Drogok nélkül lebegni - The War On Drugs

2022.01.23. 13:00, Gaines

wide1_93.jpg

Az indie rockot, amerikai felnőttrockot és álomszerű hangzásokat összegyúró The War On Drugs rendre az év végi listákon szerepel, frontembere pedig a harmincas évei közepén a nyolcvanas évek iránti rajongásával vált a maga módján rocksztárrá a kétezertízes években, amikor ez a szerep már kihalófélben volt. Ötödik nagylemezük, az I Don’t Live Here Anymore apropóján áttekintjük, hogyan jutott el a zenekar a lo-fi kísérletezéstől az arénák megtöltéséig, miben nyújt mást a sok-sok nyolcvanas éveket majmoló retrózenekarhoz képest, és hogyan lehet matematikai aprólékossággal katarzist teremteni. Ez a cikk először a Recorder magazin 89. számában jelent meg.

Két gitáros egy csárdában

Bár a The War On Drugs felállása 2014 óta változatlan, ugyanazok a zenészek turnéznak és stúdióznak, mégsem lenne tévedés kijelenteni, hogy a philadelphiai zenekar valójában Adam Granduciel egyszemélyes projektje. A 42 éves dalszerző-frontember-kreatív vezéregyéniség a massachusetts-i Doverben született, első zenei kattanásait fivérének köszönheti, aki Jimi Hendrixszel, Neil Younggal, az R.E.M.-mel és a Led Zeppelinnel ismertette meg. Hamar beleszeretett a gitározásba, és először a kaliforniai Oaklandben próbált szerencsét, napközben zenélve, esténként pincérkedve, majd visszaköltözött a keleti partra, Philadelphiába.

wide5_17.jpg
A The War on Drugs tagjai (David Hartley, Robbie Bennett, Steven Urgo és Adam Granduciel) 2012-ben CBGB fesztiválon a New York-i Central Parkban

 

Itt ismerkedett meg egy raktáros melónak köszönhetően Kurt Vile-lal. „Ugyanazokat a zenéket szerettük, a ’66-os Dylant meg a Stonest. Plusz pár sarokra laktuk egymástól” – emlékszik vissza Granduciel. A két zenész 2005-ben alapította meg a The War On Drugst, David Hartley basszusgitárossal kiegészülve. Mindössze egy lemezt adtak ki ezzel a felállással, a debütáló 2008-as Wagonwheel Bluest, ám annak ellenére, hogy Vile 2009-ben kiszállt a csapatból, hogy szólókarrierjére fókuszáljon, még évekig nem szakadtak ki egymás gravitációs vonzásából: Vile közreműködött a The War On Drugs 2011-es Slave Ambient LP-jén, Granduciel pedig Vile saját zenekarában, a Violatorsben gitározott szintén 2011-ig, mind a turnékon, mind az első négy sorlemezen.

Vile távozásával Granduciel nem keresett maga mellé egy másik egyenragú kreatív partnert; a 2014-es, kritikai áttörést meghozó Lost In The Dreamtől kezdve egyeduralkodóként vezényli, mikromenedzseli a stúdiómunkákat. Utólag visszaolvasva vicces, hogy a debütlemez idején lelkesen nyilatkozta, mennyire szeret spontán, tervezés nélkül, elsőre felvenni dalokat, benne hagyva a hibákat; most már szinte legendás arról, hogy mindent a legapróbb részletekig megtervez, egy-egy sávot, szólamot, dalszövegsort, futamot vagy hangszínt akár ezerszer is újravesz, napokig átrág, míg meg nem győződik róla, hogy olyan, amilyennek lennie kell.

A 80-as évek, újracsomagolva

A Lost In The Dream nemcsak a matematikai pontosságú módszertan megjelenésében húzott választóvonalat, hanem a zenei világban is új fejezetet nyitott. Ami közös az első két és a következő három lemezben, az a nyolcvanas évek amerikai heartland rockjából való merítés. Szinte képtelenség úgy szóba hozni a The War On Drugs gitárközpontú zenéjét, hogy ne említsük vele egy mondatban kapásból Bruce Springsteen, Neil Young, Tom Petty vagy Bob Dylan nevét. (Próbáld ki, nem fog menni!) A hatások kezdettől tisztán felfedezhetők: Granduciel hangja időnként a jellegzetesen nazális Dylan-hanghordozásra vált át, a megidézett atmoszféra a végtelen országutakat idézi, a grandiózus dalszerkezetek a Springsteen-himnuszokkal igyekeznek vetekedni a hallgatói szívek felszabadításában.

Az első két lemezen ugyanakkor az összegereblyézett és egységes ízvilágra kikevert hatásokat egy-egy csavarral toldották meg a hangszerelésben. Érdekes megfigyelni, ezek közül mit tartott meg később Granduciel, és mit hagyott maga mögött. A Wagonwheel Blues lo-fi nyersességében például egyértelműen Kurt Vile ízlése dominált, a jelenkori The War On Drugs részletgazdagra polírozott hangképei homlokegyenest az ellentétét képezik. Maradt ugyanakkor az ambient textúrák lelkes használata, a Reverse The Charges-szerű átvezető, instrumentális lebegések, ha nem is három és fél percben, de még mindig visszaköszönnek. A Slave Ambienten ebből bomlott ki az elektronika sűrűbb használata, és a zenekar dalait máig áthatják, körülfonják effajta ambientes-elektronikus háttérszőnyegek. Szintén újdonságként jelent meg a dob krautrockos zakatolása, ami mára ugyancsak védjegyévé vált a zenekarnak.

A 80-as évek, régi fényükben

A The War On Drugs természetesen nincs egyedül a nyolcvanas évek iránti rajongásával, a nosztalgia kereke már rég kikötött ennél a korábban, a 90-es évek ironikus lázadása során megtagadott és lenézett éránál. Az Arcade Fire-rel vagy a The 1975-val ellentétben viszont van egy fontos különbség: Granduciel nemcsak egyszerűen beolvasztja a nyolcvanas évek hatásait a zenéjébe, és nem is múltbeli relikviákként, szeretettel leporolt retrójelenségként mutatja fel a jelenből azokat. Hanem úgy viselkedik, mintha a 80-as évek americana, soft rock, heartland zenei hangzása sosem szakadt volna meg, nem törte volna meg a grunge, az indierockban nem a garázsrockos-posztpunkos vonulat nyert volna teret, és sosem söpörte volna ki a gitárzenét a mainstreamből a hiphopot, elektronikát és R&B-t keblére ölelő pop.

wide3_41.jpg
Adam Granduciel a Coachella első napján 2015-ben

 

Nem, a Granduciel által vizionált popzenei folytonosságban a Dire Straits szintihangzásai még ma is töretlen népszerűségnek örvendenek; Springsteen Tunnel Of Love, Dylan Oh Mercy, Petty Long After Dark című lemezei ugyanolyan széles körben ünnepelt albumok, mint a csúcslemezek; a dalszerző-producerek még mindig Don Henley babérjaira törnek. Granduciel számára ez egy jelen idejű zene, nem múltidézés; ezáltal tud több lenni a felsorolt inspirációk gyűjtőcsomagjánál, hitelesen képviselve egy sokak által dinoszauruszként temetett rockzenei irányzatot.

A depressziótól a csúcsig

A Lost In The Dream dalaival való, két évig tartó pilinckázásnak hátterében Granduciel maximalizmusa mellett egy jól dokumentált mélyrepülés is állt. A dalszerzést egy kimerítő turnézás és egy durva szakítás előzte meg, melynek következtében a frontember szorongásos depresszióba esett, pánikbeteg lett, bezárkózott és elszigetelődött. A szövegek ezt a zaklatott nyughatatlanságot, szorongásosságot tükrözik, általában nem direkt, személyes utalásokkal, inkább metaforikus képekkel. Az album ambiciózusabb az előzményeknél, és illékonyabb a folytatásoknál; tökéletesen kimunkált, mégis el lehet veszni benne, mint egy sötét erdőben. 

A lemez azonban nem idegenítette el a hallgatókat, épp ellenkezőleg, az egyöntetűen pozitív kritikai visszhang mellett tovább bővítette a zenekar rajongótáborát. A 2017-es A Deeper Understanding már erre tudott építeni, megszerezve egy nagy lemezkiadó támogatását (az Atlantic Records két lemezre szóló szerződést kötött velük, amely az idei I Don’t Live Here Anymore-ral teljesül), és bezsákolva a legjobb rockalbumnak járó Grammy-szobrocskát. A legújabb korong turnéján már az egyik leghíresebb arénát, a Madison Square Gardent tölthetik meg.

Sehol nincs vége

Ha csak egyetlen szóval kellene jellemeznem, vagy megmagyaráznom, miért olyan addiktív a The War On Drugs zenéje, a tágasságot választanám. A dalok expanzívak, egyre szélesebbre nyílnak – ezt szemlélteti a hosszúságuk, nem egyszer hét-nyolc percben építkeznek, bő teret hagyva a gitárszólóknak, máskor hipnotikus, drone-os fadeoutokkal úsztatva a nagyszabású refrénektől. A hangkép nemkülönben: a Disappearing dobjának hosszú visszhangeffektje az egész teret betölti; az Up All Night első perceiben újabb és újabb perkusszív szólamokkal, billentyűkkel, gitárral, elektronikával, bariton szaxofonnal tágulnak, dúsulnak a tartományok, mindig azt hisszük, már teljes a paletta, de nem, míg végül szinte szétreped a szívünk.

A The War On Drugs tágassága meglepően sokoldalú, egyszerre szimbolizálja a nagyvárosi zsúfoltságot és az USA szívének határtalan kiterjedését, egyszerre képezheti le a depresszív befordulást és a szárnyaló szabadságot, egyszerre teremt grandiozitást és intimitást. „Granduciel bonyolult dalszerzői és hangszerelési metódusa – ahogy zaklatott, belső vívódásai különös mintázatokat alkotnak – nem hat azonnal, mint mondjuk egy punkrockszerzemény. Nem dönt le a lábadról, inkább lassan megtölti a teret, és megtelepszik” – fogalmazta meg találóan a New Yorker újságírója a The War On Drugs sajátos hatását.

Személyes tapasztalat is igazolja, mennyire transzba tud ejteni: a 2018-as Szigeten az Arctic Monkeys előtt léptek fel a Nagyszínpadon, és aznap előbb homokvihar, majd felhőszakadás csapott le, Granducielék pedig megszállottan vetették bele magukat a koncertbe, mintha az elemekkel akartak volna birokra kelni. Megvan, milyen kimerítő, amikor a szakadó eső egy órán keresztül dobol a kapucnin? Az Under The Pressure nyolc perces fináléjában ezt sikerült eksztázisba átfordítani Charlie Hall kérlelhetetlen dobolásával, Granduciel gitárja és Jon Natchez szaxofonja egymásnak feszülésével, a végsőkig feszített folyamatzenéjükkel. „Felemelő zenéket szeretek szerezni” – mondta még 2014-ben Granduciel a Grantlandnek, hozzátéve, hogy nem igazán tudja, hogyan kell sötét hangulatú zenét alkotni. Az Under The Pressure a zenekar legkomorabb lemezén szerepel, mégis igaza van – nem tud nem felemelni.

Még nem tudni, elbúcsúzik-e ezután a The War On Drugs az Atlantictól, de elképzelhető, hogy ezzel a lemezzel lezárul egy albumtrilógia, vagy talán egy korszak is. A lemez sokkal inkább kollaboratív munka eredménye, mint korábban: Granduciel ezúttal több feladatot engedett át Shawn Everett hangmérnöknek és zenésztársainak, részben a COVID miatt, részben mert apa lett, és már nem akarta minden éjszakáját a stúdióban tölteni. (A fia keresztneve: Bruce.) 

A tíz szám fókusztémája maga a változás, a nyitódalnál azt hihetnénk, a hangzásvilág is megújul: a torzított pedálos gitár és az analóg szintik, elektromos billentyűs hangszerek helyett zongora és akusztikus gitár viszi a prímet, fojtottabban szólnak a dobok, nyoma sincs zajszőnyegnek, miközben Granduciel arról énekel, nem térhet vissza a múltba.

wide4_29.jpg
Pharrell Williams és felesége, Rami Malek színész, Adam Granduciel és barátnője, Krysten Ritter színésznő a 2019-es Oscar-gálán

 

A lemez további részén aztán visszatérnek a megszokott War On Drugs-védjegyek, a gazdag hangszerelést és a nyolcvanas éveket is újfent kipipálhatjuk, de most mintha poposabb megszólalást, dalformát kerestek volna. Az ének sokkal inkább előtérbe kerül a hangképben, új színfoltként jelenik meg női háttérvokál (I Don’t Live Here Anymore), elektronikus beat (I Don’t Wanna Wait), triphopos lüktetés (Victim); a rendszeresen hivatkozott ihlető előadók körébe egy-egy mozzanat erejéig bevehetjük akár Peter Gabrielt, az A-hát, a Pop-éra U2-ját.

Optimistább lenne az új anyag? Lenyugodott Granduciel az apaszerepben? Részben talán, de a nyughatatlanság valójában nem veszett el, csak átalakult. A szövegek ugyanúgy vívódóak, feszültséggel teliek, azt a pillanatot ragadva meg, amikor már küszöbön a változás, talán már lépne is tovább, de még nem tud teljesen elszakadni a múlttól. „It’s so damn hard to make that change”, fakad ki a Change-ben, azon filozofálva, hogy talán  túl későn, rosszféleképp, rossz helyen született. Csupa határhelyzetet, köztes állapotot vet fel: már nem itt élek, de nincs hová mennem; vajon az élet lassított felvételben zajló haldoklás, vagy napról napra megerősödés. A daloknak ez a belső konfliktus adja a sava-borsát, de talán ezért is érződik úgy, hogy a lemez lekörözi saját magát – mintha már bennünket is feszítene a vágy, hogy lelépjünk a küszöbről.

szerző: Huszár András

https://recorder.blog.hu/2022/01/23/drogok_nelkul_lebegni_the_war_on_drugs
Drogok nélkül lebegni - The War On Drugs

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr9216821608

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása