A legnehezebb évek krónikája. Kendrick Lamar: Mr. Morale & The Big Steppers (lemezkritika)

Öt évet kellett várni Kendrick Lamar új albumára, ami kétségtelenül 2022 eddigi legnagyobb megjelenése, az első héten közel 350 milliószor streamelték. Nincs nála nagyobb előadó jelenleg, de ettől még adja magát a kérdés: mit tud hozzátenni a Mr. Morale & The Big Steppers az életművéhez, ami már most úgy tökéletes, ahogy van. Ez a kritika először a Recorder magazin 95. számában jelent meg.

Kendrick Lamar ötödik lemeze, a Mr. Morale & The Big Steppers egy részletes helyzetjelentés mindenről, ami a pandémia időszakában történt, és arról, hogy ő hogyan élte meg a világ befordulását. Introspektív, sokszor naplószerű részekben derül ki, hogy ahogy a világot, úgy a rappert is utolérték az elmúlt évek terhei, és nála is felszínre kerültek traumák. A Father Time és a Mother I Sober nagyon határozott szembenézésnek tűnnek a belső démonokkal (az utóbbi a családon belüli erőszakról szól, amit ő maga is átélt), és az ilyen pillanatok csak még erősebben vezetnek vissza ahhoz a kérdéshez, hogy hogyan lehet egy tökéletes életművet folytatni.

Lamar válasza több ponton is ugyanaz: jelenleg nincs ideje arra, hogy újra megváltsa a világot, most előbb a saját életét, lelki válságait kell rendbe tennie. A második számban (N95) még csak az hangzik el többször fenti nézőpontból, hogy „this shit hard”, de aztán a lemezt záró Mirrorban már kántálásszerűen búcsúzik el azzal a hallgatótól, hogy „I choose me, I’m sorry”. Vagyis Lamarnak látszólag nincs megfejtése, nem találta meg a korunkat meghatározó túltolt hájp ellenszerét, ugyanakkor a lemez ügyesen cselezi ki, hogy csorba essen az életművön. Nem jobb az előzőeknél, de nem is rosszabb. Más. Ráadásul egy olyan művészi kiteljesedés fültanúi lehetünk – a témák mellett zenei értelemben is –, ami példátlan a műfajban.

Megjelenik például a #metoo is: a Taylor Paige színésznővel felvett We Cry Together a lemez egyik leghatásvadászabb, mégis remekül működő pontja. Öt percen át válogatott káromkodásokat vágnak egymás fejéhez, miközben egy-egy erős félmondattal megjelennek komoly társadalmi kiszólások is. Szól egy szám a transzgender rokonairól is – az Auntie Diariesben két történetet hallani, és hogy ezek hogyan határozták meg a családhoz fűződő viszonyát az évek során. Ez az album egyik legvitatottabb dala: sokan kritizálták a „faggot” szó túl gyakori használata miatt, és hogy többször is tévesen hivatkozik a rokonai nemi identitására.

Ugyan egy hallgatást követően nyilvánvalóvá válik, hogy a Mr. Morale & The Big Steppersen nincsen egyetlen sláger sem, és szinte végig feltűnően kerüli az elmúlt évekre jellemző hangzásokat, cserébe viszont megteremti a saját egyedi világát. Producerként jobbára a szokott csapat áll a számok mögött, az írók közt viszont feltűnik egy Duval Timothy nevű dél-londoni zongorista, aki az elmúlt években a helyi soul/R&B világ egyik legizgalmasabb underground alakja lett (és talán az ő játéka teszi hozzá a legtöbbet az album karakteréhez), illetve sok ponton ott van az énekes-dalszerző Sam Dew, aki szintén elég különleges irányból jön. De, ha különlegességekről van szó, akkor Eckhart Tolle spirituális narrációi leptek meg mindenkit igazán.

A Mr. Morale & The Big Steppers a hiphop egyik legegyedülállóbb alkotása. Nem kocsikázáshoz írták, kerüli a szokásos témákat (vagy az ezekből sokszor adódó felszínességet), és hangzásában meglehetősen útkereső jellegű. Ezen a szinten már-már provokációnak tűnhet bevállalni egy ilyen lemezt, amit nem is mindig könnyű hallgatni, de mindennél többet ad, ha rá tudunk hangolódni. Lehet, hogy idő is kell majd a nagysága felismeréséhez; mindazonáltal Lamar így túl van az ötödik albumán, és továbbra sincs két hasonló köztük.

szerző: Velkei Zoltán
osztályzat: 9/10