"Sosem poshadt a zenénk" - Sparks-interjú

2021.12.27. 17:03, vferi

wide_25.jpg

Minden létező műfajban kipróbálták magukat, és sosem igazodtak az aktuális trendekhez – mégis az összes daluk felismerhetően az övék. A Mael testvérpár zenekara, a Sparks már évtizedek óta az ínyenc zeneőrültek titkos kedvence. Korábban is voltak sikereik, de az igazi nagy áttörés most érkezett el, két filmnek köszönhetően. Edgar Wright dokumentumfilmje, a The Sparks Brothers végigszáguld a közel 50 éves karrieren, és olyan híres rajongókat szólaltat meg, mint Beck, Björk vagy Neil Gaiman. A másik film az Adam Driver és Marion Cotillard főszereplésével készült, a magyar mozikba december 30-án kerülő, Annette című musical, aminek ők voltak a szerzői – az egyik dal belőle jó eséllyel pályázik Oscar-jelölésre. A 76 éves Ron Maellel és a 73 éves Russell Maellel Zoomon beszélgettünk. Ez a cikk a Recorder magazin 90. számában megjelent interjú bővített változata.

Számos ismerősöm a Szívek szállodája című sorozatban találkozott először a zenétekkel. Milyen hatással volt az a szereplés a karrieretekre?

Russell: A Szívek szállodája fő alkotópárosa, Amy Sherman-Palladino és Dan Palladino nagy Sparks-rajongók. Több dalunkat is használták, egyet a legújabb sorozatukban, A csodálatos Mrs. Maiselben is. 

Ron: Fura, hogyan találnak rá a zenédre. Azt gondolnád, hogy olyan nyilvánvaló módon, mint hogy megjelenik egy lemezed vagy kijön egy videokliped. Aztán kiderül, hogy egy csomóan mondjuk a Hullámvasút című 1977-es katasztrófafilmben hallották először a zenénket, amiről a mai napig azt gondolom, hogy hiba volt elvállalni. Mégis vannak, akik ott ismerték meg a Sparkst. Sosem tudhatod, hogy mi lesz az a dolog, ami újabb rajongókat hoz. Ezért próbálunk sokféle dolgot elvállalni.

Amikor több évtizednyi makacs próbálkozás után egyszer csak ott álltatok a forgatókönyvetekből készülő musical, az Annette forgatásán, az olyan érzés volt, mint amilyennek képzeltétek?

Russell: Igen – sőt még annál is fantasztikusabb. Mert nemcsak végre forgott a film, de olyan színészek formálták meg az általunk kitalált figurákat, mint Adam Driver és Marion Cotillard. Amikor láttam Adam Drivert, ahogy azokat a dalokat énekelte, amiket én énekeltem nyolc évig, az előkészületek alatt.... fú, elmondhatatlan érzés volt. 

Az Annette-et vagy a The Sparks Brotherst volt számotokra megrázóbb először látni?

Ron: Az Annette engem jobban kikészített. Annyi éven át próbáltunk összehozni egy filmet, először Jacques Tatival, aztán Tim Burtonnel. És végül nemcsak hogy megvalósult, hanem a cannes-i filmfesztivál nyitófilmjeként mutatták be – ez katartikus volt számomra. Meghatott, ahogy reagált rá a közönség Cannes-ban.

Melyik a kedvec jelenetetek?

Russell: Van egy éjszakai jelenet, amikor Adam Driver és Marion Cotillard keringőznek a viharban a hajón. Olyan gyönyörű és hatásos az egész, és szerintem benne van a film lényege. Leos (Carax, a film rendezője) sokat vacillált, hogy az óceánon vegye-e fel a jelenetet, vagy inkább a stúdióban, ahol ugyan művibb lesz, de jobban kontrollálható. Mi az utóbbira szavaztunk, és nagyon örülök, hogy végül megfogadta a tanácsunkat.

Ron: Én azt a két jelenetet szeretem a legjobban, amik keretezik a filmet. Mielőtt beleugrunk a történetbe, megjelennek a színészek, mi, az író-dalszerzők és a rendező saját magunkként a vásznon, ezzel is tudatosítva a nézőkben, hogy egy filmet látnak. Godard filmjein nőttünk fel, és ő gyakran játszott ilyen kikacsintásokkal. 

Volt bennetek félelem, hogy mi történik majd a forgatókönyvetekkel, ha egy olyan erős vízióval rendelkező rendező veszi kézbe, mint Leos Carax? Fontos volt, hogy a lehető legjobban hasonlítson a film arra, amit ti képzeltetek el?

Russell: Mindig nagy hangsúlyt fektettünk arra, hogy senki ne szóljon bele, hogy mit csinálunk Sparksként, de azt tudtuk, hogy filmkészítés csapatmunka. Már csak amiatt sem kellett aggódnunk, mert Leos elfogadta a koncepciót úgy, ahogy kitaláltuk. Gyerekkora óta rajong a zenénkért, és beleszeretett ebbe a projektbe – tudtuk, hogy jó kezekben lesz nála a film.

Négy évvel ezelőtt volt egy dalotok (When You Are A French Director), ami a francia rendezőkkel kapcsolatos sztereotípiákat gyűjtötte össze. Most közelről megismerhettetek egy igazi francia rendezőt. Kiegészítenétek valamivel a dal szövegét?

Ron: Amerikai szemmel nézve egy francia rendező imidzséhez hozzátartozik egyfajta komolyság, rejtélyesség és kiismerhetetlenség. Leos nem is hazudtolt meg minket a viselkedésével. A forgatáson csendes volt, sosem emelte fel a hangját, nem mutatott érzelmeket, de nagyon határozottan és részletekbe menően tudta kommunikálni a színészek felé, hogy mit vár el tőlük egy adott jelenetben.  Annak a dalnak a szövege elég szépen összefoglalja a lényeget. 

Azt gondoltam, hogy esetleg a dohányzással kapcsolatban még valamit beleírtatok volna a dalba...

Ron: Hát igen, az egyik dolog, amit kénytelenek voltunk elfogadni, hogy akármi is történjen, tizenöt percenként mindenképp lesz egy kis szünet.

Jason Schwartzman mondta a dokumentumfilmben, hogy egy új Sparks-lemez mindig egy izgalmas bepillantás abba, hogy „min pörögnek éppen a fiúk”. Most min pörögtök éppen? Mi az aktuális zenei irány?

Russell: Most is valami olyasmit próbálunk csinálni, ami különleges, meglepő és provokatív, olyat, ami hiányzik a popzenei környezetből. Olyan szövegeket szeretünk írni, amik nem használják a popzenei kliséket, és olyan zenét, amiről senki nem mondaná meg, hogy egy olyan zenekar írta, ami már túl van 25 nagylemezen. Ha valaki először hall Sparkst, azt kell, hogy higgye, hogy ez a zenekar nemrég alakult. 

A dokumentumfilmben nem említetek egyetlen kortárs előadót sem, akinek szeretitek a zenéjét. Van egyáltalán ilyen? Melyik volt az utolsó dal vagy album, amitől eldobtátok az agyatokat?

Ron: Például Kid Cudi csinál érdekes dolgokat. Volt egy kerekasztalos beszélgetés, amire az idei Oscar-esélyes dalok szerzőit hívták meg, és ott ült velünk ő is. A vadnyugat törvényei szerint című netflixes westernhez csinált egy számot (Guns Go Bang), amiben lenyűgöző módon ötvözi a hiphopot a tradicionálisabb, szimfonikus westernfilmzenével. Azt szokták hinni az emberek, hogy teljesen elzárkózunk a kortárs kultúrától, pedig azért szoktunk hallgatni friss zenéket is, csak nincsenek ránk különösebb hatással.

Russell: Ezen lehet, hogy kiakadnak majd az olvasóitok, de hadd áruljam el, hogy én izgalmasnak találom a BTS-t is. A zenéjüktől nem vagyok különösebben elájulva, de ahogy táncolnak, az valami egészen különleges. Olyan kirobbanóan agresszív a táncuk, hogy a rockzene erőszakossága jut róla eszembe.

Bob Dylan idén volt 80 éves, és csak ebben a hónapban huszonegy koncertet adott. Ti meddig akarjátok folytatni a zenélést?

Russell: Amíg nem találunk ki valami jobbat helyette. Még mindig nagyon élvezzük a zenélést – ha nem élveznénk, biztos nem csinálnánk. És most, hogy szinte egyszerre jött ki ez a két film, ez egy különösen izgalmas időszak a Sparksnak. Hirtelen akkora lett az érdeklődés irántunk, amekkora talán még soha nem volt. Mintha most került volna a helyére, hogy mit képvisel ez a zenekar a popzenén belül. Ironikus, hogy ez 25 album után történt meg, de talán ez is illik hozzánk. Ez a megnövekedett figyelem viszont minket is feltöltött energiával. Alig várjuk, hogy megmutassuk, mire vagyunk még képesek!

Ron: Az is motiváló, hogy egyszerre több különböző projekten dolgozunk: nemcsak Sparks-dalokon, hanem egy új, hosszabb filmmusicalen is. Így sosem poshadt a zenénk. 

Tudom, hogy még semmit nem szeretnétek elárulni az új filmmusicalről, de mi lenne, ha mégis elárulnátok róla valamit?

Ron: Annyit mondhatok, hogy az új film nagyobb szabású lesz, mint az Annette. Ha az Annette-et egy kamaradarabnak tekintjük, akkor ez inkább egy szimfónia lesz.

Ron, mesélnél egy kicsit a bajszod evolúciójáról? A hatvanas évek végén gy szép tömör bajusszal kezdted, aztán átment Chaplinbe, aztán Errol Flynnbe, végül meg csak egy csík maradt.

Ron: Köszönöm, hogy szóba hoztad Errol Flynnt, ő nagy példaképem. A korai időkben, amikor Angliában éltünk, kitaláltam, hogy egy Chaplin-szerű bajszot fogok hordani, de sok embernek sajnos egy másik történelmi személy jutott eszébe rólam. Ez hamar problematikussá vált, elterelte a figyelmet a zenénkről, ezért a hetvenes évek második felében váltottam. Aztán az idő múltával egyre csak vékonyodott és vékonyodott. De sosem fogok megszabadulni tőle, valamilyen bajszom mindig lesz.

wide2_72.jpg
Ron Mael 1974-ben a Top of the Pops című brit tévéműsorban

 

Tűnődtem rajta, hogy vajon nem apukád előtt tisztelegsz-e a bajszoddal. Mert a dokumentumfilmben láttam, hogy neki is nagyon sajátos bajsza volt.

Ron: Szándékosan nem, de elképzelhető, hogy tudat alatt tényleg ezt tettem, mert volt idő, amikor pontosan olyan bajszot hordtam, mint ő. És emlékszem, tinédzserként az járt az eszemben, hogy ha már képes leszek arcszőrzetet növeszteni, akkor fogok is.

Mi az első dolog, ami eszetekbe jut Magyarországról?

Russell: Erre a kérdésre számíthattunk volna...

Ron: Nekem főleg klasszikus zeneszerzők jutnak eszembe, például Liszt Ferenc, és személyes kedvencem, Bartók Béla. Vagy ott van Tarr Béla, akit fantasztikus filmrendezőnek tartok. Nem tudom, ők mennyit jelentenek a magyarok számára mostanában, de számomra lenyűgöző a művészetük.

wide1_85.jpg

Russell: Lehet, hogy Magyarországon nem is eszitek, de itt Los Angelesben van némi kultusza a magyar gulyáslevesnek.

Esszük mi is.

Russell: Szuper, akkor éljen a magyar gulyásleves!

interjú: Varga Ferenc
headerfotó: 
Anna Webber

https://recorder.blog.hu/2021/12/27/_sosem_poshadt_a_zenenk_sparks-interju
"Sosem poshadt a zenénk" - Sparks-interjú

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr7316793886

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása