló fajtából (bár ilyen jelenetek is akadnak benne): valahogy áthatja a filmet a korábban már említett lezser nemtörődömség, ami Carmichael lényéből és világlátásából áradt, csak a két depressziós és önpusztító főhősnél nihilista-fatalista kimerültséggel párosul.

Christopher Abbott és Jerrod Carmichael az On The Count of Three című filmben

Nem működik teljesen az elegy – a drámai vagy morbid mozzanatokba nehézkesen ékelődnek a társadalomkritikus-szatirikus közlemények, mintha nem döntöttek volna a Spike Lee-sen direkt, kifelé szóló megmondások és a realisztikusnak szánt élethelyzetekbe ágyazott párbeszédek között. Ám a kényes témából fakasztott humor, a lélektani aspektus, és a zűrös, empatikus baráti dinamika egészen erős.

Carmichael sok-sok, már bejelentett filmes projektje közül jó néhány dugába látszik dőlni: nem fog megvalósulni a Safdie testvérekkel tervezett 48 óra-remake, akárcsak a Quentin Tarantinóval közösen dédelgetett filmterve, amelyben Djangót összehozták volna Zorróval. Fontos szerepet kapott viszont Jorgosz Lantimosz következő filmjében, a Magyarországon forgatott Poor Thingsben, ahol Emma Stone, Willem Dafoe, és egy másik, hozzá hasonló szellemiségű stand-upos/sorozatalkotó, Ramy Youssef oldalán lesz látható. „Többet nem rejtegetek semmit” – néz a jövőbe. – „Rengeteg munka áll előttem. Látom az utat. Nincs más dolgom, mint nekivágni.”

szerző: Huszár András