Rétegzene a tömegeknek - Miért imádjuk ennyire a Depeche Mode-ot?

2022.07.23. 10:00, vferi

wide2_141.jpg

Depeche Mode. Elvakult rajongók, főleg itt, a keleti blokkban. Mi tud ez az zenekar? Megérdemlik ezt az imádatot? Miért mozgatnak meg ilyen sok embert? Nehéz választ adni, de szerzőnk megpróbálja bemutatni, mi minden fűthette az alapvetően szintipopcsapatként elkönyvelt együttes iránti rajongást hosszú-hosszú évtizedeken át. Ez a cikk először a Recorder magazin 95. számában jelent meg.

2022. május, épp indulok az esti bicikliutamra, amikor Attila barátom rám ír: meghalt Andy Fletcher. Hatvanéves volt. Behunyom a szemem, és hirtelen 1986 nyara van, szombat. Anyukám húslevest főz. A hűtő tetején van egy táskarádió, ebédfőzés közben mindig onnan szólt a zene. Én kamasz vagyok, és már elég unalmasnak találom a P. Mobilt, Elvist, a Rolling Stonest, úgy általában a gitár-dob-basszus-hangzást, a rockot, a jazzt és a harminc-negyven éve a rádióból szóló harmóniákat. Mindent egyformának hallok. És akkor elhangzik egy szám, amiben a ritmust mintha gépek püfölnék. Furcsán hideg hangzása van a zenének, olyasmi, mint a Kraftwerk (amit már hallottam korábban), de mégis más. Érzelmes, és közben érdekes és váratlan is. Néha olyan, mint a divatos számok a rádióból, de aztán bejön valami disszonáns hang vagy egy fura hangszín, amitől az egész teljesen más színezetet kap. A szám, ami szólt, a Question of Time volt a Depeche Mode-tól. Szerelem első hallásra.

Aztán Emese, az általános iskolai osztálytársnőm (akivel a mai napig szoktunk eszmét cserélni a Depeche Mode-ról), egy kétkazettás magnóval átmásolta egy 90 perces kazetta egyik oldalára a Black Celebration, a másik oldalára pedig az akkor friss Music for the Masses albumot, ami onnantól kezdve állandó forgásban ment hol az otthoni magnón, hol suliba jövet-menet a walkmanemben.

Osztálykiránduláson együtt elemeztük a vonaton a dalszövegeket, az erdőben énekeltük a számokat, röhögtünk, hogy vajon mire gondol a dalszerző Martin Gore az „as long as remember who’s wearing the trousers” sorral a Never Let Me Down Again című számban. Tűkön ülve ültem a tévé előtt, és vártam, hogy az akkoriban induló műholdas csatornákon mikor tűnnek fel a srácok fekete-fehér videóikban, bőrcuccokban, nagyon menőn.

Aztán kiderült, hogy a barátom, Attila tesójának van egy kazettája „régi” Depeche Mode-számokkal. Fura egy válogatás volt: az 1981-es New Life-ra, az 1984-es Told You So-ra, és a szintén ’84-es Master and Servantre emlékszem. Amikor legutóbbit meghallottam, rájöttem, hogy én már ismerem ezt a számot, de azelőtt fogalmam sem volt, hogy ezt is a Depeche Mode játssza. Ahogy megismertem a korábbi albumokot, kezdtem rájönni, hogy bár folyamatosan változnak, három dolog állandó: jók a dallamok, személyesek a dalszövegek, és mindig van a zenében valami furcsaság – amivel folyamatosan egyensúlyoznak a popzene és a kísérletezős alternatív műfajok határán.

Sokszor felmerült már a kérdés, hogy vajon a vasfüggönyön innen mitől volt olyan populáris a Depeche Mode. Otthonukban, az Egyesült Királyságban is népszerűek voltak, de fénykorukban, a nyolcvanas-kilencvenes években a kontinensen, főleg a keleti blokkban jóval nagyobb volt a rajongótáboruk, mint Angliában. Sokan sokféleképp próbálták megfejteni ennek az okait. Én túl mélyre nem mennék: nekem tiniként egyértelmű volt, hogy a dalaik szövegeiben és hangzásában tükröződő elidegenedett, ipari világ sokkal inkább volt jellemző a keleti oldalra, mint a viszonylagos jólétben élő nyugati társadalmakra. A válasz nyilván sokkal összetettebb ennél, de akkor kamaszok voltunk, a dolgok sokkal egyszerűbbnek tűntek.

Több rajongói filmet megnézve egyre bizonytalanabbá váltam, hogy mit is jelent a Depeche Mode iránti rajongás (a filmek közül a legismertebb talán az Our Hobby is Depeche Mode, de most járja az ország mozijait egy kifejezetten magyar rajongókról szóló film is Az én szememmel címmel). Sok magyar rajongó számára a mainstreamtől való különbözőség (sokszor társadalmilag is), és az ebből kinövő szubkultúrához való tartozás jelentette a fő vonzerőt.

A rajongást elemző-vizsgáló dokumentumfilmek sokszor emelik ki Martin Gore dalszövegeit, de bevallom, számomra nem ez volt a döntő tényező, hiszen a legelején angolul se nagyon értettem. Azt is furcsának találtam, hogy a környezetemben élő rajongók (szép számmal voltak, ne felejtsük, hogy akkoriban a Depeche Mode nagyon trendi dolog volt) mind másolták az együttes tagjainak kinézetét. Nekem ez a személyi kultusz a Beatles- meg Elvis-koncertek közönségét juttatta eszembe. Egészen addig, amíg meg nem láttam az első koncertfelvételüket, a Live in Hamburg 1984-et egy haveromnál a Super Channelen, ahol Dave Gahan, az énekes tényleg úgy viselkedett, mint egy sztárzenekar frontembere: pörgött-forgott, riszált, ugrált. Itt kezdtem felfogni, hogy ez a zenekar nem egy Kraftwerk, itt tényleg bugyit dobálnak a lányok, és gahanesre vágatják a hajukat a fiúk.

Ekkoriban volt, hogy elengedtek minket a Petőfi Csarnokban tartott rajongói klubba, ami mai szemmel nézve vicces időpontban kezdődött és végződött: délután ötkor már ott voltunk, és nyolc-kilenc felé haza is indulhattunk, a szülők legnagyobb megelégedésére. 

Elképesztő élmény volt. Jártam akkoriban diszkókba is, de arra túlságosan rányomta a bélyegét, hogy az emberek csajozni/pasizni mennek, és a zene teljesen másodlagos. A Depeche Mode rajongói klubban az emberek ismerték a dalszövegeket, tudták, mikor van ritmusváltás, és egy-egy jellemző dobritmusra egyszerre lendültek a magasba kezek. Úgyhogy maradtam a Depeche Mode-klubnál. Itt ismertem meg a legelső barátnőmet is. Sőt – ide járt a feleségem is, akivel azóta is együtt vagyunk.

wide1_172.jpg
A szerző és felesége a Depeche Mode klubban 2012-ben

 

The Hungarian Depeche Mode Fan Club

A The Hungarian Depeche Mode Fan Club vélhetően a világ legnagyobb Depeche Mode rajongói klubja. 1987 szeptemberében alakult, akkoriban havonta tartottak közel kétezer fős bulikat a Petőfi Csarnokban. Ma már rendszertelenebbek az időpontok, és a Pecsa lebontása óta más helyszínen vannak a rendezvények: az Akvárium Klubban. A hivatalos weboldal adatai alapján az eltelt 35 év folyamán több mint 318 ezer látogatót fogadtak.

A klub színpadáról indult a Dr. Beat, a Bonanza Banzai, a Populär és tulajdonképpen a Neo és a Unique is. Külföldi előadók közül fellépett már Moby, a Conjure One, a Console, a Melotron, az Elegant Machinery, a Renegade Soundwave, az Inspiral Carpets, a Miranda Sex Garden, a Laibach, a Die Krupps, az And One és a Nitzer Ebb is. Daniel Miller, a DM-kiadó Mute alapítója kétszer járt itt, és egy DJ-szett erejéig maga Andy Fletcher, a Depeche Mode billentyűse is megjelent.

És akkor ki is jelenthetjük, hogy valóban volt társadalmi összekötő ereje ennek a típusú zenének, hiszen a Pecsában ilyenkor nemcsak Depeche Mode szólt, hanem hasonló zenék is. Az akkori fanklub vezetőségének eltökélt célja volt, hogy az akkoriban kevésbé ismert alternatív zenei stílusokat is megszerettessék a klub közönségével. Számtalan olyan előadó lépett fel a Pecsa színpadán, akik semmiféle promóciót nem kaptak a magyar rádióban vagy tévében, mégis nagyon menők voltak a nemzetközi underground szcénában. Utólag visszagondolva ez a klub nem egy egyszerű rajongói klub volt, hanem sokkal több: egyfajta olvasztótégelye mindannak, ami nem fért be a mainstream médiába.

Az is megfigyelhető volt, hogy a Depeche Mode iránti rajongás nem egy passzív életérzés: sokan már-már szépirodalmi szinten fordítgatták a dalszövegeket, és rengeteg kisebb-nagyobb magyar zenekar született meg a nyomukban. A legtöbbjük még a színpadra lépést sem érte meg, de nem is ez volt a fontos, hanem az, hogy otthon összeültek a haverok, és Depeche Mode által inspirált számokat írtak kis Casio szintiken, gitáron vagy egy Commodore Amiga számítógépen. Ez az inspiráció olyannyira fontos volt, hogy az együttes zenéjéből stílus is született.

Megfejthetetlen dilemma

Miért pont a mi régiónkban lett ennyire népszerű a Depeche Mode? A „posztkommunista országok” nem igazán jó megfejtés, hiszen az NSZK-ban is nagyon felkapott volt a zenekar. Nyugat-Németországot persze kipipálhatjuk azzal, hogy Martinnak német barátnője volt a nyolcvanas évek elején-közepén, valamint hogy három lemezük is Berlinben, a legendás Hansa stúdióban készült. Magyarországon és Lengyelországban is viszonylag hamar, már 1985-ben felléptek, ez is hozzáad a képhez. De ha megnézzük a a Dave Gahan születésnapján évről évre felvonuló moszkvai fiatalokról a 90-es évek elején készült videókat, és hozzávesszük, hogy Oroszországban először csak 1998-ban lépett fel a zenekar, akkor egyértelmű, hogy kell itt még lennie valaminek. 

 

Szerintem elsősorban a zene – kemény, katonás, kompromisszummentes hangzás volt a Depeche Mode-é a nyolcvanas években, és gyökeresen különbözött mindentől, amit a popzenében addig hallottunk. Másodsorban a dalszövegek – feloldhatatlannak tűnő, mégis lenyűgöző volt a kontraszt, amit az agresszív zene és a kifacsart, érzéki dalszövegek között feszült. Harmadsorban pedig a fiúk külseje. Dave, Andy, Alan és Martin kinézete és öltözködése egyfajta kérlelhetetlen tisztaságot sugallt, ami a nyolcvanas évek szakadt kelet-közép-európai posványából nézve különleges vonzerőt jelenthetett. A négyből hárman ráadásul úgy néztek ki, mint bármelyikünk – a negyedik, a nemiséggel kihívóan játszadozó Martin pedig egyenesen menővé emelte az érzékenységet. 

És persze aztán minden máshogy volt, mint ahogy azt gondoltunk – az öblös hangú, „ősmacsó” énekes most egy gospeles softrock-bandában énekel (Soulsavers), az angyali Martin pedig a legidegborzolóbb minimáltechno rajongója – mégis, szerintem ez a fajta kép, amit a zene, a dalszövegek és a külső alapján „beléjük képzeltünk”, nagyon mélyen megérintette az érzékeny, útkereső fiatalokat szerte Közép-Európában. Szigeti László

A Depeche Mode metamorfózisai a mai napig tartanak. Igaz, már csak 4-5 évente jelennek meg albumok, de amikor kijönnek, a rajongókat még mindig vitára késztetik. Egyiknél-másiknál elvesztenek egy rahedli oldszkúl fant, de szereznek újakat, akiket meg pont az a megváltozott sound fog meg, ami az öregeknek már nem jön be. Nem mai fickók, de a mai napig tudnak hatással lenni. Nem csinálnak az elvárásoknak megfelelő, retró nyolcvanas-kilencvenes évek-lemezt, és bár nekem is ritkábban dobban meg a szívem a legutóbbi számok hallgatása közben, mégis ez a folyamatos változás az, ami annak idején megfogott bennük, és ami miatt a mai napig rajongónak tartom magam.

Andy Fletcher a kezdetektől az együttes egyik billentyűse volt. Bár a Depeche Mode további sorsáról ez idáig nem érkezett hivatalos állásfoglalás, Andy elvesztése könnyen jelentheti a zenekar végét is.

szerző: Wittinger György

https://recorder.blog.hu/2022/07/23/retegzene_a_tomegeknek
Rétegzene a tömegeknek - Miért imádjuk ennyire a Depeche Mode-ot?

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr7917858911

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása