„Akkoriban plátói szerelembe estünk egymással” – Aranyakkord-interjú (Kiss Tibi, Vastag Gábor, Gábor Andor)

Öt éve, a Quimby próbaterme és Vastag Gábor Sounday Studioja közti kanapén, közös gitározgatások és röhögések során alakult meg Kiss Tibi és Vasti duója, az Aranyakkord. A később Gábor Andor „Ufó” csatlakozásával trióvá bővült zenekar azóta vagy féltucatszor megjárta Amerikát, zenélt Lajkó Félixszel és DJ Bootsie-val, és kiadott egy live session albumot, amiből most a Karzat Színház igazgatója és a Győri Balett táncosai segítségével táncszínházzal és élő koncerttel kevert előadást készítettek. A Dalok a bolhapiacról bemutatóját május 11-én a Müpában tartják, de április 10-én, azaz ma este a szentendrei Hamvas Béla Pest Megyei Könyvtárban is meg lehet nézni az előadást.

Mi volt a legemlékezetesebb dolog, amit egy bolhapiacon vettetek?

Vastag Gábor „Vasti”: Hat-hét éves lehettem, amikor először voltam bolhapiacon, és kaptam egy kiskutyát. Egy kis cukker keverék Buksit.

Gábor Andor „Ufó”: Én az Ecserire jártam sokat, amikor még órákat gyűjtöttem, meg Mont Blanc töltőtollakat és ceruzákat. Sokat turcsiztam, de sose én voltam a legszerencsésebb. Vettem viszont sok régi könyvet, imádom a régi papír szagát.

Kiss Tibi: Én is az Ecserire jártam, mert ott lehetett 501-es, gombos, valódi Levi’st kapni. A bolhapiacról öltözködtünk, mert olcsóbb volt, és a régi ruhák strapabíróbb anyagból készültek. Amikor ’90 körül elmentünk statisztálni egy ’56-os film forgatására, át se kellett öltöznünk. Barikádépítő diákot játszottam, és egyszer csak szóltak, hogy felrobbantják a barikádot és bekennek minket szurokkal, én meg tiltakoztam, hogy dehát ez a saját ruhám! A legemlékezetesebb bolhapiacos vásárlásom az volt, amikor még a Képzőre jártam és szükségem volt egy festőállványra, és az Ecserin hétezer forintért árulták Szinyei Merse Pál festőállványát. Az árusok mindenhez társítottak egy marketingszempontból kellően nagy nevet. Nagyon sokáig azt az állványt használtam. Azóta is rendszeresen járunk ilyen helyekre, külföldön az első utunk mindig a művésznegyedekbe, hangszerboltokba, bolhapiacokra vezet. A fényesünk például rengeteg lámpát vett ott, de hangszert is szereztünk már bolhapiacon.

Már a három évvel ezelőtti live sessionötök is a Dalok a bolhapiacról címet kapta.

Vasti: És már ehhez a live session albumhoz is kitaláltunk egy képzeletbeli színdarabot.

Tibi: A színdarab ötlete előbb volt meg, mint maguk a dalok; tulajdonképpen a színdarab és annak figurái írták meg a dalainkat. Az Ócskás dala, az Öregember dala, a Csuklyás dala – ezek beszédes címek. Ez egy nagyszabású, szürreális vízió volt, három – egy szakrális, egy audiovizuális és egy normál – térrel, és tulajdonképpen az akkori életünkről szólt. A dalok most új fénytörésbe kerültek Pál Kálmán, a Karzat Színház igazgatójának rendezésében. Ő máshonnan fogta meg a történetet, emiatt jó pár dal kihullott, de kerültek helyükre mások, pár Quimby-szám és néhány feldolgozás is.

Ufó: Ebben a darabban kevesebb a szereplő, viszont nagy hangsúlyt kap a mozgás. A Győri Balett két táncosa, Szalai Judit és Sebestyén Bálint nemcsak klasszikus értelemben vett balettot, hanem kortárs mozgásszínházat is bemutat. Érzékenyen reagálják le a dalokat: sok utalás van a dalok és a tánc között, máskor pedig a tánc egy az egyben közvetíti a dalok mondanivalóját. Szépen egymásra épül a zene, a fények, a dramaturgia, a tánc és a díszletek.

A sztori mennyit változott?

Tibi: Inkább úgy mondanám, hogy a képzeletbeli darabnak volt sztorija, a mostaniban viszont inkább az érzékek mentén kapcsolódnak egymáshoz a dalok és a táncok. Ezek is lélektani emberi történetek a hétköznapjainkból, amelyben vannak párkapcsolati dolgok, szomorúság, fájdalom…

Vasti: …és vidámság.

Tibi: Csak kicsit áthallásosabban.

Ufó: Az új darab sokatmondó alcíme az, hogy moralitásjáték. Nem akarom lelőni a poént, de ennek fényében érdemes átgondolni majd a megtekintés után a darabot.

„A nő és a férfi minden létező emberi boldogság és boldogtalanság középpontja. A tárgyak, amikkel körül vesszük magunkat, emberi nagyságunk és gyarlóságaink néma tanúi, gyakori túlélői. A bolhapiac a megunt tárgyak és a hozzájuk tartozó lelkek vására. Nagyjából erről szól az előadásunk. Nőkről és férfiakról, rólunk, akik életünk megunt tárgyait, hétköznapjaink emlékeit keressük minden hétvégén a bolhapiacokon.” (Pál Kálmán, a Karzat Színház vezetője, az előadás rendezője)

Amikor elkezdtétek az Aranyakkordot, ez a képzeletbeli színdarab csak egy mankó volt a dalíráshoz, vagy voltak konkrét terveitek a megvalósítására?

Tibi: Az Aranyakkord úgy kezdődött, hogy üldögéltünk a kanapén Vastival, és játszogattunk. Arra se gondoltunk, hogy színpadra álljunk.

Vasti: Tibi mondta, hogy „na, Vastika, ezt a dalt írtam”, eljátszotta, aztán rágitároztam én is. Nem gondoltuk, hogy ebből zenekar lesz. Aztán egyszer csak felkérték Tibit, hogy adjon egy egyszálgitáros szerzői estet, amit ő nem szokott, de felvetette, hogy mi lenne, ha ketten elvállalnánk a fellépést. Sok kétely volt bennünk, hogy megállja-e a helyét ez produkcióként.

Dalok a bolhapiacról. Fotó: Lettner Krisztina.

Tibi: Rengeteget bohóckodtunk, röhögtünk.

Vasti: A nevünk is egy poénból jött, hogy milyen jó kis projekt lesz majd az Aranyakkord nyugdíjas korunkra. Felkapunk két gitárt és öregotthonokban játszunk. Ezen röhögtünk, aztán így maradtunk. A hatodik koncertünk már New Yorkban volt. Akkor hittük el, hogy valószínűleg működik a produkció.

Tibi: Ez is rímel a bolhapiacos koncepcióra, hogy minimális eszközparkkal, egy gitárral és egy kézben vihető erősítővel átmegyünk az óceánon. Volt olyan, hogy kedden még az A38-on játszottam, csütörtökön pedig már Honoluluban léptünk fel. Ez őrület, amit csak egy ilyen kis produkcióval lehet megcsinálni.

Hogyan találtátok magatok Amerikában pár koncert után?

Tibi: Kinti szervezők már régóta meg akarták hívni a Quimby-t, de azt a produkciót nagyon macerás – és jóval több pénz – kiutaztatni, és amikor megneszelték, hogy van egy kétfős formációnk Vastival, meghívtak minket. Mi pedig mentünk. Első alkalommal még hangszerek és bármiféle felszerelés nélkül. Az első koncertünkhöz az előző napon vettük meg kint a gitárokat és az erősítőket, mert az úgy olcsóbb volt. Ennek az első útnak a történetét írtuk meg egyébként a 69 Dollar Guitar Amp című dalunkban. Mi akkoriban plátói szerelembe estünk egymással. „Szívem, életem” – ez ment köztünk. Engem nagyon inspirál Vastika játéka, ahogy körbemuzsikálja a dalokat.

Vasti: Elmélyült a barátságunk a közös zenélés révén.

Tibi: Klassz dolog utazni, de ahogy a hétköznapi életben is jobb, ha van egy társa az embernek, úgy a zenélésben is. Sok mindent átéltünk együtt, és tök jó, hogy legalább egymásnak nem kell elmesélnünk ezeket, mert amúgy úgyse lehet. Ez egy féktelen utazás.

Vasti: Amiket átéltünk, azok olyan érzéseket és hangulatokat hívtak elő, amik aztán bekerültek a dalokba, inspiráltak újabb és újabb számokat.

Ufó: Engem is ezek a hangulatok fogtak meg. Amikor először hallottam a dalokat, arra gondoltam, milyen szépek ezek a hangfestmények.

Már jó ideje trióban játszotok. Ufó hogyan került be a képbe?

Vasti: Kezdetben fazekakat, lábasokat vittünk magunkkal, amiken a lábunkkal doboltunk, és mindenféle csörgőket akasztottunk magunkra, hogy legyen valami ritmus, ami a két gitáron kívül megszólal. Aztán rájöttünk, hogy ez nem annyira működik.

Tibi: Zenebohócok lettünk. A lábunkon csörgő, alatta stompbox, ami akkor is szól, ha lassú szám van, ezért olyankor nem lehet megmozdulni. Ha pedig kimész vécére, csörögsz.

Vasti: Volt olyan is, hogy kiosztottunk csörgőket a közönségnek, hogy segítsenek nekünk, de abból lett csak az igazi káosz. Aztán egy budapesti koncert előtt pár órával gondoltunk egy nagyot, és szóltunk az Ufónak. A zenekari backstage-ben átpörgettük a dalokat, ő pedig egy műanyag asztalon ledobolta őket. Nem is értünk a végére, mert menni kellett a színpadra. Az mélyvíz volt, de Ufó remekül helytállt.

Ufó: Korábban azért Tibivel a Quimby, Vastival pedig A Kutya Vacsorája okán sokat muzsikáltunk együtt. Az ad hoc összeülés nem működött volna, ha nincs meg ez a bizalom.

Tibi: És ezáltal újra tudtuk élni a laza örömzenélést. Ufó, Vasti és én is komolyabb, nagyobb produkcióban játszunk, de amikor csak így odamegyünk és játszunk, akkor előbújik belőlünk a gyermeki önfeledtség. Azt az élményt, érdeklődést, kíváncsiságot hozza vissza, amit akkor érez az ember, amikor elkezd zenélni.

Ufó: Egy kis produkciónak más a dinamikája, nagyon közel van a közönség, nincs kordon, ami a nagyszínpadon elválaszt tőlük. Itt együtt lélegzel a közönséggel.

Vasti: Ez személyesebb, megfoghatóbb.

Tibi, mondtad, hogy szereted Vasti játékát. Mit tartotok a leginspirálóbbnak egymás játékában?

Tibi: Nem csak a játékát szeretem, emberként is nagyon kedvelem.

Vasti: Elsősorban egy nagyon jó barátság a kettőnké. Most már hármunké.

Tibi: Ahogy Vasti rátapad a pillanatra, és repül a zenével, ahogy muzsikává változik az ember, az számomra fantasztikus. Vannak borzasztóan nagy tudású, profi zenészek, de sokkal többet ér az, hogy találtam valakit, akivel egyezik az ízlésünk. Ő egy vasgolyó, szív és lélek, amiből kitámad az energia. Nem akarom túlmisztifikálni, de az ember érzi, ha klassz helyről jönnek a hangok. Vasti egy all-in figura.

Vasti: Sok mindent megéltünk együtt, ami révén jobban megismertük egymást, és így a zenében is érzékenyebbek reagálunk egymásra. Ha Tibi hoz egy dalt, az egy szál gitáron eljátszva is működik, de csodálatos becsatlakozni és kiegészíteni az ő világát, megtalálni, hol tud még helyet kapni benne valami más is. Ez egy felemelő együttrezgés. Ez az, ami bennünket összeköt.

Ufó: Meg az, hogy félszavakból is megértjük egymást. Ha Tibinek el kell szaladnia a stúdióból, és csak annyit mond, hogy füstöcskék…

Vasti: …akkor mi tudjuk, mi a füst zeneileg.

És mi az?

Vasti: Nem a füstgépből jön, annyit elárulhatok. (nevet)

Tibi: Erről Mallarmé, a francia költő jut eszembe, aki be-berohant a nyomdába azzal, hogy „még kis ködöt szeretnék beletenni”. A füstöcskék azt jelenti, hogy sistergünk egy kicsit: egy kis effekt, egy kis cintányér, extrém hangok. Értjük egymás nyelvét. Jól tudunk kommunikálni, de ebben pont az a szép, amit Ufó is mond, hogy sokszor nem is kell.

Az Aranyakkord május 11-én a Müpában játssza a Dalok a bolhapiacról című előadást, amire már minden jegy elkelt, viszont április 10-én, azaz ma este a szentendrei előbemutatóra még kaphatók jegyek.

interjú: Soós Tamás
headerfotó: sinco