Kulcsdalok a zene erejéről és a belső békéhez vezető útról – Szarka József-interjú

2022.03.12. 17:20, srecorder

szarka_jozsef_20210919_foto_juhasz_andrea.jpg

Szarka Józsefet sokan a Metal Hammer egykori újságírójaként ismerik, de évekig volt a Sony Music magyarországi vezetője, manapság pedig a Sony Music marketingügynökségét, a Hear Hungaryt és a Keytracks zeneműkiadót és menedzsmentcéget vezeti. Tavaly adta ki első könyvét, a Kulcsdalokat, amelyben több évtizednyi zeneipari tapasztalata mellett a zenerajongás természetéről és kedvenc dalain keresztül (Leonard Cohen, David Bowie, Iron Maiden, Dream Theater, Depeche Mode, Manic Street Preachers stb.) személyiségének, gondolkodásmódjának változásairól és a belső béke megtalálásáról is megkapóan ír. A szerzővel a Kulcsdalokról, a magyar zenei újságírás levelezős-xeroxozós hőskoráról, és arról is beszélgettünk, hogyan jutott el odáig, hogy már a csendben is megtalálja azt a boldogságot, amit korábban csak a zenétől kaphatott.

Sokáig írtál a Metal Hammer magazinba, majd a ’90-es évek közepén a Sony Musichoz kerültél, és sok év után most tértél vissza az íráshoz. Mi késztetett rá, hogy megírd a Kulcsdalokat?

Olyan rengeteg mindent kaptam a zenétől, annyi elképesztő történetnek lehettem a részese az elmúlt ötven évben, hogy szépen fokozatosan megszületett a könyv gondolata. Az első katalizátor Pintér Miklós, a Grungery alapítója volt, aki 2015-ben szerintem visszahozott a magyar rockzenei szakírásba valami olyan minőséget, amit elveszettnek hittem. Újra elhitette velem, hogy van értelme írni, publikálni.

Egyébként, amikor a Sony Music-hoz kerültem 1996-ban, nem hagytam abba az írást, csak a Metal Hammerben való publikálást adtam fel, mert összeférhetetlennek tartottam a két tevékenységet. Új munkahelyemen az első saját projektem a Sony Music havi újdonságértesítőjének elindítása volt. Az első kiadványoknak még a grafikai tervezését is én csináltam, és évekig én írtam az ismertetők nagy részét. A rekord 112 ismertető volt egy hétvége alatt. Később csináltam egy koncertbeszámolókból álló blogot a MySpace-en, ami legnagyobb sajnálatomra a platform átalakításakor mentés nélkül eltűnt. A Facebookot pedig régóta úgy kezelem, mint egy naplót. Nagy előszeretettel írok hosszabb szövegeket oda, hogy megosszam az élményeimet az ismerőseimmel.

szarka-jozsef-konyvbemutato.jpgSzarka József a Kulcsdalok bemutatóján az A38 éttermében a könyvben is szereplő zenészek (Hegedűs József, Barkóczi Bence, Kovácsovics Máté, Köteles Leander, Polonkai Tamás, Jánosi Cicó Szabolcs, Bátorfi Attila), valamint a kötetet illusztráló Mester Csaba társaságában.

Egy nap – 2019 novemberében – teljesen véletlenül találkoztam három olyan régi jó ismerősömmel, akiket évek óta nem láttam, és a beszélgetések során háromszor el kellett mondanom ugyanazt a sztorit, az elmúlt évek történéseit. Olyan jó élmények voltak ezek a találkozások, hogy otthon leírtam a történetet, és kiraktam a Facebookra. Sok száz visszajelzés érkezett, úgy éreztem, rezonál az emberekben az, amit írtam. Ennek hatására egyre többet írtam, és sok olyan bejegyzést osztottam meg a Facebook-oldalamon, ami nem csak a zenével, a munkámmal kapcsolatos.

A következő meghatározó élmény a könyv felé vezető úton az volt, amikor 2020 februárjában a kulcsi házunkban elkészítettem egy új könyvespolcot az angol könyveimnek. Az történt, hogy a gyűjteményem kinőtte a budapesti lakásunk hatalmas könyvespolcát, amiben persze annak is nagy szerepe volt, hogy a feleségem is igazi könyvmoly, és a szépen gyarapodó magyar gyűjtemény kötetei háttérbe, második sorba szorították az angolokat. Pár napra leköltöztem Kulcsra, hogy megcsináljam a polcot, és szépen katalogizálva felpakoljam rá a sok száz könyvet. Óriási élmény volt kézbe venni minden egyes kötetet, bele-beleolvasni régi kedvencekbe, vagy olyan művekbe, melyekre még nem jutott időm. Annyira inspiráló volt ez a folyamat, hogy játékból csináltam pár kedvenc írásomnak borítót, mintha mindegyik egy-egy külön könyv lenne. Egyúttal lefordítottam ezeket az írásokat angolra, és 2020 áprilisában csináltam egy írói Facebook-oldalt, hogy tudjak kétnyelvű posztokat csinálni, láthassam, hogy egy-egy bejegyzés hány embert ér el, adott esetben lehessen hirdetni egy-egy posztot, hogy a potenciális érdeklődőkhöz eljusson egy-egy írásom. (Privát profilon ezek az opciók nem állnak rendelkezésünkre a közösségi oldalon.)

Az első kulcsdal-történet, amit publikáltam ezen az oldalon, Stevie Ray Vaughanról szólt, az alkohollal folytatott harcáról, megtéréséről, példamutató életéről, zseniális dalairól. Ennek a történetnek a borítóján már egy Mester Csaba-illusztráció szerepel, és aztán a könyv összes illusztrációját ő készítette. Óriási élmény volt látni, mennyi pozitív visszajelzés jött erre a cikkre. Azután megírtam a többi számomra meghatározó dal és előadó történetét. Nothing More. Chris Cornell. Kevin Moore (Dream Theater). Chris DeGarmo (Queensryche) – Best I Can. Steve VaiFor The Love Of God. Touch Me To Hear Me. Dave Matthews. Tom Polonkai. Joe SatrianiI Believe. Howard Jones (Killswitch Engage). Martin Gore (Depeche Mode). Robert Cray. Robbi Robb. Barkóczi Bence. Leonard Cohen. Sieges Even. 2020 végén már könyvben gondolkoztam, betördeltem a kész fejezeteket abba a formátumba, amit már a borítótervezős játéknál megálmodtam, és azt hittem, hogy az addig elkészült 17 történet, 100 oldal már kiteszi a könyv felét. Aztán megírtam még hármat: Shawn Smith, Lil Peep, Jánosi Szabolcs, és az igazat megvallva, elfogyott a lendületem. Azt gondoltam, hogy a legfontosabb dolgokat elmondtam. Szuper játék volt, de nincs benne több.

Ekkor keresett meg Cselőtei László és Lénárd László, hogy szeretnék megújítani a 2021-ben harmincötödik jubileumát ünneplő HammerWorld magazint (korábban Metallica Hungarica, majd Metal Hammer), és szívesen látnának egy Kulcsdalok rovatot az írásaimból az újságban. Óriási megtiszteltetés volt ez nekem, mert a két Laci plántálta el belém azt a gondolatot, hogy a rajongáson túl is tehetek valamit a kedvenc előadóimért, ők voltak a példaképeim, akik hatására megpróbálkoztam az újságírással, tőlük kaptam az első igazán nagy lehetőséget, amikor 1990 őszén megjelentették pár demóismertetőmet. Ekkor vált igazán komollyá a könyvprojekt, mert az, hogy a kulcsdal-történetek megjelennek nyomtatásban, ráadásul a legnagyobb múltú magyar zenei szaklapban, melyre az olvasók pénzt áldoznak, számomra nagy tisztesség. Összeírtam, hogy milyen nyolc új fejezetet hozok az újságba, figyelve arra, hogy illeszkedjenek a lap profiljába, de teljessé tegyék a Kulcsdalok könyv addigra már kirajzolódó ívét is. Kitűztem a könyv megjelenésének napját az ötvenedik születésnapomra, hogy legyen benne egy kis játék is, lezárjon egy fejezetet az életemben a könyv. Berényi Konrád barátom segítségével rekordidő alatt építettünk egy kétnyelvű honlapot a szarkajozsef.hu címre, melyen az első új HammerWorld megjelenésekor már előrendelést lehetett leadni a könyv magyar és angol nyelvű változatára. Innen már nem volt visszaút.

Mitől válik egy dal kulcsdallá számodra?

Az igazi kulcsdalok alapjaiban változtatták meg az életemet, vagy világítottak rá olyan fontos dolgokra, melyeket addig csak éreztem, de nem tudtam megfogalmazni magam számára. Az első kulcsdal az életemben a Queensryche Best I Can című dala volt, amely azt tanította meg nekem, hogy mindig törekedjek a legjobbra, ami a képességeimből telik, ne tegyek engedményeket magamnak, ne keressem a kibúvókat, ne lankadjak, próbáljak pozitív változást hozni a környezetembe. Olyan nagy hatással volt rám ez a dal, hogy minden egyetemi vizsgám előtt szertartásszerűen meghallgattam, és ebből merítettem erőt az előttem álló megmérettetéshez. Joe Satriani I Believe című dala ugyanezt a hitet erősítette tovább bennem. A Dream Theater zenekar Learning To Live című dala az életünk végéig tartó tanulás gondolatát ültette el bennem. A King’s X zenekar Over My Head című dala a zene iránti – szinte vallásos – áhítatról szól számomra. A Mother Love Bone zenekar Man Of Golden Words a szavak és a zene fontosságát fogalmazza meg tökéletesen. A Tribe After Tribe zenekar Everything And More című dala a szerelem, a szeretet himnusza számomra. Stevie Ray Vaughan Life Without You című dala, főként a koncertverziói, melyekben – egy-egy kiállás során – minden alkalommal elmesélte az életét, hogy milyen hibákat követett el, és mennyire fontos, hogy vigyázzunk magunkra, mert valakinek szüksége van ránk, olyan elementáris erővel támasztja alá zenével a mondanivalóját, amire nagyon kevés példa van a zenetörténetben.

Említetted, hogy 1990-től írtál a Metal Hammernek. Mi vonzott a zenei újságírásban?

Én nem újságírásként tekintettem rá. Nagyon szeretem a zenét, és egy idő után megszületett bennem a szándék – elsősorban Lénárd Laci és Cselőtei Laci hatására –, hogy tegyek valamit a zenéért, az alkotókért. Szerettem volna, ha a kedvenceimet minél több ember megismerné. Akkoriban az újságírás, újságkészítés tűnt a legkézenfekvőbb eszköznek erre. Először a kenderesi Kiss András által szerkesztett Metal Sides nevű fanzint kerestem meg, és ők közölték az első két írásomat, aztán a budapesti Panic fanzin készítőivel dolgoztam, majd lehetőséget kaptam a Hammertől.

Szigorú kritikus voltál?

Nem az volt a cél, hogy kritizáljam a zenét, hanem hogy bemutassam. Amennyire lehet, persze törekedtem a tényszerűségre, és ha valamit nem tartottam jónak, azt megírtam. Kaptunk olyan demót is, amit feltehetően egy családi házban vett fel a zenekar, mert a felvételen rajta maradt, amikor valamelyik zenész anyukája berontott a szobába, hogy „Hagyjátok abba a csörömpölést, mert apátok nem tud pihenni!”. Emlékszem, amikor Jane Monheit énekesnő egy székesfehérvári jazzfesztiválon lépett fel, én mentem ki elé a reptérre a kiadó képviseletében. A fesztivál részéről egy kétméteres, marcona, motoros srác várt a művésznőre. Bemutatkoztunk. Láttam az arcán, hogy elindultak a fogaskerekek a fejében. „Az a Szarka József, aki a Metal Hammerbe írt?” „Igen.” Elsötétült a tekintete. És elkezdte mondani, hogy milyen borzasztót írtam a demójukról, miközben én próbáltam beazonosítani, hogy egyáltalán melyik zenekarról beszélünk. Aztán beugrott. „Be voltál rúgva, amikor a levelet küldted?” „Igen.” „Na, ezt kifogásoltam az ismertetőben.” Megbeszéltük a dolgot, és kifejezetten jó kapcsolat alakult ki köztünk, még az első Új Gitáros tehetségkutató megszervezésében is részt vett, zsűritagként is segítette a munkánkat.

„MÁIG ÚGY GONDOLUNK AZ ÚJSÁGRA, MINT EGY FANZINE-RE” – INTERJÚNK CSELŐTEI LÁSZLÓVAL & LÉNÁRD LÁSZLÓVAL.

Legendásan nagy levelező voltál.

Akkor még így lehetett információhoz jutni. Egész korán, 1990-ben elkezdtem külföldi zenekaroknak írni és felajánlani a lehetőséget, hogy ha küldenek információt, demót, lemezt, írunk róla. Engem is meglepett, milyen nyitottan és profin álltak hozzá. Az amerikai zenekaroknál bevett volt, hogy a kinti sajtóban megjelent írásokat is mellékelték a levelükhöz fénymásolva, vagy baráti zenekarok szórólapjait is elküldték az anyagaikkal. Nagyon gyorsan nőtt a kapcsolati hálóm. Leveleztem például Mike Portnoy-jal is az első Dream Theater-album után, amikor Charlie Dominici kilépett, és az új énekesüket keresték. Rajongóként borzasztó érdekes volt belelátni ebbe a folyamatba. Mint később megtudtuk, rengeteg embert kipróbáltak, többek közt John Archot, a Fates Warning énekesét is. Ezekből a levelezésekből aztán gyakran interjúk születtek, én pedig minden megjelent kritika vagy interjú után elküldtem a zenekarnak az újságot, hogy lássák, nem feleslegesen áldozták rám az idejüket.

Klassz volt ’91-ben a Meshuggah-val levelezni, legalább tíz évvel azelőtt, hogy igazán ismertté váltak volna. Nagyon büszke vagyok a Sieges Evennel folytatott közös munkára is. Ez egy német progresszív rock zenekar volt, akik igazából nem futottak be, de zseniális zenét játszottak. Velük készült az egyik első interjúm, az aktuális albumuk (A Sense Of Change) ráadásul a hónap lemeze lett a Hammerben. Számomra ez volt a lényege az írásnak: ha a köztudatba nem is, legalább a magyar undergroundba segítsek behozni ezeket a bandákat.

A beszélgetés elején és a könyvben is említetted, hogy Pintér Miklós grunge oldala olyan értéket hozott vissza az újságírásba, amit elveszettnek hittél. Mi veszett el szerinted és pontosan mikor?

1996-ban a Sony Musichoz kerültem, és hirtelen a történet másik oldalán találtam magamat: próbáltam meggyőzni az újságírókat arról, hogy írjanak bizonyos zenekarokról. Az első tíz-tizenöt év során sok nagyon különleges élményben volt részem, sok kiváló újságíróval ismerkedtem meg a munkám során, igazán különleges anyagokat hoztunk létre közösen. Aztán ez lassan, szinte észrevétlenül megváltozott. 2016-ra eljutottunk oda, hogy amikor az amerikai Chainsmokers, akiknek akkoriban három dala is volt az amerikai Top 10-ben, fellépett a Balaton Soundon, nem találtunk újságírót, aki interjút készített volna velük. Számomra ez döbbenetes élmény volt. Nem az a kérdés, hogy jó zenét játszanak-e vagy sem, hanem hogy kiszolgáljuk-e a rajongók igényét. Lennie kellene egy olyan sajtóorgánumnak az országban, amelyik feltesz 3-4 kérdést egy ilyen fontos előadónak, akiért Magyarországon is tízezrek rajonganak. Ennek az élménynek a hatására csináltunk egy saját online felületet (strm.hu), hogy minden fontosabb Sony Music művészről legyen magyar nyelvű tartalom. Ha kell, még az interjúkat is megcsináljuk mi magunk, vagy felkérünk szabadúszó újságírókat, hogy csinálják meg azt. Az elmúlt pár évben sorra szűntek meg a print lapok (Wan2, Rockinform, Bravo), az online felületek pedig nem tudnak olyan elérést produkálni, hogy a nagy nemzetközi művészektől interjúlehetőséget kapjunk. Sajnos ez egy ördögi kör, amiből nagyon nehéz kitörni.

Ebbe a közegbe jött be egyszer csak a Grungery. Pintér Miki olyan minőségben viszi azt az oldalt, ami engem a hőskorszakra emlékeztet. Ráadásul egy múltbeli műfajról ír. Hiába ad ki lemezt az Alice In Chains vagy a Pearl Jam, a grunge mint a ’90-es években létező attitűd és zene ma már nem létezik, Pintér Miki mégis le tudja írni egy halott nyelven a világot. Ez visszaadta a hitemet abban, hogy van értelme zenéről írni, és vannak emberek, akik azt el is olvassák.

A rockzenéé ilyen szempontból kifejezetten aktív és elkötelezett szubkultúra. De nem arról van szó, hogy a zenehallgatási szokásaink megváltozásával az az igény is háttérbe szorult, hogy az emberek pluszinformációkat fogyasszanak a zenéről? A nagylemezzel együtt jár bizonyos körítés, információk a borítón, a bookleten, és természetes, hogy ez elindít egy érdeklődési folyamatot. Egy Spotify-playlist mellé viszont nem biztos, hogy Chainsmokers-interjút akarnak olvasni az emberek.

Erre csak annyit tudok mondani, hogy a Billboard magazin, aminek évtizedek óta előfizetője vagyok, borzasztó jó cikkeket írt a Chainsmokersről. Minden zene mögött vannak emberek, akik az életüket teszik a zenélésre, és vannak sztorik, amelyeket érdemes elmondani, jó elolvasni. Az újságíróknak az a feladatuk, hogy eljutassák a zene hírét másokhoz. Többek között azért is írtam meg a Lil Peep kulcsdal történetemet, amit te is kiemeltél a könyvből a beszélgetés előtt. Ez egy kísérlet volt részemről. Vajon tudok-e úgy írni egy nálam huszonöt évvel fiatalabb előadóról, hogy az rezonáljon a rajongóiban? Olvasnak-e egyáltalán a Lil Peep-rajongók? Volt személyes indíttatása is a cikknek, mert a nagyobbik fiamnak ő az egyik kedvenc előadója. Sony Music-os művész volt, tehát hivatalból ismertem, de nem értettem, miért ő a fiam példaképe. Beleástam magam a tragikusan rövid karrierbe, és a Life Is Beautiful című számában rábukkantam a következő sorra: „Tryna keep it cool at your grandfather's funeral”. Ez szíven ütött. Akkoriban temettük el az édesapámat, és a nagyfiammal megbeszéltük, hogy nem fogunk sírni a temetésen. Rájöttem, hogy Lil Peep jobban meg tud fogalmazni bizonyos dolgokat, amelyek a fiamat foglalkoztatják, mint én. Ezután megírtam a posztot, és egyetlen bejegyzésemre sem kaptam annyi pozitív visszajelzést és lájkot, mint erre.

Szóval az új generációt is érdekli, hogy mi történik a kedvenceivel, mi áll egy-egy kedvenc daluk hátterében, de még nem születtek meg azok az új médiumok, ahol ez olyan minőségben lenne feldolgozva, mint anno a Metal Hammerben, a Wanted magazinban vagy akár a Freee magazinban, hogy csak három teljesen különböző stílusban komoly nyomot hagyó sajtóorgánumot említsek a múltból. Persze a HammerWorld viszi tovább a kemény rock vonalat, és van egy csomó színvonalas online felület ebben a stílusban, ahogy a Recorder is jól szolgálja az alternatív zenei színteret, de nagyon sok olyan stílus van, amelyben nincsenek meg ezek az igazodási pontok, ráadásul nem is biztos, hogy újságban vagy online magazinban kell keresnünk a megoldást. Lehet, hogy egy podcast vagy egy markáns youtuber tölti majd be azt az űrt, amit én most érzek a szakmában.

Már a Sony Music-os éveid előtt is dolgoztál hanglemezkiadónál, még egyetemistaként kerültél a Hungaroton-Gong lemezkiadóhoz, amit Kóbor János és Benkő László vezetett. Milyen kapcsolatban voltál velük?

Közvetlen, barátságos, jó emberek voltak, akik mindenben támogattak, és még azt is elnézték, hogy csak az egyetemi óráim után tudtam bejárni dolgozni. János komolyabb, sarkosabb, a szó jó értelmében profi főnök volt, akivel jellemzően üzleti dolgokról beszélgettünk. Ő mutatta meg, hogyan is működnek a dolgok. Laci sokkal impulzívabb, kedves, barátságos ember volt, vele többet beszélgettünk az élet dolgairól. Még az esküvőnkre is eljött, ami örök emlék számomra.

Egyébként olyan régen történtek ezek, hogy bizonyos dolgokra már nem emlékeztem pontosan. Ezért is volt jó élmény megírni a könyvet, összerendezni az emlékeimet. Az egyik nagy dilemmám épp az volt, hogy nem emlékeztem, pontosan hogyan kerültem a Hungarotonhoz. A naplóim segítségével rekonstruáltam, hogy valószínűleg Cselőtei Laci, a Metallica Hungarica (majd Metal Hammer, ma HammerWorld magazin) egyik alapító-főszerkesztője mutatott be neki. A Helloween 1987-ben játszott a Kisstadionban, és az akkori menedzserük, Limb Schnoor dolgozott a Hungarotonnal licenszkiadványokkal. Többek közt a brazil power metal zenekar, a Viper második lemezét, a Theatre Of Fate-et is megvette a Hungaroton licenszben, amit a Viper meg is turnéztatott Magyarországon az Omen vendégzenekaraként. Melléjük kerestek turnémenedzsert Jánosék, és Cselőtei Laci engem ajánlott.

Örökké hálás leszek Kóbor Jánosnak és Benkő Lászlónak, amiért lehetőséget adtak, hogy közelebbről is megismerkedhessek a hanglemeziparral. Emberségüket, szakmaiságukat jól példázza, mennyire támogatóak voltak, amikor például Bruce Dickinsonnal készítettem interjút. Ekkor még csak János irodájában volt olyan telefon, amit ki lehetett hangosítani, ami lehetővé tette, hogy felvegyem a beszélgetést diktafonnal. Ő pedig megengedte, hogy munkaidőben, a cég eszközein interjúzzak az Iron Maiden énekesével, akihez a Hungarotonnak semmi köze nem volt. Amíg telefonáltam, az ajtó előtt szorítottak, hogy jól sikerüljön az interjú. Ez sokat elmond arról, mennyire láttak a pályán, mennyire segítőkészek voltak.

A Viper után mik voltak a további munkáid a Hungarotonnál?

Termékmenedzser lettem a rock/metál kiadványaiknál. Az Ossian (akkori) utolsó lemeze, majd Paksi Endre új zenekara, a Wellington körül bábáskodtam, az Omennel pedig koncertlemezt készítettünk, amihez én rajzoltam a logót az egyetem egyik nagy előadótermében az egyik kevésbé érdekfeszítő előadás alatt. Jánosék azt is megengedték, hogy kísérletezzünk, így születettek meg a Demonstráció válogatáslemezek. A Hammer Demonstráció rovata a lemez nélküli zenekarok próbatermi- és stúdiófelvételeit mutatta be, és Lénárd Lacival és Cselőtei Lacival szerettünk volna lehetőséget adni a legjobb szerződés nélküli csapatoknak, hogy a kazettán és CD-n megjelenő válogatás révén sok emberhez eljusson a zenéjük. A Hungaroton minden segítséget megadott a kiadványok elkészítéséhez, de például a terjesztést nekem kellett megszerveznem, egyesével meggyőznöm a boltokat, akikkel a cég kapcsolatban állt, hogy tegyék elérhetővé a kiadványokat az üzletükben. Jánosék még arra is lehetőséget adtak, hogy a sajószentpéteri Screen együttesnek és a fehérvári Unicum States zenekarnak lemezt készítsünk.

1996-ban kerültél a Sony Musichoz, évekig vezetted a magyarországi cég leányvállalatát, sőt egy ideig a cseh-szlovák-magyar régió főnöke is voltál. A Kulcsdalokban szóba kerül az is, hogy a Sony Musicnál próbáltatok átvinni zenekarokat, például a Pearl Jamet a hazai közízlésbe, de ez nem igazán sikerült. Mitől függ, hogy egy előadó, adott esetben egy világsztár, sikeres tud-e lenni Magyarországon?

Ez bonyolult kérdés. Annak, hogy Magyarországon nem sikerült gyorsabban és jobban bevinni a Pearl Jamet a köztudatba, nyilván akadálya volt a távolság, az angol nyelv és a magyar média szerkezete. Amerikában úgy tudott a Pearl Jam meghatározó zenekarrá válni, hogy pillanatok alatt a fősodor részévé váltak, kiemelten támogatta őket az MTV, rendszeresen felbukkantak más tévéműsorokban, rengeteg rádió játszotta a dalaikat, folyamatosan turnéztak Amerikában. Ezzel szemben itthon fel sem merült a rádiókban, hogy Pearl Jamet játszanak, a potenciális rajongók nagy része nem értette a szövegeket, és csak 1996-ban, a negyedik (!) albumuk turnéjával jutottak el Budapestre.

Szerencsére ezek az előadók – az újak is – mostanra sokkal jobban megtalálják a közönségüket itthon is. A nagy számok törvényét látom érvényesülni azokban az adatokban, amelyekhez a Sony Music marketingje során hozzáférek: lakosságarányosan alakul egy-egy nemzetközi előadó magyarországi rajongóinak száma az anyaországi bázishoz képest. Jelentős eltérés abból adódhat, ha egy adott művész médiafogadtatása eltér az átlagtól, és óriási szerepe van annak, hogy jön-e koncertezni hazánkba a művész vagy sem. Magyarország bekapcsolódott a nemzetközi vérkeringésbe, ami szerintem a technológiai fejlődésnek köszönhető. Ma már a megjelenés napján elérhető és a világ minden pontján egyszerre hallják az emberek az új Pearl Jam- vagy Jerry Cantrell-lemezt. A ’90-es években még meg kellett küzdeni, hogy bekerüljön egy kiadvány a boltokba, hogy egyáltalán meg tudják venni az érdeklődők. Ha nem tudtunk elég eladást generálni, akkor nem tudunk elég reklámot intézni az adott kiadványnak, így még a híre sem jutott el a potenciális érdeklődőkhöz.

Vannak a magyar közízlésnek olyan jellemzői, ami miatt ne tudnának máshol mainstreamnek számító zenék itthon is azzá válni?

Szerintem a nemzetközi előadók magyarországi sikerét egyre kevésbé befolyásolja a „magyar közízlés”, mert tényleg mindenhez a megjelenésekkel egyidőben hozzáférnek a magyar érdeklődők is. Meg lehet nézni a Spotify vagy a Shazam listáit országra, régióra lebontva, és látni fogjuk, hogy a magyar rajongók zenehallgatási szokásai hasonlóak az európai átlaghoz. A magyar rádiós játszási lista szerint is követjük az európai trendeket. A magyar piac mérete miatt érezhetünk jelentős különbségeket egy-egy művész státusza kapcsán. Amikor egy amerikai zenekar átjön Európába, evidens, hogy koncertezik Angliában, Franciaországban, Németországban, Spanyolországban, és fokozatosan felépíti az adott országban a rajongótáborát. Az viszont már egyáltalán nem törvényszerű, hogy minden művész minden turnéja eljut Budapestre. A vidéki nagyvárosokról már ne is beszéljünk. Emiatt úgy tűnhet, hogy egy adott művész nem működik Magyarországon, pedig csak az a helyzet, hogy lakosságarányosan kevesebb rajongója van egy adott művésznek hazánkban, ami például nem teszi gazdaságilag lehetővé, hogy aréna- vagy stadionkoncertet adjon nálunk.

szarka_jozsef_20210912_foto_szarka_ferenc_jozsef.jpgSzarka József. Fotó: Szarka Ferenc József.

Azt is írod a Kulcsdalokban, hogy „tinédzserkori álmom, hogy egyszer egy magyar zenekar a segítségemmel kerüljön fel a Billboard Top 200-as albumlistára”. Mennyire tartod reálisnak azt az elképzelést, hogy egyszer magyar világsztárunk legyen?

Szerintem egyáltalán nem lehetetlen. A magyar alkotók legalább olyan tehetségesek, mint külföldi társaik. Elég csak Báthory Zolira gondolni, hiszen a 2005-ben általa alapított Five Finger Death Punch a műfaj egyik meghatározó zenekara, hét lemezük szerepelt az említett lista Top 10-es mezőnyében, lemezmilliókat adtak el. Zoli a kilencvenes években ugyanazokban a körökben mozgott, mint mi Lénárd Laciékkal, aztán kiment Amerikába, csinált egy baromi jó zenekart, mely évek óta stadionturnékat játszik világszerte. Nyilván ehhez kellett az, hogy kiköltözött az Egyesült Államokba, de én hiszek abban, hogy a magyar zenészek vannak annyira tehetségesek, hogy a világhírnév elérése reális cél legyen. De ehhez a feladathoz fel kell nőni nekik és a körülöttük dolgozóknak is. Ez ugyanis egészen más szintű elkötelezettséget és befektetést igényel, mint amit a magyar piacból kiindulva természetesnek gondolunk. A Leander Risingot – még Sony Music-kötelékben – megpróbáltuk bevezetni az amerikai piacra, ezért is vettük fel az első lemezt angolul is, külföldi producerrel. Az volt a terv, hogy Leander és Vörös Attila kimennek Amerikába, és onnan viszik a zenekart, de ez végül nem valósult meg. Pár éve nekifutottunk egy újabb nemzetközi körnek már a Leander Kills-zel, egy új megközelítéssel. A Leander Kills rajongótáborát városról városra építettük fel itthon, és azt gondoltam, meg kell próbálni megismételni ezt országról országra haladva: Ausztriában, Csehországban, Lengyelországban, Németországban, Angliában. Ezt a tervet a Covid egyelőre keresztülhúzta, ezért most online marketing alapokra helyezve futunk neki a dolognak újra.

A Leander Risinggal az volt a tanulság, hogy Amerika túl nagy lépés egy magyar zenekarnak, és érdemesebb Európában próbálkozni?

Azért akartunk Amerikába menni, mert zeneileg oda illett a produkció. Amerikában rengeteg rock/metál rádió működik, amelyeket meg lehetett volna célozni. Az akkori főnököm, Adam Granite, aki korábban az Epic US ügyvezetője volt, kiválóan ismerte az amerikai piacot, támogatott minket a projektben. Felkértük Jens Bogrent az angol nyelvű lemez producerének, és meghívtuk Chris Brodericket a Megadethből és Jeff Loomist a Nevermore-ból gitározni egy-egy dalba, hogy érdekesebbé tegyük a produkciót a kintiek számára. Sőt még egy duettet is sikerült tető alá hoznom a Within Temptation énekesnőjével, Sharon den Adellel. Meg is jelent Amerikában a lemez, és elkezdtük a metálspecifikus sajtópromóciót, ami már önmagában milliós nagyságrendű beruházás volt. A következő lépés az lett volna, hogy Leanderék kiköltöznek Amerikába és elindítjuk az Active Rock formátumú rádiókban a promóciót, ami megint csak sok millió forintba került volna. Végül úgy alakult, hogy csak Attila ment ki az Államokba, ami nem tette lehetővé, hogy koncertezzenek, így a Sony Music sem indította el a rádiópromóciót. Nagyon sokat tanultunk ezekből a próbálkozásokból, és én még mindig hiszek abban, hogy meg lehet valósítani a külföldi terveinket. Leander zeneszerzőként, énekesként, producerként is világklasszis tehetség.

Csak idő kérdése, mikor lesz világszinten is ismert magyar tehetségünk. Említhetném a legnagyobb jelenkori példaképemet, Gőz Lászlót, a BMC vezetőjét, akinek Grammy-re jelölték az egyik kiadványát. Igaz, hogy az egy másik műfaj (kortárs komolyzene), de az a profizmus és elkötelezettség, ahogy ő hozzááll a zenéhez, akkora sikert hozott, ami összemérhető a gyerekkori álmommal.

Sok személyes találkozásodról is írsz a könyvben, többek közt Bruce Springsteen-nel, David Bowie-val, Steve Vai-jal. Említed azt is, évekig David Bowie után vágattad a hajad. Ez melyik korszaka volt?

A Never Get Old időszak. Engem a Heathen és a Reality albumok ütöttek szíven, onnantól váltam elkötelezett rajongóvá. Lementettem egy portrét Bowie-ról, és évekig azzal mentem fodrászhoz. Hátul egészen rövid, elől meg hosszú volt a haja. Bár a külsőségeket nem tartom fontosnak, a hajviseletem mindig jelzett egyfajta hovatartozást. A középiskolai és egyetemi évek hosszú haja egyértelműen a rock/metál közösséghez való tartozásomat mutatta.

Pár éve pedig azért vágattam le teljesen rövidre a hajamat, és vágatom kéthetente három milliméteresre, mert az egyszerűségre való törekvésemet szeretném kifejezni ezzel. Ezen az úton is kulcsdalok vezettek, hiszen Kevin Moore When You Drive című Chroma Key-dala révén ismertem meg Thich Nhat Hanh vietnámi származású buddhista tanítót, aki elvezetett Jack Kornfieldhez, és a hatásukra nagyon komolyan beleástam magamat a keleti filozófiákba. Ebbe a történetbe kapcsolódott be a Happens To The Heart című dalával, zseniális klipjével Leonard Cohen, aki szintén volt buddhista tanítvány, és így hozott össze a sors Polonkai Tamással, akivel készítettünk egy tradicionális hindu mantra lemezt is.

A belső békém keresésére egy brutális eseménysorozat késztetett. 2018-ban volt egy halálközeli élményem egy közúti balesetben, aztán hat hónap alatt elvesztettem édesapámat, keresztapámat, keresztanyámat, nagymamámat és egy nagyon kedves kollégámat, akit barátomnak tekintettem. Az előbb említett tanítók, tanítások nagyon sokat segítettek, hogy átvészeljem ezt az időszakot. Ennek hatására kezdtem el a mindennapi sétáimat, melyek több mint három éve nap mint nap segítenek megőrizni, visszanyerni a nyugalmamat. Ezen csöndes, meditatív séták során jöttem rá, hogy milyen fontos is volt számomra a zene. Kitöltötte az űrt, ami bennem tátongott. Azzal, hogy megtaláltam a belső békémet, egészen máshova került a zene. Semmit nem vesztett jelentőségéből, de már nem függők tőle úgy, mint rég. Békében vagyok magammal, már nem félek a csöndtől.

Sok fanatikus zenerajongón azt látom, hogy menekül valahonnan, nem bír szembenézni a valósággal. Megértem, mert én is így voltam vele. A zene egy menedék volt. Úgy éreztem, az életem múlik rajta, és nem tudnék nélküle élni, ezért is írtam könyvet róla. A kulcsdalok kulcsdalok maradtak, és továbbra is imádok új zenéket felfedezni, de ma már a csendben is képes vagyok megtalálni a boldogságot.

És az írás? Milyen érzés, hogy visszajött az életedbe?

Írni mindig is szerettem. A könyv megírása is nagyon jó élmény volt. Nagyon sokat tanultam belőle. Rengeteg kutatómunkát végeztem, egy csomó új zenei és irodalmi élménnyel gazdagodtam. Egy kicsit belekóstoltam a könyvkiadásba, és nagyon tetszik. Utólag nem tudom, honnan vettem az időt és a bátorságot, hogy megírjam a könyvet angolul és magyarul szimultán, de örülök, hogy megcsináltam. Most éppen gőzerővel kiadót keresünk az angol változatnak, ami szintén nagyon izgalmas folyamat.

A könyv megjelenése óta is folyamatosan írok, és van egy csomó ötletem. Meglátjuk, merre terel az élet, melyiket fejezem be legelőször. Ha a terveim szerint fogy a könyv, és az első kiadás példányai egy éven belül gazdára találnak, akkor szeretném megcsinálni a bővített kiadását, mert van még tíz kulcsdal-történetem, amit szeretnék elmesélni, és akkor az ötvenegyedik születésnapomra megjelenhetne egy ötvenegy fejezetes változat.

A Kulcsdalok írása során észrevettem, hogy nem szerepelnek benne női szerzők, előadók, csak Lauryn Hill érintőlegesen a Santana-fejezetben. Elhatároztam, hogy a nőkhöz kapcsolódó kulcsdal-történeteket megtartom egy másik könyvhöz. Az már nem önéletrajzi jellegű lenne, hanem egy fiktív történeten vezetnék végig egy női főszereplőt. Megírtam már a történet vázlatát, csináltam egy ötven dalból álló playlistet, hogy kiválasszam a történet kulcsdalait, amelyek a legjobban szolgálják a történetemet.

Az élet úgy hozta, hogy az október 19-i budapesti könyvbemutató óta csináltunk Mester Csabával két speciális könyvbemutatóval egybekötött kiállításmegnyitót Szolnokon és Debrecenben. A Csaba festményeiből álló kiállítások címe Inspirációk a beat költészetből volt, és annyira bevonzott ebbe a kultúrkörbe, hogy beleástam magamat Kerouac, Ginsberg, Burroughs világába, melynek egy csomó könyvrecenzió lett a mellékterméke, melyeket hamarosan elkezdek publikálni, és felmerült egy Csaba festményeire épülő művészeti album gondolata is, melynek a kísérőszövegét én írnám.

Ráadásul már a Kulcsdalok ötletének megszületése előtt elkezdtem lejegyezni a meditatív sétáim élményeit, és több fejezetet meg is írtam, közzé is tettem a Facebookon, majd a honlapomon. Ezek a történetek a belső békémhez vezető útról szólnak. Szeretném elmesélni őket, hátha segítenek másoknak meglelni a saját boldogságukat.

A Kulcsdalok megrendelhető közvetlenül a szerzőtől is.

interjú: Soós Tamás
headerfotó: Juhász Andrea

https://recorder.blog.hu/2022/03/12/szarka_jozsef-interju_kulcsdalok_konyv
Kulcsdalok a zene erejéről és a belső békéhez vezető útról – Szarka József-interjú

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr1617708590

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása