„Ideköltözünk Budapestre” – Ilyen volt a Battles a Magyar Zene Házában

2022.06.23. 19:21, soostamas

img_9138_1.jpg

Először lépett fel Magyarországon és remek, táncosan zúzós koncertet adott a Magyar Zene Házában az elmúlt évtizedek egyik meghatározó rockzenekara, a Battles. A négy fővel indult, mára viszont Ian Williams gitáros-billentyűs és az egykori Helmet-dobos John Stanier duójára fogyatkozott zenekart egy villáminterjúra is sikerült elcsípnünk, amin magyar sörökről, a duózás kihívásairól és Jack Blackkel rendezett házibulijaikról is beszélgettünk.

Ha valaki azt mondja, mint John Stanier a Battlesről, hogy az nagyon különböző fazonok zenekara, és pont ez adja az egyéniségét, arra az ember hajlamos közhelyként legyinteni. Pedig személyesen találkozva velük, majd a koncertet látva hamar világossá vált, hogy tényleg mennyire különböző arcok alkotják (most már csak ketten) a Battlest. Stanier a Helmet klasszikus korszakának dobosaként vált ismertté, máig rendszeresen üt Mike Patton egyik zenekarában, a Tomahawkban, és játékán (és a lentebb kifejtett játékfilozófiáján) nagyon érződik, hogy a hardcore/metál színtérről jött. Kétméteres, szikár, vicces fazon, aki olyan elánnal dobol, hogy arról elsőre a Pándi Balázs-interjúnk címe ugrik be: „Ütöm, mint a paraszt, de szabadon dobolok”. (Még akkor is, ha a Battlesé kifejezetten kötött zene, az intenzív loophasználat miatt élőben nem is igazán improvizálnak.) Stanier minimalista cájggal állt színpadra, ami kicsit olyan, mintha egy Monty Python-szkeccsből maradt volna itt, mert a cineket jó egy méterrel magasabbra tette, így aztán elég látványos, amikor megüti őket – elmondása szerint azért rakta fel oda őket, mert az eleinte mindig váltást jelentett a zenében, és ennek adott egy vizuális jelzést is azzal, hogy magasra kell nyúlnia.

img_9180.jpg

Ian Williams látszólag az ő totális ellentéte: szemüveges, kócos hajú figura, egy igazi elvarázsolt geek, némi zseni-beütéssel. Ő is vicces – az interjú alatt/között is a száraz humoruk volt a közös nevezőjük –, és ő is hatalmas beleéléssel játszik; négy szám, és már mindenkiből csavarni lehet a vizet. Csak néha konferál, és akkor is félbehagyja menetközben a mondatokat, elkalandozik. Egyszer kifejti, mennyire szép hely Budapest, amit az tesz hihetővé, hogy hozzáfűzi: „de ti ezt biztos tudjátok, vagy talán mégsem, mert az ember sokszor nem értékeli, amije van.” Az utolsónak játszott „slágerük”, az Atlas után lelkesedésében még azt is elejti, hogy ideköltöznek Budapestre, de aztán a csattanó lemarad, félbeharapja azt a mondatot is, bár kétségtelen, hogy jöhetnének gyakrabban is, mint húszévente egyszer.

img_9183.jpg

Nagyrészt az új, vagyis hát a legutóbbi lemezről játszanak, hiszen ez még a 2019-es Juice B Crypts turnéja, csak mint minden körút az elmúlt két évben, ez is megcsúszott. Másrészt pedig ez az első lemezük, amit már duóban írtak, így ez áll nekik a leginkább kézre. A számokat nem konferálás és nem is gitárhangolás vagy szöszölés, hanem a loopok bejátszása vezeti fel, ez jó ráhangolódást nyújt az egyszerre tökig csavart és mégis repetitív témákra, beindítja a lábakat. Persze az is eszébe jut az embernek, hogy mégiscsak jobb lett volna legalább trióban látni őket először, de a koncert még így, csökkentett létszámban is elsöprő erőket mozgat meg. Az is érthetővé válik, hogy miért nem szeretik, ha matekrocknak hívják a zenéjüket, hiába játszottak kulcsszerepet a zsáner fejlődésében, hiszen náluk nem a poliritmikán vagy a virtuóz hangszeres játékon van a hangsúly, egyáltalán nem: a Battlesé élőben iszonyúan bulis zene, amire nem lehet nem táncolni. Kábé mint egy electro-partyba oltott AC/DC, úgy szögel és táncoltat egyszerre.

Percre pontosan egy órát játszottak, ami pont ideális volt ebből a zenéből, aztán kijöttek az előtérbe dedikálni, Johnnak még régi Helmet-bakeliteket is alá kellett írnia; jófejek voltak, poénkodtak. Mi még a koncert előtt kaptunk tíz percet arra, hogy kérdezzük őket, amikor még inkább fáradtnak tűntek, és nem felszabadultnak, ráadásul John egyedül jött be az interjúra, majd Ian tíz perccel később követte őt, szóval pont váltották egymást, és nem tudtunk egyszerre kérdezni tőlük. Érződött az is, hogy szívesebben beszélnének a magyar sörökről, mint zenéről, turnézásról vagy bármiről, amivel amúgy is folyton foglalkoznak, és az is egyértelmű volt, hogy mindkét ex-tag távozása mély sebeket ejtett rajtuk, hiszen a nevük egyszer sem hangzott el a beszélgetés során, mindig úgy hivatkoztak rájuk, hogy az első srác és a másik srác.

img_9303.jpg

És akkor íme, a villáminterjúnk:

 

Először arról akartalak kérdezni, hogy…

John Stanier: Ez magyar sör?

Igen.

John Stanier: Ezt adták nekünk, meg Heinekent. Annál csak jobb lehet.

Szereted a magyar söröket?

John Stanier: Mindjárt kiderül. Úgy hallottam, nagyon jók. Egyszer ittam egy magyar pilsenit, az fasza volt.

Mikor jártál nálunk?

John Stanier: A húgom Bécsben járt iskolába, úgyhogy még fiatalkoromban, a szüleimmel, a 80-as évek végén. Egy napra ugrottunk csak át, vonattal, de bírtam. Ez a park [a Városliget] is nagyon szép.

Lemezboltoztál annak idején? Hallgattál magyar zenéket?

John Stanier: Most megfogtál. Ismerem persze a klasszikus magyar zeneszerzőket, és talán néhány punkzenekart is.

A Vágtázó Halottkémeket? Az ő lemezeik Amerikában is megjelentek Jello Biafra kiadójánál, az Alternative Tentaclesnél.

John Stanier: Igen, így már rémlik valami. Ami még beugrik Magyarországról, az egy ősrégi cukrászda New Yorkban. Az a neve, hogy The Hungarian Pastry Shop [Magyar Cukrászda]. Szemközt van a St. John the Divine Katedrálissal, Manhattanben, a Columbia Egyetemnél. Nagyon híres, nagyon magyar hely. Régen az egy magyar környék volt. Már nem az.

Beszéljünk a Battlesről! A zenétek egyszerre tűnik pofonegyszerűnek és hihetetlenül rafináltnak.

John Stanier: Ennek örülök.

Miben jelent kihívást eljátszani?

John Stanier: Számomra, dobosként inkább fizikai a kihívás, Iannek pedig inkább technológiai. Pláne mióta csak ketten vagyunk, és sok mindent kell csinálnia. Sok loopert használ, én pedig egy Roland sampling padet. Korábban nem használtam elektronikus cuccokat, szóval ez nekem egy teljesen új világ. Fizikailag pedig azért jelent megterhelést egy Battles-koncert, mert nem szeretem elkamuzni a dobolást. Szörnyen érezném magam, ha úgy állnék színpadra, hogy csak elsöprögetek, és várom, hogy mehessünk vacsorázni. Keményen ütök, a zenénk egy része pedig elég komplikált, szóval sokat kivesz belőlem.

Négyen kezdtétek a zenekart, aztán trióra, majd duóra fogyatkoztatok. Nehéz volt ehhez alkalmazkodni?

John Stanier: Négy főről trióra nehezebb volt váltani, mint trióról duóra. Amikor ketten maradtunk, az olyan gyorsan történt, a másik srác [Dave Konopka gitáros/basszgitáros] figyelmeztetés nélkül lelépett, hogy időnk sem volt azon gondolkodni, hogy meg tudjuk-e oldani. Egyszerűen meg kellett. Az első srác [Tyondai Braxton] viszont akkor lépett le, amikor elkezdtünk dolgozni a második albumon. Az is nagyon hirtelen történt. Összecsomagolt és lelépett. Sejtettük, hogy valami nem stimmel, mert egy hétre bezárkózott a szobájába, és nem volt hajlandó kijönni. Furán viselkedett, de azért nem számítottunk rá, hogy egyszerűen otthagy minket. Akkor jó ideje stúdióztunk már, késésben voltunk a lemezzel, a kiadó folyton kérdezgette, hogy állunk, miközben egyikünknek se tetszett az irány, amelybe haladtunk. Amikor az első srác lelépett, újra kellett kezdenünk, összekaptuk magunkat, és abból egy sokkal jobb lemez született. Miután kitaláltuk, hogy hívunk pár vendégénekest a lemezre, összeálltak a dolgok. A másik srác távozása ehhez képest sokkal könnyebb volt, mert ő nem egy lemezfelvétel közepén hagyott ott minket. Ugyanakkor a trióról duóra fogyatkozás hátránya, hogy sok régi számot nem tudunk eljátszani, mert nem akarjuk, hogy valakinek a részei csak felvételről szóljanak.

Például mit nem tudtok?

John Stanier: Nemrég meghallgattam a Mirrored-ot, és annak a kétharmadát nem tudnánk eljátszani. De nem is akarnám, mert tiszteljük annyira a távozó tagokat. Amikor a másik srác lelépett, azt mondta, hogy nem szeretné, ha bárki is helyettesítené. Megnehezíthette volna a dolgunkat, azt is mondhatta volna, hogy nem hívhatjuk a zenekart többé Battlesnek, de csak annyit kért, hogy ne vegyünk be senkit a helyére. Úgyhogy belementünk.

Mi lesz, ha kettőtök közül is kilép valaki? Jön az egyszemélyes Battles?

John Stanier: Haha, mi is azon szoktunk poénkodni, hogy nemsokára csak egy dobgép meg egy szekvenszer lesz a színpadon.

Idén 15 éves az első lemezetek, a Mirrored. Említetted, hogy nemrég újrahallgattad. Hogy tetszett?

John Stanier: Halál büszke vagyok rá. De szerintem szuper lett az azutáni albumunk is, meg a mostani is. A Battles életében minden lemez egy új korszakot jelent. És nem csak azért, mert egyre kevesebben játszunk rajtuk. Minden albumra próbálunk valami újat kitalálni. A másodiknál (Gloss Drop, 2011) jöttek a vendégénekesek, a 2015-ös (La Di Da Di) pedig teljesen instrumentális volt. A legutóbbi lemezt (Juice B Crypts, 2019) azért is szeretem, mert nem hittem el, hogy össze tudjuk hozni. Könnyebb dolgunk volt, hiszen nem a stúdióban kellett szembenéznünk azzal, hogy megint változott a felállás, viszont most csak ketten írtuk a zenét. De aztán belejöttünk. Ez volt az első alkalom, hogy producerrel dolgoztunk (Chris Tabron), ráadásul a New York-i Redbull Music Stúdióban vettük fel a lemezt, szóval minden este haza tudtunk menni. Fantasztikus volt.

Amikor elkezdtétek a Battlest, melyik dal játszott kulcsszerepet abban, hogy megtaláljátok a rátok jellemző hangzást?

John Stanier: Nem volt ilyen dal. A Battles zenéje úgy állt össze, hogy négy különböző korú és habitusú ember, más városokból és más zenei háttérrel bement egy szobába és elkezdett zenélni. Nem volt semmiféle mesterterv, hogy majd ennek a dalnak a vonalát visszük tovább, vagy arra a zenekarra hasonlítunk inkább. Kellett is egy kis idő, mire magunkra találtunk, mert eleinte fogalmunk sem volt semmiről. Azt se tudtuk, hogy ez egy zenekar lesz, vagy egyszeri projekt. Meg kellett írni pár dalt és lenyomni pár turnét, mire összerázódtunk.

Közben bejön Ian, kinyit egy sört.

John Stanier: Átveszed innen?

Ian Williams: Miért is ne.

Kibontja a sört, beleiszik.

Ian Williams: Ez a sör egész jó.

John Stanier: Szerintem szörnyű. Valami furcsa IPA.

Ian Williams: Ez mexikói kukoricasör. Vannak jó magyar sörök?

John Stanier: Úgy hallottam. De ez nem az.

Közbeszól a turnémenedzser, hogy lassan fejezzük be az interjút, hadd pihenjenek a láthatólag fáradt zenészek.

Ian, azt hallottam, hogy szerepeltél a Pop, csajok satöbbiben. Hogy kerültél be a filmbe?

Ian Williams: Hollywoodban kiszámolják, hogy melyik sztár hány jegyet tud eladni, és amikor meglátták, hogy mi lenne, ha szerepelnék benne, bevettek. Viccen kívül: akkoriban Chicagóban éltem, és ott forgatták a filmet, John Cusack ott is nőtt fel, és voltak kapcsolatai a helyi zenei színtéren. A statiszták chicagói zenészek voltak, így kerültem be én is. Pont turnéztam, és egy nappal előtte hívtak fel, hogy szeretnék, ha szerepelnék a filmben, úgyhogy valaki tíz órát vezetett, hogy elhozzon egyenesen a forgatásra.

Jó emlékeid vannak a forgatásról?

Naná. Jack Black eljött egy házibulimba. Meg a másik színész is, Todd [Louiso], aki szintén ott lógott a lemezboltban. Akkor még voltak jó bulik a házamban.

John Stanier: Utána gondoltál rá, hogy színiiskolába menj?

Ian Williams: Nem. Pedig kellett volna.

Bónuszkérdés: melyik Battles-dalt a legjobb élőben játszani?

Ian Williams: Ez napról napra változik. Tegnap például az Atlast játszottuk, és kigyulladt a monitorom.

Hogyhogy?

Ian Williams: Túl keményen rockoltam. Eléggé füstölt. Azt gondoltam, ha felelős ember lennék, leállítanám a koncertet, és szólnék az embereknek, hogy távozzanak, de nem akartam félbehagyni a számot, úgyhogy játszottunk tovább. Aztán egy idő után kialudt.

 

Itt már nem akartuk tovább feszíteni a húrt, mert a tízből így is majdnem húsz perc lett, úgyhogy meséljenek az estéről tovább Lékó Tamás fotói.

img_9063.jpg

img_9071_1.jpg

img_9084.jpg

img_9089.jpg

img_9108.jpg

img_9116.jpg

img_9125.jpg

img_9148.jpg

img_9159.jpg

img_9165.jpg

img_9172.jpg

img_9209.jpg

img_9218.jpg

img_9255.jpg

img_9262.jpg

img_9274.jpg

img_9283.jpg

img_9310.jpg

img_9289.jpg

img_9292.jpg

img_9323.jpg

img_9389.jpg

img_9411.jpg

img_9420.jpg

img_9437.jpg

img_9432.jpg

interjú + beszámoló: Soós Tamás
fotók: Lékó Tamás

https://recorder.blog.hu/2022/06/23/_idekoltozunk_budapestre_ilyen_volt_a_battles_a_magyar_zene_hazaban
„Ideköltözünk Budapestre” – Ilyen volt a Battles a Magyar Zene Házában

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr6517865325

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása