Semmi felesleges fakszni - Sallai László ajánlja a Guided By Voices új lemezét

Van még szufla a Guided By Voices-ban 39 év és 34 lemez után? A kérdés megválaszolására a zenekar leglelkesebb hazai rajongóját, Sallai Lászlót kértük meg, aki most pénteken a Felső Tízezerrel lép fel a 30Y előtt a Budapest Parkban, jövő pénteken pedig európai turnéra indul a Platon Karataevvel. Ez a cikk először a Recorder magazin 92. számában jelent meg.

Az idén 64 éves Robert Pollard túlzás nélkül a világ egyik legtermékenyebb dalszerzője: az általa vezetett Guided By Voices idén már a harmincötödik stúdiólemezét adja ki, de emellett megjelent huszonkét szólólemeze, és akkor még nem is említettük számtalan side-projectjét. Saját bevallása szerint szombat reggelente leteszi maga elé a diktafont, és a jegyzeteit nézegetve van, hogy pár óra alatt négy-öt dalt is megír.

A folyamatosan változó tagságú Guided By Voices első lemeze 1987-ben jelent meg, de kezdeti lemezeik még szűkebb hazájukban, Ohióban sem keltettek különösebb feltűnést. Emiatt az akkoriban iskolai tanárként dolgozó Pollard az 1992-es Propeller című anyagot búcsúlemeznek szánta, azonban a lo-fi módszerekkel felvett, kollázsszerű album hónapokkal a megjelenése után kisebbfajta szenzációvá vált, új lendületet adva a zenekarnak.

A 35. Guided By Voices-lemez borítója

A Guided By Voices két mesterművének az 1994-ben megjelent Bee Thousand, illetve az 1995-ös Alien Lanes albumokat szokták tekinteni, és az életművel való ismerkedést is ezekkel érdemes kezdeni. Pollard és legfőbb szerzőtársa, a gitáros Tobin Sprout a teljes értékű dalok közé előszeretettel szúrt be torzóként maradt demókat, dalrészleteket, ráadásul a teljes értékű számokban sincs semmi felesleges fakszni: az Alien Lanes 28 dala közül csupán négy éri el kétperces játékidőt.

Fontos hozzátenni, hogy dacára annak, hogy a fentebb leírtak alapján úgy tűnhet, hogy Pollard csak a Guinness Rekordok Könyvébe szeretne bekerülni, azért a mennyiség mellett a minőségre sem lehet panasz. A GBV életműve tele van felejthetetlen dalokkal: legyen szó akár stadionokba illő slágerekről (Motor Away, Game Of Pricks), tökéletes powerpop-dalokról (Echos Myron, Tractor Rape Chain), vagy szívszorító egyszálgitáros szerzeményekről (Wondering Boy Poet, 14 Cheerleaders Coldfront).

Sallai László | Fotó: Nagy Gábor

A zenekar 1999-ben a Do The Collaps című albummal ellépett a lo-fitól, és egészen 2004-es feloszlásukig már letisztultabb hangzású anyagokat készítettek. Két legismertebb daluk is ekkor készült, a számtalan sorozatban és filmben ellőtt Glad Girls és a Hold On Hope. Pollard viszont elfáradt, feloszlatta a zenekart, de 2010-ben újra összehozta klasszikusnak számító felállást.

2016 óta viszont egy részben megfiatalított GBV ontja a lemezeket, évente általában kettőt-hármat: a most megjelent 35. albumra, a Crystal Nuns Cathedralra csupán négy hónapot kellett várni. A zenei világ radikálisan nem változott, Pollardot a zenei trendek hidegen hagyják, viszont némi újdonságot jelent, hogy a klasszikus progresszív rockot idéző megoldások egyre gyakrabban szerepelnek a lemezeken: meglepő ritmikai váltások, vonósbetétek is akadnak, a Re-Develop című dal például a ’80-as évek elejei Genesis előtti hommage-ként is hallgatható.

A legutóbbi albumhoz hasonlóan ezúttal is van néhány olyan dal, ami a kilencvenes évek csúcslemezeire is simán ráférne (Excited Ones, Never Mind The List), de azért egyértelmű, hogy a kompromisszumot tényleg nem ismerő Pollard nem a régi sikerekre pályázik. A Guided By Voices jelentősége nyilván teljesen más most, mint a kilencvenes években volt, de a labirintusszerű diszkográfia még most is izgalmas új darabokkal gazdagodik – a Crystal Nuns Cathedral is ékes példája ennek.