Az utolsó romantikus

2022.04.30. 14:55, Gaines

wide2_114.jpg

Joe Wright levezényelt már dögös akciófilmet, Pán Péter-feldolgozást, thrillert és patinás életrajzi drámát is, de igazán a kosztümös romantikus drámák műfajában tud lubickolni. Új, széles érzelmi utat bejáró filmje, a Cyrano musical-feldolgozása sajnos elkerüli a magyar mozikat, pedig olyat képvisel a jelenlegi hollywoodi filmgyártásban, amit nagyon kevesen. Ez a cikk először a Recorder magazin 93. számában jelent meg.

Ha valaki a 2020-as években új romantikus drámát szeretne látni, nem fog bővelkedni a választási lehetőségekben. Elsősorban sorozatok között érdemes kutakodnia, esetleg a független filmek vagy európai művészfilmek irányában - itt még találni jó néhány érdekes, összetetten kibontott párkapcsolati történetet. De a nagyobb költségvetésű, szélesebb tömegeket megmozgatni kívánó romantikus filmek ideje lejárt: hol van már a kilencvenes fénykora, amikor kasszasikerre vitt nagyívű románcokat Hollywood legsikeresebb akciórendezője (Titanic), Tajvan friss ígérete (Értelem és érzelem) és veterán macsó is (A szív hídjai).

De nem kell ilyen régre visszatekintenünk, még a 2000-es évek közepén is be lehetett futni ebben a műfajban. Így indította el karrierjét Joe Wright, kapásból az egyik leghíresebb klasszikus romantikus regény, Jane Austen Büszkeség és balítéletének újbóli megfilmesítésével, ami ráadásul már rendelkezett egy sokak által definitívnek tartott BBC-adaptációval. Wright azonban olyan frissességgel nyúlt az alapanyaghoz, mintha ő fedezte volna fel először a Bennett-család krónikáját: a szerelmi bonyodalmakba keveredő lányokat egészen fiatalra szabta, a Bennett-házat és a környező angol vidéket hosszú snittjei, gyönyörűen meleg, telt színei, otthonos, szinte édenkerti felvételei megtöltötték élettel, olyan meghitt közeget teremtve, amit puha takaróként szeretnénk magunkra húzni.

wide3_63.jpg
Joe Wright és Keira Knightley a Büszkeség és balítélet forgatásán

 

És nem rettent meg a feladattól, hogy vetélkednie kell már egy legendás Mr. Darcy-val, megteremtette a saját ikonikus, vadromantikus pillanatait: Matthew Macfadyen szorongóbban antiszociális Mr. Darcyja ugyanolyan ellenállhatatlanul vonzó a szakadó esőben végigvonulva, mint Colin Firth volt, amikor kilépett ruhástul a tóból; Keira Knightley saját magát is meglepő, hitetlenkedő nevetései, reakciói a benne ébredő vonzalomra az őszinteség erejével hatnak. És Wright felismeri az érintkezés apró, futó pillanataiban rejlő hatalmat: az azóta mémesült kulcsjelenetben a kamera épphogy elkapja, amint Mr. Darcy felsegíti Elizabeth Bennettet a hintóba, majd ahogyan utána ökölbe szorítja a kezét.

Miután letette a névjegyét a Büszkeség és balítélettel, ismét egy angol regény adaptációját szerettette meg a közönséggel, a kritikusokkal és az Akadémiával. A hét Oscarra jelölt (bár csak egyet díjra váltó) Vágy és vezeklés már eggyel nagyobb léptékben dolgozik, a kosztümös társadalmi drámát a második világháború poklába rántó tablót fest meg. A leghíresebb jelenete egy lenyűgöző koreográfiájú, megrázó erejű egysnittes a dunkirki evakuációra váró csapatok tengerparti horrorjáról, ám ez a jelenet azért működhet bivalyerősen a technikai virtuozitáson felül, érzelmileg is, mert addigra már mélyen bevonódtunk James McAvoy fiatal szerelmesének szívfájdalmába. 

wide5_25.jpg
Keira Knightley és James McAvoy a Vágy és vezeklés című filmben

 

A film első harmadában egy kislány féltékeny szemszögén keresztül bemutatott, tragikus véget érő, elsöprő viszony érzékeltetésére Wright ismét az elfojtott, egy-egy parázsló pillanatban gejzírként felrobbanó szenvedélyt alkalmazza, amihez elválaszthatatlanul hozzátartoznak olyan külső jegyek, mint Keira Knightley szédítően emlékezetes, zöld, mélyen kivágott estélyije, Saoirse Ronan leselkedő tekintete, vagy épp Dario Marianelli hömpölygően szentimentális zenei aláfestése. Wright a beteljesületlen, a történelem által elsöpört, tragikus szerelmet itt már más, hasonlóan mélyre vájó érzelmi rétegekkel bonyolítja meg, a párt szétszakító kislányt egész életében, öregkoráig végigkísérő bűntudat képében.

Wright karrierje az első két film magabiztosságát és céltudatosságát követően már kisebb hullmávölgyekkel és meglepőbb kanyarokkal folytatódott. A szólista megbukott a nézők és a díjátadó grémiumok előtt is, és azokra a vádakra, hogy az Oscar kegyeit kereste volna, Wright direkt egy olyan filmmel válaszolt, ami a lehető legtávolabb áll az Akadémia ízlésétől. A Hanna - Gyilkos természet választ adott arra az ősi kérdésre, hogy mi lenne, ha a Grimm-testvérek egy Chemical Brothers zenéjével aláfestett akciófilmet írtak és rendeztek volna meg. 

wide4_48.jpg
Aaron Taylor-Johnson és Keira Knightley az Anna Karenina című filmben

 

Ezután ismét visszatért a romantikus regényadaptációkhoz, az egyik legnagyobb falattal: az Anna Kareninában harmadszor is csodafegyverét, Keira Knightley-t vetette be, ám a korábbiaknál radikálisabb formanyelvi kísérlettel nyúlt Tolsztoj klasszikusához: részben költséghatékonysági szempontokból, részben kreatív vízióval egy színház mesterséges díszletei közé helyezte a híres szerelmi háromszöget, különleges, hógömbszerű világot teremtve, amelyen belül saját és sajátos szabályok uralkodnak. Wright a szülei örökségét vitte tovább ezzel a rendhagyó megközelítéssel, akik bábszínházat működtettek, a házuk melletti műhelyben általuk készített bábokkal. “Azt akarom, hogy a filmjei egy párhuzamos, költői világba röpítsék a nézőt, ami számomra igazabb, mint az anyagi világunk” - fogalmaz.

A Tolsztoj-adaptáció már vegyesebb fogadtatásban részesült, mint az első két siker, és újabb vargabetűk követték: a Churchill-központú A legsötétebb óra ugyan Oscart hozott Gary Oldmannek, a Pán Péter és a stúdió által újravágott, majd streamingre száműzött Nő az ablakban csúfos elhasalása már egy ígéretes karrier lejtmenetét látszott jelezni. A Cyrano sajnos megfizette ennek az árát, a bemutatója teljesen elsikkadt az idei Oscar-szezonban, holott nemcsak hogy méltó visszatérés, hanem egyenesen Wright legszebb románca.

wide1_140.jpg
Haley Bennett és Peter Dinklage a Cyrano című filmben

 

A világjárvány kellős közepén, egy szicíliai kisvárosban kicsi, elhivatott stábbal forgatott musical Edmund Rostand regényének off-Broadway színházi adaptációját ülteti át filmre: Peter Dinklage, azaz a Trónok harca Tyrionja alakítja a szavakkal mesterien bánó költő-katonát, aki az eredeti műben komikusan nagy orra, az új feldolgozásban alacsony termete miatt úgy érzi, sosem nyerheti el szíve választottját, Roxanne-t (Haley Bennett), ezért a semminél jobb alapon belemegy abba, hogy leveleket írjon Roxanne kiszemeltje, Christian (Kelvin Harrison Jr.) nevében. 

Wright a viszonzatlan(nak vélt) szerelmi történetet a The National zenéjével és dalszövegeivel minden cinizmustól, gúnytól, távolságtartástól mentesen meséli el: akkora nyílt szíve van a filmnek, olyan sebezhető szenvedéllyel önti ki mindazokat az érzelmeket, amiket mi is megélhetünk nap mint nap, ami szinte párját ritkítja a mai közönségfilmes mezőnyben, ahol minden őszinte érzelmet azonnal el kell ütni egy vicces beszólással. Szereplői sóvárognak, vágyakoznak, érintésre, valami többre, mint amit a hétköznapok nyújtani képesek, arra, hogy valaki valóban meglássa őket. 

Wright az eredeti műhöz képest demokratikusan és árnyaltabban osztja szét az érzelmi tölteteket köztük: Dinklage végtelenül expresszív, lemeztelenített alakításában Cyranót legalább annyira meghatározza az önutálatból és kisebbrendűségi komplexusból fakadó gyávaság, mint a viszonzatlanság gyötrelme; Roxanne szexuális vágyai és szeretetéhsége, magánya legalább annyira azonosulható, mint Cyranóé; a legtöbb értelmezésben fafejű, ostoba Christian itt jó lelkű fiatalember, aki neveltetése miatt egyszerűen csak nem tud bánni a szavakkal, és még neki is tudunk szurkolni, hogy valahogy kifejezhesse végre érzéseit. Minden érzelem tisztának hat Cyrano csiszolatlan hógömb-világában, amelyben Wright hitet tesz amellett, hogy lételemünk kötődni, kapcsolódni másokhoz - vagy legalább megpróbálni.

A The National első filmzenéje

A The National, egész pontosan a három alapember, Aaron Dessner, Bryce Dessner, Matt Berninger, és Carin Besser (Berninger felesége és alkotótársa) első hivatalos filmzenéjükhöz saját szerzeményeiket dolgozták át. A Cyrano-projekt 2019-ben indult egy New York-i kis színházban, a már ott is Peter Dinklage főszereplésével készült musical zenéjéhez a csapat tagjait kérte fel az előadás szerzője, Erica Schmidt (aki amúgy Dinklage felesége). A színpadi musicalhez képest aztán a filmadaptációban főleg hangszerelésbeli változtatásokat eszközöltek: míg az előadás alatt minden szám zenei kíséretét a helyszínen játszotta egy vonósnégyes, a filmben – noha a színészek szólamait szintúgy élőben vették fel a forgatáson – már gazdagabb, indie rockos-szimfonikus hangszereléssel, hol zongora alappal, hol elektronikával dúsíthatták fel a dalokat. 

Amik egyébként nem tipikus musical dalbetétek, sőt, nagyon is felismerhetően Nationalesek, mind a dallammenetüket, mind a melankóliájukat tekintve – az Every Letter szabálytalan refrénje simán elférne az I Am Easy To Findon vagy a Trouble Will Find Me-n, Dinklage baritonját hallgatva pedig néha fantomszólamként szinte érzékeljük alatta, hogyan énekelné Berninger. De a musicalek követelményeit maradéktalanul tudják így is teljesíteni, akár az egymásba fonódó duettek, akár a visszatérő motívumok, akár az olyan showstopper balladák tekintetében, mint az I Need More. A soundtrack csúcspontjai között még egy ír folkballadát is találunk, amelyben az Egyszer-ből, a The Framesből és szólólemezeiről is ismert Glen Hansard is énekel. A Cyranót és a Mike Millsszel való együttműködésükből (az I Am Easy To Find lemezhez készített, Alicia Vikanderes rövidfilm) kiindulva van még itt bőven lehetőség.

szerző: Huszár András

https://recorder.blog.hu/2022/04/30/az_utolso_romantikus
Az utolsó romantikus

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr617820337

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása