Kiből lehet korajátékos? Hogyan hat az amszterdami olvasztótégely? Interjú két „külföldre szakadt” női zenésszel, akik áttörték a nekik szabott határokat. Sophie Lukács, a kora kevés női megszólaltatóinak egyike április 7-én, a Budapest Ritmo showcase napján játszik, Kis Dodó pedig a fesztivál egyik headlinerével, a Boi Akih jazzt és világzenét vegyítő formációjával lép fel az eseménysorozat harmadik napján, április 9-én. A Budapest Ritmo idén is színes palettával, filmekkel és afterpartyval bővülve jelentkezik három helyszínen: perzsa-izraeli elektropop (Liraz), délolasz pizzica (Kalàscima), bosnyák sevdah (Damir Imamović) és férfi fado (António Zambujo) is lesz a lineupban. (Nyitókép: Boi Akih, fotó: Maarten Mooijman.)
Sophie Lukács Bamakóból jelentkezik: elöljáróban megjegyzi, hogy reméli, interjú közben nem fog elmenni az áram. A száraz évszakban ugyanis gyakoriak az áramkimaradások, amit jó arányérzékkel eloszlatnak a mali főváros kerületei között, hogy ne fájjon annyira.
A kora, a 21 húros nyugat-afrikai hárfa miatt költöztél Bamakóba, hét éve. Hogy néz ki egy napod?
Most, vagy amikor megérkeztem? Mert a kettő ég és föld. Úgy jöttem ide, hogy egy év alatt megtanulom a hagyományos repertoárt, ami elég elrugaszkodott elképzelés volt. Előtte hegedültem, komolyzenei képzést kaptam, szeretek egyedül gyakorolni, de a kora elég nehéz hangszer. Úgy nézett ki egy napom, hogy órát vettem a mesteremtől, aztán hazamentem és úgy napi nyolc órát gyakoroltam. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy az első években szinte folyamatosan beteg voltam, úgy három havonta elkaptam valami súlyos betegséget, maláriát, tífuszt, nem is ismertem senkit, nem tudtam, mire kell vigyázni, és ez egy fizikailag nagyon megterhelő környezet. Ráadásul a mesteremmel is voltak nehézségek, az egész nagyon stresszes volt. Ez a vágatlan verzió, nagyon nehéz volt az elején.
/Sophie Lukács
Bátor dolog megtanulni egy olyan hangszeren játszani, ami a nőknek hagyományosan tabu, sőt, a használata pár zenészdinasztiára korlátozott. Hogy boldogultál fehér nőként?
Regényt írhatnék róla. Női tanítványként egyértelműen nehezebb, és olyan is sokszor előfordult, hogy a mester játszik neked, de nem igazából mutatja meg, amire kíváncsi vagy. Eltitkolja azt az egy fogást, amit igazán meg akarsz tanulni, ez nagyon frusztráló. De idővel sikerült jó tanárokat találnom. Az is sokat könnyített, hogy megtanultam bambarául. Azt mondanám, hogy az első négy-öt év telt el azzal, hogy elsajátítottam az alapokat, utána kezdtem el saját dalokat írni.
Ami a kulturális részét illeti, engem nagyon melegen fogadtak, de az is igaz, hogy nem számítok igazi korajátékosnak, mivel nem vagyok griot (griot vagy jeli a neve azoknak a zenészdinasztiáknak, akiket a nyugat-afrikai zenei hagyomány hiteles képviselőinek tekintenek - a szerző). Manapság már bárki játszhat korán, csak nem tekintik igazi korásnak, aki hitelesen tolmácsolja a hagyományt. Mondjuk én sosem annak készültem.
Szemben a griot-k közösségi szerepével, a te dalaid nagyon személyesek – ez tudatos választás volt?
Nem, csak ebben voltam, amikor írtam. Az is igaz, hogy sokkal könnyebb szerelmes dalt írni, mint politikus dalokat, legalábbis nekem. Ahogy már mondtam, évekbe telt, amíg elkezdtem megtalálni a hangom, és remélem, még fejlődni fogok. Az elején nem mertem angolul írni, csak bambarául, hiszen már eleve egy fehér nő vagyok, aki korán játszik, mit fognak szólni?! Vicces módon pont az első angolul írt számom tetszett a legjobban mindenkinek. Nem éri meg túl sokat azzal foglalkozni, mit szólnak majd az emberek.
Mit kell tudnia a koráról annak, aki beül a koncertedre?
A korának nagyon komoly hagyománya van, ami a 13. századig visszavezethető. Számtalan eredettörténete van, ugyanennyi monda övezi, ezek egy része arról szól, miért nem jó ötlet a nőknek korán játszani, például mert nehezebb férjhez menniük. Itt úgy tartják, hogy ha igazán jó játékos vagy, a kora szelleme éjjel életre kel. Szerintem nem kell semmilyen háttértudás ahhoz, hogy kapcsolódj a zenéhez, ahogy a csellóról sem kell tudni semmit ahhoz, hogy élvezd hangját.
És végül: hogy telik egy napod most?
Csodás helyen lakom, a barátaimnál, egy hegy tetején. Sok időt töltök zeneírással, néha koncertezem, de nem rohangálok a városban annyit, Bamako nagyon le tudja szívni az energiáid, nagyon hangos, a közlekedés egy téboly. Nyugisan telnek a napok, készül a második albumom.
Kis Dodó 12 éve él Amszterdamban, ez a helyszíne zenei emancipációjának: komolyzenésznek indult, ma szabadon kísérletezik a régizene, a jazz és a népzene közös metszetében. A Boi Akih furulyása elfoglalt és örül, hogy életében először Budapesten is fellép az egyik formációja.
Hogy néz ki egy napod?
Inkább egy hetem, abból több minden kiderül. Próbálunk, hétvégén általában koncertezünk, benne vagyok más együttesekben is, ahol pályázok és nagyobb a hatásköröm, ez persze több munkát is jelent.
Mennyire van kolbászból a kerítés?
Nincs kolbászból a kerítés, de nincs olyan szintű korrupció, mint otthon; ha dolgozol keményen, megkapod a támogatást és tudsz tök jó projekteket összerakni. Hogy valaki holland vagy nem, az sajnos számít, ugyanakkor rendkívül nemzetközi a közeg, ami nekem nagyon sokat ad. Én már 12 éve itt vagyok, és megtanultam hollandul, ami azért kell a komolyabb pályázatokhoz. Ez egy kicsi ország és sokan vannak, kell hogy az ember felépítse a networkjét, a portfólióját és a tapasztalatát.
/Kis Dodó, fotó: Claudia Hansen
A Boi Akih több népzenei tradícióból építkezik (indonéz, nyugat-afrikai, karnatikus). Te mennyire hozod be a magyart?
Nem gondoltam, hogy így lesz, de ebben a közegben belőlem is előjöttek a magyar népi dallamok. Komolyzenészek indultam, és otthon az volt a felfogás, hogy valaki vagy népzenész, vagy nem, ezért nem foglalkoztam népi furulyával. Remélem, ez azóta változott. Itt Amszterdamban rájöttem, hogy nem fog senki rám szólni, csinálhatok, amit akarok. Improvizáció közben többször is előfordult, hogy egy népdal tört a felszínre, például az Indulj el egy úton. Érdekes, ahogy formálódik, új dimenzióba kerül egy dallam ilyenkor.
Hogy tudtok ennyi hatást összeegyeztetni, hogy zajlik a munka?
Niels és Monica (Niels Brouwer és Monica Akihary a Boi Akih alapítótagjai - a szerző) hozzák az alapot, ezek inkább témák, dallamok, szövegfoszlányok. Elkezdjük játszogatni loopolva, alakítgatjuk, és ha már van több elem egy számhoz, akkor kezdjük sorba rakni. Az építőelemek között pedig rengeteg improvizáció van. A Storytellerhez (az együttes legutóbbi, 2020-as albuma - a szerző) már megvannak a dalok, de ami rögzítve van, az egyáltalán nem az, amit Budapesten játszani fogunk. Ezt borzasztóan élvezem, az a fontos, hogy egymást meglepjük, ettől válik frissé a dolog. Merni kell, igen. Sokkal jobban szeretek saját zenét játszani, mint lejátszani, amit egy zeneszerző írt, viszont örülök neki, hogy van egy jó technikám, amire támaszkodhatok. Sok időm és energiám ráment, hogy magyarázzam, mit csinálok, sokan nem értik, hogy kerülök a furulyával ilyen együttesekbe. Pedig egyáltalán nincsenek nagy különbségek, a reneszánsz zenében és a népzenében nagyon sok a közös vonás.
Demokratikus a próbafolyamat?
Általában igen, demokratikusan folyik, és ha patthelyzetbe kerülünk, akkor általában Niels vagy Monica, de inkább Niels mondja meg, merre menjünk tovább. Én szeretem megmondani a véleményem, és ha már benne vagyok, szeretek tényleg benne lenni egy alkotói folyamatban, és a saját ízlésem szerint formálni a dolgot, ezért is nem lettem komolyzenész. Ezt Niels és Monica is tudja rólam, ezért is hívtak meg a zenekarba, a személyiségemet is hívták, nemcsak a hangszeres tudásomat.
Mennyire határozza meg Amszterdam a zenédet, a zenéteket?
Én már otthon is kísérleteztem, itt viszont millió olyan élmény ért, amire nem számítottam. És idő is kellett, hogy beérjenek a hatások. Ez egy nagyon nemzetközi közeg, a Boi Akih ebben az értelemben abszolút helyi, de persze van a szőke hollandok Amszterdamja is, na, azok nem mi vagyunk.
A 2022-es Budapest Ritmo teljes programja és jegyvásárlás: www.budapestritmo.hu
Hallgasd a Budapest Ritmo 2022 playlistjét: