A sivatagi noirtól a napfényes latin popig hosszú és izgalmas utat járt be az arizonai Calexico. Érted, Cal-exico, azaz Kalifornia és Mexikó, az együttes zenei gyökereinek két fontos csomópontja. Nemrég megjelent tizedik albumuk, az El Mirador gazdag műfaji hagyományokat tár elénk. Ez a cikk először a Recorder magazin 93. számában jelent meg.
1990. Budapesten már üzemel a Fehér Bölény steakhouse és pub a belvárosban, a Marlboro Man még feltűnik duplaoldalas hirdetésben a maga ízig-vérig macsó mivoltában, a magyar nézők pedig megismerik a vadkapitalizmus aranyfényében fürdő Southfork Ranchet és Jockey Ewing bourbonfogyasztási szokásait. Mely szokásokat aztán a tehetősebbek a Fehér Bölényben ültetnek át a gyakorlatba, ahol a kreppelt hajú hoszteszek különös ízű cukorkákat és Maoamot osztanak, a felnőttek pedig beleélik magukat a vadnyugat-utánérzésbe. (Kár, hogy utáltam a cukorkát és a Maoamot is.)
 |
| Linda Gray és Larry Hagman a Dallas című tévésorozatban |
Így égtek több generáció memóriájába a „western életstílus” sztereotípiái. A bourbon, a flaneling, a Stetson-kalap, a veszkó csizma, a bolo nyakkendő, a hasított bőrjakó, az izzadó homlokok és a véresen komolyan vett nemi szerepek.
1990. Amerika-szerte egyre több country-zenész érez valamiféle frusztrációt a szcénát uraló nashville-i stílus popos manírjai felett. Fejlődése során a country nagyjából bejárta ugyanazt az utat, amit a westernfilm: a műfaj kitermelte a maga kliséit, kánonját, mígnem a popkultúra fősodrában a teljes kiüresedés martalékává vált. Az alternatív country megjelenése ezer apró darabra robbanó zenei termitreakció, ami az 1990-es éveket végigkíséri, hogy egyre újabb és újabb alműfajokat és együttműködéseket hozzon létre.
A punk, rock, blues, R&B belemosódik a mainstream country stilizált hősénekeibe és boy meets girl típusú nótáiba – és ez így már egy teljesen más minőséget mutat meg. Azt az Amerikát, ami tele van gyilkos indulattal, az országot, ami traumák, hitszegés és végtelen szabadságvágy nyomán született. Ezek a country mélyén sötéten ragyogó érzések színezik vonzóra az olyan életműveket, mint a 16 Horsepower/Wovenhand-é.
Míg mi a Ewingok és Barnesok acsarkodását figyeltük megbűvölten, az arizonai Tucsonban Joey Burns csatlakozott John Convertinóhoz és Howe Gelbhez, hogy együtt zenéljenek a Giant Sandben. Sokrétű zenei képzettséggel és hangszeres tudással rendelkező fazonokat kell elképzelnünk, akiknek ez a képzettség adott elég képzelőerőt a tex-mex zenei hagyományok újragondolásához. De ahhoz, hogy a kaliforniai város után Calexicónak nevezett formáció létrejöjjön 1997-ben, még nagyon sok mindennek kellett történnie. Egy biztos: az 1995-ben a németországi Hausmusik égisze alatt még Spoke néven felvett első album ellenállhatatlan kreatív erőket mozgósított.
 |
| Calexico | Joey Burns és John Convertino |
A desert noir megjelölés mögött megbúvó műfaji skála a posztrocktól a jazzen és indie-popon át az olyan népzenei hagyományokig terjed, mint a mariachi, cumbia vagy a norteño – olyan értelemben tehát a Calexico munkásságára valóban igaz a kissé elhasznált világzene címke, hogy a sajátosan angolszász műfajoktól a latin, amerindián és afrikai hangzásokig az egész világ zenéje otthonra lel a dalaikban. Tíz stúdióalbum után is van mit mondaniuk, és biztos kézzel nyúlnak inspiráció után, hogy Burns még mindig fiúsan friss hangját sokrétű és kifinomult hangszereléssel vegyék körül.
Hiába izgalmas ez a pálya, hiába újul meg Burns és Convertino életműve kiemelkedő zenei intelligenciájuknak köszönhetően újra meg újra, és hiába a kiváló vendégművészek sora, a Calexico kis híján még az űrbe is előbb jutott el, mint Magyarországra. 2009-ben felléptek a Sziget Világzenei Nagyszínpadán, de valószínűleg a velük egy időben nagyszínpadra lépő Lily Allenre aznap este többen voltak kíváncsiak. Az űrbéli kalandot pedig a szintén tucsoni születésű Gabby Giffordsnak köszönhetik, aki férjének, Mark Kelly űrhajósnak küldte a dalt az Endeavour űrsikló utolsó útján — a Slowness volt az egyik reggeli ébresztő. Ezután 2013-ban és 2019-ben jártak még felénk, eddigre pedig a feltámasztott Dallas évadai is lepörögtek már a streamingplatformokon.
Az El Mirador még az eddigieknél is bátrabban nyit a desert noirtól a déli határvidékek életigenlő tánczenéi felé. A 2021-ben felvett album reflektál a globalizált világ kulturális cseréinek és alkuinak olyan kínzó kérdéseire, mint az inkluzivitás, bevándorlás, kulturális sokszínűség. Persze két idősödő fehér férfi tolmácsolásában kicsit hiteltelenül hangzana mindez, de az El Mirador anyagában rendre feltűnnek a Calexico életművében újra és újra szerepet kapó dél-amerikai kollégák, mint Gaby Moreno és Jairo Zavala, vagy Camilo Lara, aki a táncolhatóságot tekeri maximumra a Cumbia del Polvo sivatagi dallamaiban.
Három évtized alatt a lendület talán kissé alábbhagyott, a táncolhatóság mégis kulcsszó az új lemezen: ezek valódi, könnyűkezű tánczenék. Olyasmi, amit a jégtánc ritmikus tánc produkcióiban hallunk, ha a szezon kötelezői latin táncelemek – pár év késéssel a sport egészen biztosan fel is fedezi magának a Cumbia Peninsula-t és a Liberada-t. A Calexico desert noir gyökereire a sodró lendületű, rejtélyes Turqoise és Constellation emlékeztetnek. Utóbbi ahhoz a zavarba ejtő felismeréshez vezet, hogy énekhangja alapján Joey Burns az elmúlt 30 évben egy napot sem öregedett – ellentétben a Ewingokkal.
Az El Mirador a hídépítés jegyében megalkotott album, és arra valóban kiválóan alkalmas, hogy a countryt kizárólag bántó sztereotípiákból ismerőkben is kíváncsiságot szítson, mert képes arra, hogy felmutassa az Egyesült Államok déli határvidékének élő népzenei hagyományait, és azokat a kortárs zenével szemben támasztott elvárásainkhoz igazítsa, új tartalmakkal gazdagítva. Innen pedig könnyű elveszni abban a világban, aminek része a veszkó csizma, a bolo tie, a flaneling és a Stetson-kalap is, de annál sokkal-sokkal több.
szerző: Selmeczi Nóra
