„Ilyen időkben nem lehet dobseprűvel maszatolni” – Magyarradar és albumpremier! Vic Willow: MELANCHOLIA

2022.04.04. 11:44, srecorder

vic-willow-melancholia_1.jpg

„A MELANCHOLIA kicsit olyan, mintha valami posztmodern electro-rockopera volna” – mondja Füzi Viktor, aki sokáig „a borsodi Marilyn Mansonként” vitte a Dr. Melancholia zenekarát, majd annak feloszlatása után indította el Vic Willow néven az industrial-electro-rockos szólóprojektjét. „Egy kifejezetten nyers és kellemetlen elektronikus hangzás kezdett körvonalazódni, amelyben a gitár még csak szóhoz sem jutott. Ehhez képest másfél évvel később, a munka befejeztével azt kellett megállapítanom, hogy egy furcsa rocklemezt írtam” – mondja a második szólólemezéről, amely a LABYRINTH klipjét követően szintén a Recorderen debütál.

Mikor indult: Az első demófelvételek 2014 tavaszán öncélú kísérletezés keretében születtek. A projekt 2015-ben kapta a Vic Willow nevet, a debütáló lemez pedig 2019 májusában jelent meg. Utóbbit tekintem indulásnak. Ami előtte történt, leginkább útkeresésként értelmezhető.

Hol indult: Budapest.

Tagok, hangszerek: Egyelőre egyszemélyes a projekt. Színpadi, zenekaros megvalósítása folyamatban van.

Stílus: Ezzel vagyok mindig bajban. Általában olyanokat dobálok rá, mint art rock, industrial, alternatív rock, post-punk. Ezek mind-mind csak részben állnak meg. Valójában sosem stílusban gondolkodom. Amikor zenét írok, a pillanatnyi impulzusaimat követem.

Hatások: A legjelentősebbek, akiket nevesíteni tudok: Nine Inch Nails, David Bowie, Depeche Mode, Radiohead (de még inkább Thom Yorke), Nick Cave & The Bad Seeds, Björk, és igazságtalan lenne kihagynom Marilyn Mansont, aki az első nagy zenei hatásom volt. Újabban említhetem Krúbit és az IC3PEAK-et. Mindkettő nagyon friss, izgalmas és imponálóan pofátlan. Élő bizonyítékai, hogy a rock & roll szellemiség mára függetlenedett eredeti zenei foglalatától. Csaknem mindenből merítkezem, amit meghallgatok. Egy művész részéről hatalmas luxus buborékba zárkózni.

Kiadó: Szerzői kiadás.

Történet: A szólóelőadót, aki ma vagyok, egy identitásválság szülte, amit 2013 és 14 között hordtam ki. Ekkortájt hasonlottam meg azzal a színpadi hisztikben dagonyázó, vicsorgó jancsibohóccal, akinek egyre inkább éreztem magam. Csaknem tíz éve voltam már a Dr. Melancholia zenekar frontembere, még ennél is régebben a borsodi Marilyn Manson. Kétségkívül szerepet játszottam, de ez a szerep sokáig komfortos és önazonos volt. Húsz és harminc közt félúton aztán egyszerűen elhasználódtam benne. Lelkileg, művészileg, és ha az önpusztítás részét nézzük, testileg is. Szinte varázsütésre undorodtam meg a miliőtől, ami a zenekart körülvette: az arcoktól, akiket vonzottunk, az állandósult balhéktól, magától az életformától, de leginkább attól az útközben 26 évessé vénült 18 éves hülyegyerektől, akit a tükörben kellett bámulnom. Erre aztán jött még néhány lapáttal, de ne menjünk bele. Unalmas részletei egy zenekar hanyatlásának. 2014 tavaszán, amikor az első Vic Willow-dalokat írtam, még csak annyi volt a szándékom, hogy kipróbáljam, tudok-e más zenét írni. A legmerészebb tervem is úgy szólt, hogy valami side-projekt lesz belőle. Igen ám, de az új irányvonal, a friss ötletek végül olyan lelkesedéssel töltöttek el, amilyet régóta nem tapasztaltam. Kis túlzással szerdáról csütörtökre döntöttem el, hogy a Dr. Melancholianak vége, és ez egy meglepően higgadt és felszabadító pillanat volt. A mai napig a legjobb döntéseim közt tartom számon.

Megjelenések: Humanoid (2019), MELANCHOLIA (2022).

vic-willow-labyrinth-werk_3.jpg

Küldetés: Rendíthetetlenül dolgozom rajta, hogy kevésbé legyek küldetéstudatos. Tehát, ha úgy tetszik, most épp az a küldetésem, hogy ne legyen küldetésem. Hogy egyszerűen csak tegyem a dolgomat, anélkül, hogy többet látnék bele, mint ami. Egy barátom régebben azt mondta, messiás-komplexusom van, és ezzel nehéz vitatkoznom. Folyton tudatosítanom kell magamban, hogy az alkotótevékenységemmel semmiféle magasztos értelemben vett felelősséget nem vettem a nyakamba. Ha szar zenét csinálnék, ugyan mi történne? Már azon kívül, hogy égne az arcom, és százszor ennyi hallgatóm lenne?

Jövőkép: Olyan van még valakinek?

Mellékprojektek: Gazdag István barátom időről időre megtisztel azzal, hogy élete nagy művébe, a First Aid 4 Soulsba itt-ott belerondíthatok a hangommal. Néha még az arcommal is.

Szexepil: „Kicsi a farkam, de legalább büdös” – ezt az ELTE Ifjúságsegítő szakképzésén tanultam egy csoporttársamtól még 2012-ben. Annyira elbaszott figurák jártak oda, hogy már-már normálisnak tűntem köztük. Ezzel szöges ellentétben az igazi szexepilem éppen az elvegyülésre való zsigeri képtelenség. Egy trapkoncerten és egy galériamegnyitón ugyanolyan anyátlanul tengek-lengek.

Legnagyobb eredmény, elismerés: Egy koncert után, sok évvel ezelőtt valaki megköszönte nekem, hogy nem lett öngyilkos. Azt mondta, a zeném mentette meg az életét. Csak álltam ott, mint egy rakás szar, és képtelen voltam bármi értelmeset válaszolni.  Fogalmam sincs, vajon túlértékelte-e a szerepemet, de ennél nagyobb elismerést művész nem hiszem, hogy kaphat.

 

Viktor a MELANCHOLIA születéséről is részletekbe menően mesélt: „2020 márciusában, amikor az elszabadult járványpánik pause gombot nyomott az életünkre, ott ültem egy 40 négyzetméteres lakásban, ahová paradox módon leginkább azok akartak bezárni, akik addig a szabadság zászlaját lengették. Néztem, ahogy elnéptelenednek az utcák, közparkokat zárnak le és üzletek húzzák le a rolót, miközben a napi új fertőzöttek száma kétszámjegyű. Az erős kéz iránti kereslet hirtelen megugrott. El sem tudtam képzelni, ha innen indulunk, hová érkezhetünk. Mi tagadás, féltem. Kicsit a vírustól is, minthogy alig tudtunk róla valamit, de sokkal inkább annak gazdasági és politikai következményeitől.

Ebben a miliőben álltam neki a következő lemezemnek, ami akkori elgondolás szerint egy EP lett volna. Pár hónappal korábban írtam öt könnyfakasztóan nyomorúságos dalszöveget, amiket aztán egykettőre kukáztam. Mesterkélt, dagályos, prédikáló darabok voltak hulladék rímekkel. Készen a feladatra, hogy jól rímelő, mesterkélt, dagályos, prédikáló szövegeket írjak, az arcomba robbant a COVID-válság. A szorongás közegében találtam magam, ami úgy söpört ki minden pálapostolkodó szemetet a fejemből, akár a szélvész.

Alapjában volt lehetetlen a nagy megmondó szerepét játszanom, hiszen épp kurvára nem értettem, mi történik a világgal. Az volt az élményem, hogy tegnap még tudtam, hol élek, ma meg rá sem ismerek. Így a kritika tárgyának megszállott keresése helyett elkezdtem befelé figyelni. Mint amikor követ dobnak a tóba, te pedig önkéntelenül odakapod a fejed, és bámulod, ahogy a víz fodrokat vet. Az önmegfigyelés nemcsak abban segített, hogy jobban megértsem az éppen zajló eseményeket, de abban is, hogy szerzőként egy mélyebb és érvényesebb mondanivalóval álljak elő. Az is világos lett, hogy a többé-kevésbé kész zenei alapok, amikkel addig dolgoztam, túl simák, túl szofisztikáltak ahhoz, hogy leképezzék az aktuális érzéseimet. A kilátástalanság keserűséggel, a tömeghisztéria szorongással, a politikusgazemberek és médiagecik hullarablása pedig dühvel töltött el. Ilyenkor nem lehet dobseprűvel maszatolni.

Nekiálltam kísérletezni, olyan felszabadultan, ahogy legutóbb talán csak 2014-ben, amikor az első Vic Willow-dalok demói születtek. Leghamarabb a PSALM 404 és a P@NIC W/ OBEDIENCE korai verziói készültek el. Egy kifejezetten nyers és kellemetlen elektronikus hangzás kezdett körvonalazódni, amelyben a gitár még csak szóhoz sem jutott. Ehhez képest másfél évvel később, a munka befejeztével azt kellett megállapítanom, hogy egy furcsa rocklemezt írtam. Ebben már Gerő András (Auraleak, The Tumor Called Marla) barátomnak is része volt, aki ezúttal nemcsak a keverésért felelt, de társproducernek is felkértem. Az ő munkáját nem tudom eleget dicsérni. Az ötletek, amikkel előállt, egytől egyig apróságok voltak, de olyan apróságok, amik életet vittek a dalokba. Ezt a lemezt kezdettől fogva drámainak és katartikusnak szántam, ő pedig mindent meg is tett azért, hogy a végeredmény az legyen.

A MELANCHOLIA kicsit olyan, mintha valami posztmodern electro-rockopera volna. Története, íve van. Ha nem tudsz angolul, a zene akkor is elmeséli neked, hogy épp mi zajlik a főhős lelkében. A P@NIC W/ OBEDIENCE és a DISGRACED & DISPOSABLE egyes részeit leszámítva végig az ő szerepében vagyok. Nem tekintem magam azonosnak ezzel a figurával, de a saját érzelmi világomból merítettem, így óhatatlanul megjelennek benne a félelmeim és tépelődéseim. A szándék mindenesetre az volt, hogy amennyire tudom, elemeljem magamtól. Olyasvalakit akartam megjeleníteni, aki komoly identitásválságon és pszichés megpróbáltatásokon megy keresztül. Aki egy elmagányosodó, önző és üres világban a maga helyét, hitét és válaszait kutatja. Ebben a vonatkozásban egy Madách Imre Ádámjára emlékeztető karakter. Küzd, de bízni egyre kevésbé tud.”

 

Vic Willow a Facebookon és az Instagramon.

fotók: Illés Helga

Magyarradar és a Premier rovat cikkeinek megjelenését a Hangfoglaló Program keretében a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.

https://recorder.blog.hu/2022/04/04/_ilyen_idokben_nem_lehet_dobsepruvel_maszatolni_magyarradar_es_albumpremier_vic_willow_melancholia
„Ilyen időkben nem lehet dobseprűvel maszatolni” – Magyarradar és albumpremier! Vic Willow: MELANCHOLIA

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr2017797105

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása