„A Kraftwerket nem lehet feldolgozni, csak death metalban vagy csacsacsában” – Uwe Schmidt (Senor Coconut)-interjú

2022.06.02. 20:53, soostamas

uweschmidt.jpg

Az Atom™ név alatt alkotó Uwe Schmidt az elektronikus zene egyik kultikus figurája. Játszott és a maga képére formált jó pár stílust a technótól az ambienten át az EDM-ig, írt zenét az elmúlt évtizedek egyik legjobb magyar filmjéhez (Bibliotheque Pascal), vicces Señor Coconut projektjében pedig a latin zenékkel hozta össze az elektronikát. A jó ideje Chilében élő Uwe, azaz Señor Coconut június közepén az Ozora kistestvérének tekinthető fesztiválon, a DAAD Gatheringen csap hatalmas bulit a zenekarával.

Az interjú elején átbeszéltük Uwe magyar kötődéseit, de minden kérdést hamar rövidre zártunk. A Pesthez fűződő emlékeit (többször is koncertezett Budapesten, de még nem volt ideje megnézni a várost, bár a kelet-európai régiót nagyon szereti, hiszen édesanyja cseh származású), hogy hallgat-e magyar zenét (nem, mert úgy en bloc zenét hallgatni nincs ideje, annyit ír – nincs is lemezjátszója vagy hifi-rendszere), és a Bibliotheque Pascal születését, amihez a Flanger duójával szerezte a zenét (de a földrajzi távolság és az időzónabeli különbség miatt társa, Bernd Friedmann tartotta a kapcsolatot Hajdu Szabolcs rendezővel). Hogy aztán rátérjünk arra, miért pont Jean Baudrillard szimuláció-elmélete inspirálta zenélésre, miért költözött el Chilébe, és hogyan szeretné a közeljövőben megújítani és radikalizálni az elektronikus zenét.

Milyen volt a frankfurti elektronikus zenei színtér a 80-as, 90-es években?

Tizenegy éves koromig Frankfurt egyik külső kerületében éltünk, addig nem sok kapcsolatom volt a várossal. Zenét a rádióból hallgattam, ahonnan szóltak már elektronikus slágerek, mint a Popcorn, de az elektronika akkor még nem volt önálló műfaj. Amikor bejött a new wave és az újromantika, teljesen lenyűgözött az elektronika. Olyannyira, hogy eldöntöttem, nem fogok olyan zenét hallgatni, amiben gitár van. Még az olyan gitáralapú elektronikus bandákat sem, mint az Ultravox. Talán azért is, mert a bátyáim jóval – 16-18 évvel – idősebbek voltak nálam, és ők a hetvenes évek rockzenéjét hallgatták, ami nekem sose tetszett. Úgy éreztem, hogy a rock az előző generáció zenéje, engem pedig az új hangok izgattak.

A frankfurti underground elektronikus zenei színteret azután fedeztem fel, hogy beköltöztünk a belvárosba, majd később iskolát váltottam. Ez ’88 körül volt. Kazettákon másoltuk a saját gyártású, újhullámos és indusztriális zenéket, és mi is ilyesmit kezdtünk csinálgatni a barátaimmal. Aztán bejött a techno, megnyíltak az olyan klubok, mint a Dorian Gray, megjelentek a dj-k, lemezboltok, kiadók. Kb. tíz évig, ’85-től ’95-ig nagyon pörgött a frankfurti színtér. Sok zenekar működött, rengeteg party volt. Ennek a pezsgésnek részben történelmi okai voltak. A II. világháború után Frankfurt lett Nyugat-Németország stratégiai központja. Sokáig ott üzemelt a legnagyobb amerikai katonai és a legnagyobb kereskedelmi repülőtér. Mivel ott állomásozott az amerikai hadsereg, lehetett fogni az amerikai rádiókat. Odatelepültek a nagy bankok, nyíltak egyetemek, volt egy óriási piroslámpás negyed, és (szerintem az amerikai hadseregen keresztül) a heroin is terjedt. Frankfurt a világháború után elég kemény környék volt.

doriangray.jpgEz a nagy mozgás pedig odavonzotta az embereket, hogy ott keressenek állást. Többek közt a szüleimet is. Anyámnak el kellett hagynia Csehországot, amikor az oroszok bevonultak, apám pedig olyan részére került Németországnak, ahol nem volt munka, és végül Frankfurtban kötöttek ki. Ha megnézed a frankfurti technoszínteret, a legtöbb producer nem frankfurti volt, hanem a környező városokból jött. Frankfurt kulturálisan is sokszínű város volt, az amerikai rádiók révén bejött a jazz, a funk és a diszkó, a klubok pedig jó terepet biztosítottak a német zenészeknek, és ez megágyazott annak a kulturális felvirágzásnak, aminek aztán a techno is a része lett. Egészen a berlini fal leomlásáig. ’90-91 után sokan elköltöztek Berlinbe – Németország többi részéről is –, mert úgy tűnt, hogy hirtelen ott koncentrálódik minden. Frankfurt pedig már egy szomorú város lett, ahol alig nincs számottevő zenei élet.

Mit gondoltál a technóról, amikor először meghallottad?

Eldobtam tőle az agyamat. A techno tökéletesen kifejezte a 90-es éveket. A 80-as a politikáról, az üzenetekről, a szavakról szólt. Ezzel szemben a 90-es évek a társadalom helyett az egyén előtérbe kerülését hozta el. A techno apolitikus volt, pláne a 80-as évek punk vagy indusztriális zenéivel szemben. A 90-es éveket ez a fajta politikai-társadalmi kommunikáció nem érdekelte, csak a minimalista dalok és a pörgés a táncparketten. Ezt metapolitikai értelemben elég radikálisnak találtam, mert a 80-as évek megközelítésének teljes tagadása volt, és ez sokkal inkább szinkronban volt azzal, amilyennek a 90-es évek érződött. Hidegnek, apolitikusnak.

atom_promo01.jpgPár év múlva mégis eltávolodtál a technótól.

Számomra a 80-as évek popzenéje, az indusztriál, az EBM és az újhullám, majd a techno egy fejlődési ívet ír le. Ez azt is jelenti, hogy a techno is csak egy lépcsőfok, ami továbbvezet minket a zenében. Sose gondoltam, hogy az idők végezetéig technót akarok játszani. Nem is tekintettem magamra technozenészként. ’93-94-ig rengeteget fejlődött a techno, és elkezdett átalakulni valami mássá. Ma már tudom, hogy ez egy naiv elképzelés volt, de huszonévesen mindenki, aki benne volt ebben a mozgalomban, elhitte, hogy a techno a nyíl, ami a jövőbe mutat. Aztán ’94 körül észrevettem, hogy a többségnek nem ezt jelenti. Sok dj, kiadó, magazin azt mondta magáról, hogy ő egy techno dj, techno kiadó, techno magazin, és boldog volt ezzel az identitással. Engem viszont ez frusztrált. ’91 és ’94 között is csináltam sok furcsa zenét, ami nem igazán vagy csak részben fért bele a technóba. Számomra a zene a kísérletezés és az új dolgok felfedezésének a terepe, egy folyamatosan alakuló entitás, nem egy tuti üzleti modell. Frankfurtban viszont sokaknak az volt, és egyszerűen unalmassá vált számomra olyan emberek között lenni, akiknek meg kell magyaráznom, miért csinálom ezt vagy azt, és akik azt magyarázzák nekem, hogy az én zeném miért nem illik ide vagy oda. Úgy éreztem, megnehezíti a dolgomat az, hogy Frankfurtban élek, ezért úgy döntöttem, eltávolodom a várostól és ettől a zenei stagnálástól.

Ekkoriban költöztél Chilébe?

Igen. A techno számomra ’94-ben véget ért. Akkor kezdtek technoszámokat játszani a rádiókban és reklámokban, és rendeztek hatalmas techno rave-eket. Ez mind tök oké, de engem már nem érdekelt. Egyre többet utaztam, hogy megnézzek magamnak más helyeket. Ötletszinten már ’92-93 körül megvolt a fejemben sok projekt, a Señor Coconut, a Pop Artificielle és a Flanger is, amiknek nem volt köze a technóhoz, a megvalósításukhoz pedig olyan helyre volt szükségem, ahol nem érnek jelentős zenei hatások, ahol egyedül lehetek.

Erre megfelelő hely volt Chile.

’97-ben költöztem oda, amikor már lehetett ugyan emailben kommunikálni, de még nem nagyon volt internet, ezért inkább faxon, telefonon vagy levélben érintkeztek egymással az emberek. Én pedig élveztem a csendet. Chile kiszűrt sok felesleges zajt az életemből. Európában nehéz nem informálódni és szinkronban kerülni azzal, ami a világban történik. Németország a mai napig túl intenzív nekem információs szempontból. Chile sokáig tökéletes volt, de az internet tönkretette ezt.

A zenei fejlődésed, amit említettél is az indusztriáltól technóig és tovább, mennyiben kapcsolódik ahhoz, hogy időről időre szeretsz álneveket magadra ölteni és zenei identitást váltani velük?

Ez a posztmodern filozófiára vezethető vissza. A ’90-es évek elején sok médiaelméletet, filozófiát és szociológiát olvastam, és azt a korszakot számomra Baudrillard szimuláció-elmélete írta le a legjobban. Ő a 80-as évek végén megírta, hogy a társadalmunk belépett a szimulákrumok korába, ahol elmosódnak a határok a szimuláció és a valóság között. Tulajdonképpen ez volt az a gondolat, ami zenélésre sarkallt. Számomra a zene nemcsak a hangzásról vagy a dallamokról szól, hanem arról is, hogy milyen valóságot tud egy zene közvetíteni és az mennyire van összhangban a korunkkal. Mennyire tükrözi az emberi tudatot, hogyan járul hozzá a szépség – és persze a rútság – örök emberi kereséséhez? Az volt az elgondolásom – és ez sok tekintetben kapcsolódik Baudrillardhoz –, hogy a techno után beléptünk abba a korba, amikor minden zene elektronikussá vált. ’95-ben az elektronikus zene kifejezést használni nevetségesnek tűnt, mert minden zene az volt. Ez pedig megkérdőjelezte magát a fogalmat: jelent még egyáltalán valamit az elektronikus zene? Mi a metaszintje az elektronikának, ha minden elektronikus, és hogyan lehet oda eljutni?

A Señor Coconutnak és a Flangernek is az volt a lényege, hogy elektronikus technikával – mintázással, vágással – szimulálja egy adott zene esztétikáját. Az első két Señor Coconut-albumot teljes egészében zenemintákból vágtam össze. Számomra a technónál sokkal elektronikusabb volt, hogy szimulálni tudtam a jazzt vagy a csacsacsát, miközben nem fedtem fel a mögötte lévő technológiát, csak a felszínt prezentáltam, aztán hagytam, hogy a műfaj kommunikáljon a hallgatókkal. Mintha valódi lenne, pedig nem volt az. Filozófiailag ki akartam filézni a műfajokat, és feltenni a kérdést, hogy ha egy zene a felszínen csacsacsa, a mélyben viszont nem, mert ott csak digitális információ van, akkor mi történik a felszínnel? Milyen hatással van az emberekre?

Ez egy kifejezetten elméleti megközelítése a zenének. Ugyanakkor ha csak hallgatja az ember a Señor Coconutot, az nem a filozófiáról, hanem a szórakozásról szól. Az emberek nagyokat buliznak a zenédre.

Valóban, sokat beszéltünk a zene elméleti megalapozásáról, de a zenehallgatás ezt nem igényli. Az ember el tudja dönteni, hogy egy zene tetszik-e neki vagy sem, ezért mindig megpróbálom elrejteni az elméleti kereteket.

A németek nem a humorukról híresek, de a zenéd kifejezetten vicces. Ez honnan ered?

Ez is egy sztereotípia. Objektíven állíthatom, hogy a németeknek nagyszerű a humorérzékük, de ez egy fura és száraz humor. Plusz elég nyelv- és kontextusalapú, ezért nehéz lefordítani. A német zenét játszani kifejezésben benne van a gyermeki játék is. Számomra a zenélés magja az intuíció és a játékosság, ami aztán persze konceptuális keretekbe ágyazódhat.

Melyik a leghumorosabb Señor Coconut-dal?

Ezen még nem gondolkoztam. A zenei humor ugyanabból fakad, mint a verbális, amikor egymáshoz nem illő dolgokat raksz össze vagy kifordítasz elméleti kategóriákat. A Kraftwerk-feldolgozások humora például nem nyilvánvaló, de mivel a Kraftwerkről van szó, érzed, hogy itt valami furcsa dolog történik. De ez egy nagyon finom abszurditás. Amikor Mexikóban játszottunk, ahol nem ismerték a Kraftwerket, nem is volt vicces a közönségnek a zenénk. Számukra szimplán csacsacsát játszottunk, de működött úgy is. Vannak egészen bolondos Señor Coconut-dalok is, mint a Riders on the Storm, amelyben lóhangok, galoppozás van a háttérben. Olyan, mintha egy latin-amerikai zenekar totálisan félreértette volna a számot. A Señor Coconutban ezekkel a kulturális sztereotípiákkal, különbségekkel való játék is érdekelt. A Flanger is tele van zenei poénokkal, de azok nagyon rejtettek, és sokkal több magyarázatot igényelnek, és még úgy is csak bizonyos emberek értékelnék.

Adta magát, hogy csinálj egy Kraftwerk-feldolgozásalbumot?

Bevallom, rám a Kraftwerk nem volt akkora hatással. Amikor elkezdtem elektronikus zenét hallgatni, ők akkoriban hagytak fel a lemezkészítéssel, ezért elég sokára fedeztem fel őket. Talán ezért is tudtam ilyen naivan hozzányúlni a zenéjükhöz, mert nem nehezedett rám akkora súllyal az örökségük. Amikor a Pop Artificielle-t csináltam, egy barátom megkérdezte, hogy nem készítek-e hozzá egy Kraftwerk-feldolgozást, mire én viccből azt mondtam, hogy a Kraftwerket nem lehet feldolgozni elektronikus zenében, csak death metalban vagy csacsacsában. Persze vicceltem, de abban igazam volt, hogy nagyon más zenei környezetbe kell helyezni ahhoz, hogy működjön. Ez az ötlet tovább zakatolt az agyamban, és egyik reggel megszólalt a fejemben a Neon Lights csacsacsaként. Akkor jöttem rá, hogy ez működhet, és összeraktam pár számból egy demót, és abból lett az El Baile Alemán album.

Aggódtál, hogy tetszeni fog-e nekik?

Inkább amiatt aggódtam, hogy elkerüljem a jogi problémákat. Először nem akartam bevonni a Kraftwerket a folyamatba, csak kiadni az albumot, ezért szétküldtem kiadóknak, és a japánok le is csaptak rá. Aztán a kiadós példányok egy másolata eljutott hozzájuk. Csak az volt ráírva, hogy „latin Kraftwerk”, egy darabig nem is tudták, hogy én vagyok, de tetszett nekik és végül egy számot kivéve engedélyezték.

Több nagy előadót is feldolgoztál: Kraftwerk, Doors, Deep Purple, Led Zeppelin, Michael Jackson. Kaptál tőlük visszajelzést?

Azt tudom, hogy Florian [Schneider] nagy rajongója volt a Señor Coconutnak. A Deep Purple tagjai egyszer láttak egy angliai fesztiválon és nagyon tetszett nekik. Más nem reagált.

Pont a járvány kirobbanása előtt határoztad el, hogy egy darabig nem fogsz fellépni élőben. Most hogyan viszonyulsz a koncertezéshez?

2018-tól 2020-ig elég stresszes éveim voltak, sok kimerítő dolgon estem át, és egy évig pihenni akartam. Kerülni az utazást és a koncertezést, és inkább a stúdiózásra koncentrálni. A járvány megkönnyebbülés volt számomra, mert így azt csinálhattam, amit akartam. Nemrég jöttem vissza egy rövid európai turnéról, és nagyon élveztem. Ugyanakkor azt is éreztem, hogy a mostani egy nagyon furcsa pillanat. Vannak emberek, akik szeretnének úgy folytatni mindent, mint a járvány előtt, és vannak, akik szerint ezt nem lehet. Engem kifejezetten zavar, ha valaki nem vesz tudomást arról, hogy mennyi minden megváltozott. Én szeretnék új zenéket csinálni és új szetteket játszani.

Milyen zenét akarsz játszani?

Úgy érzem, amit elektronikus zenének hívtunk, az ma már nem létezik. Az elektronikus zene manapság a fesztiválos fellépéseket és a dj szetteket jelenti, de számomra ez csak a felszín. Olyan, mint egy hamis Rolex. Én ezt szeretném magam mögött hagyni, mert nem érdekel az elektronikus zene populáris formája. Az egy emlékmű, egy szimulákrum, ami megrekedt az évekkel ezelőtti formájában. Szeretném az elektronikus zenét radikálisabb tartalommal megtölteni. Valamivel, ami túllép az elektronikus zene és a techno nyelvén. Tudom, hogy ez nagyon elvontnak hangzik, de nem kell rá sokat várni: még júniusban megjelennek az első ilyen zenéim.

Señor Coconut és zenekara a június 16. és 19. között megrendezett DAAD Gatheringen játszik, amire még kaphatók jegyek a fesztivál honlapján.

interjú: Soós Tamás

 

https://recorder.blog.hu/2022/06/02/_a_kraftwerket_nem_lehet_feldolgozni_csak_death_metalban_vagy_csacsacsaban_uwe_schmidt_senor_coconut
„A Kraftwerket nem lehet feldolgozni, csak death metalban vagy csacsacsában” – Uwe Schmidt (Senor Coconut)-interjú
süti beállítások módosítása