„Az volt életem legjobb és legrosszabb éve” – Fontaines D.C.-interjú

2022.05.10. 18:46, soostamas

wide3_65.jpg

Az idei Szigeten is fellépő Fontaines D.C.-nek alig két-három év kellett, hogy az IDLES mellett az egyik legnagyobb kortárs gitárzenekarrá nője ki magát. A jobb híján poszt-punknak mondott zenekart költészetért rajongó zenesulis fiatalok alapították öt éve, első lemezük (Dogrel) kiugró siker és Mercury-jelölt, a második (A Hero’s Death) még nagyobb siker és Grammy-jelölt lett, az április végén megjelent Skinty Fia pedig felhelyezte a koronát az eddigi életműre. Tom Coll dobossal (jobb oldalról a második a fenti képen) beszélgettünk. Ez az interjú először a Recorder magazin 93. számában jelent meg.

Amikor dobolni tanultál, egy időre elkedvetlenített, hogy érzésed szerint nem voltál virtuóz dobos. Miért sújtott le ez ennyire?

Tizenkét évesen kezdtem dobolni, sokáig csak a magam szórakoztatására játszottam, aztán 18 évesen bekerültem egy zeneiskolába. Fantasztikus dobosok jártak oda, akik precízen szögelték a heavy metalt, vagy ámulatba ejtően komplex soult játszottak, és hozzájuk képest nem éreztem magam elég technikásnak. Jó lecke volt megtanulni, hogy mindig lesz olyan zenész, aki jobban játszik nálad, és hogy a legfontosabb megtalálni a saját stílusodat.

Te mikor találtad meg?

Amikor találkoztunk a srácokkal a suliban és elkezdtünk együtt zenélni. Három akkordot játszottunk, egyszerű punkzenét. Volt ebben valami tisztaság, amiben magamra találtam. Nem akarok nagyképűnek tűnni, de már az első próbán éreztük, hogy különleges kötelék van köztünk, és ilyen tényleg csak egyszer történik az életben.

wide1_143.jpg

Manapság ritka, hogy egy gitárzenekar születését legendák övezzék, de veletek pont ez történt. Fiatal punkok Yeats-kötettel a kezükben kocsmáznak, verseket írnak és megváltják a punkzenét – ez az eredetmítoszotok. Mennyi igaz ebből?

Tényleg így történt. Rendkívüli időszak volt az életünkben, amíg fősulira jártunk. Egyikünk se volt valami kiemelkedő zenész, csak okésan játszottunk, míg mások szuperjól. A költészet viszont olyasmi volt, ami nekünk szólt, amivel mélyen azonosultunk. Kocsmáztunk, adogattuk egymásnak a könyveket, és rengeteg verset írtunk együtt, meg is jelent belőlük két kötetnyi.

Önbizalmat nyertetek művészként a versírásból?

Mondhatjuk. Vagy legalábbis büszkeséget. Senki más nem csinálta ezt a környezetünkben, és ez identitást adott nekünk. Ma már távolinak tűnik ez az egész, de sokat segített az induláskor. És persze megvoltak a közös zenei alapok is. Egy dublini kocsmába, a Garage Bárba jártunk, ahol garázszenék szóltak a hatvanas évekből, The Sonics, The Troggs, The Velvet Underground… Mi pedig fülig beleszerettünk a korszakba. Később a The La’s-ben ástam mélyre magam, Lee Mavers egy zseni! A mai napig az egyik kedvenc bandám. Először hallani ezeket a zenéket rettentő izgalmas volt, maga a fiatalság.

A Dogrel gyorsan aratott nagy sikert, a legrangosabb brit zenei kitüntetésnek számító Mercury-díjra is jelölték. Nehéz volt feldolgozni, hogy egyik napról a másikra rocksztárok lettetek?

Eléggé. Azt nem mondanám, hogy rocksztárok lettünk, inkább csak nagyon-nagyon fáradt srácok másfél évig. Nem voltunk hozzászokva a folyamatos turnézáshoz. A legnehezebb az volt, hogy mindenre igent kellett mondanunk. Volt olyan hétvége, amikor játszottunk egy portugál fesztiválon, másnap egy oroszon, harmadik nap meg egy norvégon. Ez őrület. Ennyi új helyre eljutni kultúrsokkal járt, másfél évet távol tölteni a családunktól és a barátainktól pedig megrogyasztott minket lelkileg. Az volt életem legjobb és legrosszabb éve.

Mi volt az a fordulópont, amikor rájöttél, hogy befutottatok?

A Glastonbury-s fellépésünk. Háromkor játszottunk volna egy kis színpadon, de egy barátunk, Sam Fender kiesett, és minket ajánlott maga helyett. Áprilisban jött ki a Dogrel, ez pedig júniusban volt, azt hittük, senki se lesz ott a koncertünkön, aztán tízezren tomboltak ránk a John Peel Stage-nél. Ahhoz fel kellett nőni.

Ideges voltál?

Be voltam szarva. Azóta hozzászoktam a nagy koncertekhez, de akkor még nem volt bennük rutinom.

Megfejtettétek, miért jött ki ilyen jól a lépés a zenekarnak?

Nem szeretném elemezni, mert ha rájönnénk, a végén még olyan elvárásokat támasztanánk magunk felé, amiknek aztán meg is akarnánk felelni, és az nem lenne jó. Remélem, hogy nincs titok, csak jó dalok.

Az biztos segített, hogy míg világszerte temették a gitárzenét a 2010-es években, addig Nagy-Britanniában közben kialakult egy izgalmas poszt- vagy art-punk színtér – nevezzük bárhogy is. Éreztek szellemi rokonságot az IDLES-zel, a Shame-mel és a többi hasonszőrű bandával?

Ezekkel a zenekarokkal, mint a black midi, a Shame, a Squid vagy az IDLES, együtt törtünk fel. Ugyanazokon a helyeken léptünk fel, természetes, hogy összehaverkodtunk. Emlékszem, egy kis londoni pubban játszottunk a black midivel és a Shame-mel, talán két számunk volt csak, és duplán hajtott minket a lelkesedés, hogy együtt megyünk előre. Mára ezek a zenekarok mind kinőtték magukat, ami fantasztikus. De zeneileg nem érzek szoros rokonságot velük. Mindnyájunkra a poszt-punk címkét ragasztották, ami elég lusta húzás. Manapság, ha gitároznak egy zenekarban, rámondják, hogy poszt-punk. Pedig egyáltalán nem szólunk ugyanúgy. A black midi például totál kattant matekrockot játszik poszt-rockos és poszt-punkos hatásokkal. Virtuóz zene, mérnöki pontossággal megírt hangszeres részekkel, míg a miénk inkább a dalokról szól, és arról, hogy addig ismételjük ugyanazt, amíg el nem kezd hatni.

wide4_50.jpg

A második lemezetek, az A Hero’s Death arra adott reakció volt, hogy kicsúszott a lábatok alól a talaj, amikor a Dogrellel turnéztatok Amerikában. Kifáradásról, túlzásba vitt piálásról meséltetek.

A végére már tényleg szétestünk, az erőink végéhez értünk. Gondolj bele: másfél évig turnézol úgy, hogy 11 számod van, és minden este ugyanazt a szettet játszod. Belefáradtunk. Szükségünk volt a megújulásra. Azt találtuk ki, hogy a nyári szezonban csütörtöktől vasárnapig fesztiválozunk, de még aznap este visszarepülünk Dublinba, és hétfőtől szerdáig dalokat írunk a próbateremben. Az A Hero’s Death kulcsa az volt, hogy nem éreztük magunkat a helyünkön, el voltunk szakítva az otthonunktól, a szeretteinktől. Mire kijött a lemez, kitört a járvány, és furcsa volt megélni, hogy az izolációról és a magányról szóló dalok hirtelen egy egész más szinten is rezonáltak azzal, amiben éltünk.

Az A Hero’s Death egészen új arcotokat mutatta meg. A dallamosodás egyik oka az volt, hogy a turné nehézségeit intenzív Beach Boys-, Lee Hazelwood- és Broadcast-hallgatással enyhítettétek. A Skinty Fiánál milyen hatások értek titeket zenei és egyéb téren?

Természetes, hogy fejlődünk, és nem félünk mást csinálni. Ha háromszor megírnánk a Dogrelt, abba beleőrülnénk. A legfőbb különbség az volt, hogy a Skinty Fia dalain a karantén alatt, külön-külön kezdtünk el dolgozni. Én visszaköltöztem a szüleim északnyugat-írországi házába. Ha turné közben, együtt ír dalokat egy zenekar, miközben ugyanazokat a zenéket hallgatják a buszban, az egy klassz közös élmény, de mindenki ugyanazon a gondolati síkon halad. Most szétváltunk 3-4 hónapra és mindenki írta a személyes dolgait. Én drum and basst hallgattam (Roni Size, Pendulum), Carlos, a gitárosunk meg Death In Vegast. Így változatosabb dalok születtek. Ezen az albumon az volt a célom, hogy bevigyem a breakbeat dobolást a rockzenébe. Az A Hero’s Death lassabb, balladisztikusabb dalainak jobban alá kellett rendelni a játékomat, most viszont jobban kiélhettem magam.

A személyességet erősíti az is, hogy a lemez címét a nagymamád egyik mondásából kölcsönöztétek.

Valójában az apám nagynénjétől, de fene tudja, hogy az nekem milyen rokoni kapcsolatot jelent. A skinty fia egy régi ír káromkodás, meglehetősen költői: kábé annyit tesz, hogy a szarvas kárhozata. A direktebb káromkodások helyett használták, és azért választottuk címnek, mert áttételesen az ír kultúra eltűnésére utal. A skinty fiával mást mondasz, mint amire gondolsz, és mivel akkor mindannyian Londonban éltünk, és nem ott, ahol felnőttünk, ez az áttételesség hatott ránk. Ez egy emigráns album.

Tavaly kiadót alapítottál (Skinty Records), amivel tradicionális ír zenéket adsz ki. A Fontaines D.C.-be is be van csatornázva az ír folkzenei hagyomány?

A lemezkiadót azért indítottam el, hogy lefoglaljam magam valamivel a karantén alatt, de enélkül se tagadhatnánk le, hogy mekkora hatással volt ránk a tradicionális ír zene. A dalszövegeink többsége Írországról szól. Ha megnézed az ír popzenét, a nagy részét balladák teszik ki, a hétköznapi emberek nyelvén elmesélt történetekkel. Ez mind mélyen bevésődött az ír néplélekbe – a miénkbe is. A kulcs az autentikusság.

wide5_27.jpg

A basszusgitárosotok mesélte, hogy amikor megtaláltátok az ideális hangzást a Skinty Fiához, rájöttetek, hogy ez a legpoposabb lemezetek. De amikor megmutattátok a menedzsereteknek, azt mondta rá, hogy ez a legsötétebb anyagotok. Hogy is van ez?

Ez most tényleg poposabb lett, ugyanakkor a hangzás sötétebb, rétegzettebb. Ez nem volt tudatos döntés, inkább annak az eredménye, hogy be voltunk zárva a karantén idején, nem tudtuk kiadni a bennünk gyülő érzéseket, és úgy reagáltunk, hogy bangeröket akartunk írni. Izgalmas, táncolható dalokat. De mindig is voltak popos számaink, szóval szerintem nem lettünk poposabbak, csak ma már ügyesebben írunk dallamokat. Grian [Chatten, a Fontaines D.C. énekese] irigylésre méltóan jó dalszerző, egyfolytában ír és mindig tagadhatatlanul nagyszerűt. Úgy popérzékeny, hogy közben punk marad. Mindig rácáfol arra, amit vársz, és eltáncol a mezei popzenétől.

 VIDÉKI POÉZIS - kritikánk a Fontaines D.C. harmadik lemezéről

Mindhárom lemezeteket Dan Carey-vel, az egyik legkeresettebb indierock-producerrel vettétek fel. Ő a Fontaines D.C. George Martinja?

Abszolút. Dan rettentő ügyesen alkot meg komplex hangtájakat és kerekíti ki a dalokat izgalmas sztorikká. A Skinty Fián a címadó dalt kvázi ő kreálta meg. Nagyon másképp szól, amikor mi játsszuk a próbateremben, Dan viszont nagyon jártas az elektronikában és a hangmintázásban, és egészen bizarr hangzást hozott ki abból, amit feljátszottunk. De ami ennél is fontosabb, hogy pszichológusnak is kiváló, a zenészek érzéseit, hangulatait is jól tudja kezelni. Volt már olyan stúdiózásunk, ahol folyamatosan azt mondogatták, hogy írjunk csak, írjunk, mert a következő lemeznek még jobbnak kell lennie, és ez hatalmas nyomást helyezett ránk.

Ez Los Angelesben volt?

Igen. Az A Hero’s Death-t eredetileg ott vettük fel, Hollywoodban. A Dogrel sikere után logikus lépésnek tűnt elmenni egy nagy stúdióba, de utólag azt mondom, nem álltunk rá készen. A Sunset Sound Studios imposztorszindrómát okozott. „Én csak egy ír srác vagyok, és abban a stúdióban csinálok lemezt, ahol a Rolling Stones vagy a Led Zeppelin” – ez járt a fejünkben. Végül nem használtunk a felvételekből semmit, mert nem úgy szóltak, ahogy szerettük volna, és inkább visszamentünk Danhez Londonba. Az első napon nagyon neki voltunk keseredve, amiért újra kell kezdenünk a felvételeket. Akkor Dan félrevont minket egyesével, elbeszélgetett velünk, és nem mondott semmi különöset, de az, amilyen odafigyelő és empatikus volt, olyan jó hangulatot teremtett, ami kirántott minket a letargiából és fel tudtuk venni még egyszer a lemezt.

MÉG HÁROM VILLÁMKÉRDÉS

Kedvenc dal a Skinty Fiáról?

Nabokov. Jó élőben játszani. Repetitív, pszichedelikus.

Minden idők legjobb lemeze?

A Revolver a Beatlestől.

Ki játssza most a legjobb gitárzenét?

Az IDLES, a Shame és a black midi is nagyon klassz, de van egy londoni banda, a Wunderhorse, akiket azelőtt láttam élőben, hogy eljöttünk volna turnézni, és eldobtam tőlük az agyamat. Nagyon friss zenekar, három számuk van, de mind tökéletes.

Jelöltek nívós díjakra, játszottatok a legnagyobb fesztiválokon, a Fontaines D.C.-t a legizgalmasabb gitárzenekarok között jegyzik. Mit tartasz a legnagyobb eredményeteknek?

Ha elmondhatnám a régi önmagamnak, aki épp elkezdett játszani a Fontainesben, hogy felveszünk három lemezt és körbeturnézzuk a világot, hát kurvára örülnék neki. Az a kreatív út, amit bejártunk, és a munka, amit beletettünk ezekbe az anyagokba – erről szól az egész, ez a legnagyobb eredmény.

wide2_115.jpg

És nem a Grammy- vagy a Mercury-jelölés.

Őszinte leszek: ezek nem jelentenek semmit. Persze, jólesik, ha jelölnek egy-egy díjra, de nem jó, ha ezek lebegnek a szemed előtt. Zenélni önmagáért kell, nem a Mercury-díjért.

interjú: Soós Tamás

https://recorder.blog.hu/2022/05/10/_az_volt_eletem_legjobb_es_legrosszabb_eve_fontaines_d_c_-interju
„Az volt életem legjobb és legrosszabb éve” – Fontaines D.C.-interjú

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr8317828425

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása