Tényleg Yoko hibája volt? – Erre is választ kapunk az új Beatles-dokuban

2021.11.29. 14:24, srecorder

the-beattles-get-back-documentary-peter-jackson.jpg

Majdnem nyolc óra, és nem akar többet, mint megmutatni a Beatles egy hónapját úgy, ahogy volt. Azoknak, akik „csak nézelődnek”, unalmas, de a Get Back egy hardkór rajongó dokumentumfilmje hardkór rajongóknak. Viszont cáfol és megerősít egy csomó mítoszt, amit a banda utolsó két évéről híresztelni szoktunk.

Én is úgy tudtam, hogy a Beatles utolsó előtti fellángolásának tartott Let It Be-t nyomorúságos körülmények között vették fel: a banda tagjai ki nem állhatták egymást, John Lennon és Paul McCartney kínjukban tinikori szerzeményeiket szedték elő, hogy legyen mit játszaniuk, a sessionök közepette George Harrison lelépett, úgy kellett visszaimádkozni az együttesbe. A végeredményt először ki sem akarták adni, a lemez – rajta a címadó balladával, a Get Backkel, az Across the Universe-szel és még csomó nagyszerű dallal – végül csak a feloszlásuk után jelent meg, azután, hogy Phil Spector vérrel-verítékkel összeollózott valami hallgatható anyagot a sok kilométernyi szalagból. Évekkel ezelőtt láttam a Let It Be című filmet is, és csak annyi maradt meg belőle, hogy Paul McCartney öblös hangon énekli a Besame Mucho-t, a többiek meg unottan vakarásszák a hangszereiket.

Nem csak én emlékeztem így: a Let It Be című film 1969 januárjában forgott, a Beatles visszatérését dokumentálta volna, benne egy koncerttel, amit talán a londoni Twickenham Stúdióban adnak, talán Líbiában vagy a Westminster-palotában. A „fellépésre” végül saját stúdióépületük tetején került sor, de a híres tetőkoncertből készült filmen már mindenki a bomlás jegyeit kereste bennük. Talán a rendező, Michael Lindsay-Hogg is.

Fel a magasba, majd vissza a mélybe – A Beatles utolsó koncertjének krónikája

Ezt a képet szerette volna árnyalni Peter Jackson, A Gyűrűk ura Oscar-díjas rendezője, aki nem mellesleg feketeöves Beatles-rajongó. A háromrészes Get Back című dokumentumfilm, amely a Disney+ kínálatában jelent meg a napokban, a hozzá hasonló feketeöves Beatles-fanoknak szól, nekik viszont nagyon fog tetszeni. Majdnem nyolc óra hosszú, a huszonöt évvel ezelőtti Beatles Anthology óta nem jelent meg ilyen értékes dokumentum az együttesről. Közel hatvanórányi filmfelvételből és több, mint százötven óra hanganyag alapján készült, és mellőz minden klasszikus dokumentumfilmes eszközt: nincsen narrátor, interjúk sem készültek azokkal, akik még nyilatkozni tudnának. Jackson filmje nem akar sulykolni semmit, helyette megmutatja, hogy mi történt abban a 21 napban 1969 januárjában.

De milyen mítoszokat igazol és cáfol Peter Jackson dokumentumfilmje? Vegyük sorra!

 

Paul McCartney igazi control freak volt.

Igen. Nem. Talán. Szokták mondani, hogy McCartney a maximalizmusával nyektette a többieket, meg azzal, hogy betegesen ragaszkodik minden dalához, azokhoz is, amik pocsékul sikerültek (Maxwell’s Silver Hammer). Az első napokban George Harrisont valóban idegesíti, hogy McCartney meg akarja mondani neki, mit játsszon, és egy ízben ki is fakad: „Azt játszom, amit mondasz, ha meg azt akarod, hogy ne játsszak, azt is meg tudom oldani.” De közben az is látszik, hogy McCartney tartja egyben az együttest, amely Brian Epstein halála óta irányító nélkül maradt. A Let It Be-stúdióüléseken ráadásul George Martin is a háttérben marad. (Martin az EMI producere volt, ezeket a felvételeket pedig már a Beatles saját cége, az Apple Inc. menedzselte.) McCartney nem érzi magát jól az irányító szerepben, nem is veszi mindig magára, de ha ennél is határozatlanabb, a banda utolsó két albumából nem lesz semmi.

 

George Harrison úgy érezte, hogy teher számára a Beatles.

A film nem jelzi, de George Harrison 1968-69-ben többször zenélt Bob Dylannel, Eric Claptonnal, Ravi Shankar révén pedig elmerült egy új zenei világban. A Fehér Album alapján egyre magabiztosabbá vált szerzőként. A Let It Be-ülésekre olyan remekműveket vitt, mint a Something, az I Me Mine és a For You Blue, de készen volt már az All Things Must Pass is. Január 10-én, amikor az együttes ebédszünetet tartott, hirtelen felállt, és szűkszavúan kijelentette: „Azt hiszem, most kilépek a bandából” – és lekoccolt. Pár nap kellett hozzá, hogy meggyőzzék, jöjjön vissza. A csendes beatle úgy érezte, hogy miközben McCartney és Lennon dalaival szöszölnek, neki sokkal kevesebb figyelem jut. Ez csak részben volt igaz: a többiek érdeklődéssel dolgoztak a Somethingon és az All Things Must Passon is, Lennon pedig kedvencének nevezte a For You Blue-t. A dokumentumfilm harmadik részében Harrison elmondja Lennonnak, hogy szívesen csinálna egy szólólemezt, aki könnyedén bólint. Harrison arcán látszik, hogy régóta tartogatja magában ezt a tervet, és örül, hogy végre bevallhatta valakinek.

 

Yoko Ono, a bűnbak.

John és Yoko ekkortájt heroint toltak, közös buborékban éltek. A nő minden egyes felvételen közvetlenül a párja mellett ül, mint egy árnyék, jelen van, de mintha cseppet sem érdekelné, mi történik. Egészen addig, amíg George le nem lép. Akkor Yoko magához ragadja a mikrofont, és delfinszerű vonyításba kezd, a többiek pedig eszeveszettül tépik a hangszereket. Nekem nem úgy tűnt, hogy Yoko az egyik tag távozásán kárörvend. Nem az a fúria, akinek sokan látni szeretnék, a bizarr siratóének inkább segít megélni azt a veszteséget, ami az együttest érte.

A kérdés: Yoko robbantotta szét a Beatlest? A film második részében Paul meglepően egyenes – és jóslattal is felérő – választ ad a kérdésre. Kijelenti, hogy John személyes döntése, hogy magával hozza-e Yokót a sessionökre, és nevetséges lenne a nőt okolni bármiért. „Ötven év múlva azt mondják majd, hogy azért oszlottunk fel, mert Yoko ott ült az egyik erősítőn. Nonszensz!”

 

Billy Preston megjelenése tényleg életmentő volt

Már a Fehér Album felvételeinél kiderült, hogy egy ötödik zenész jelenlétének hatására a négy beatle összeszedi magát (többek között ezért hívta be Harrison a While My Guitar Gently Weeps szólójához Claptont). A doksi második részében egy csapásra megváltozik a hangulat, amikor megjelenik a boszorkányos ügyességgel billentyűző Billy Preston, aki éppen Londonban járt, mert részt vesz egy filmforgatáson. Lennon rögtön előhozakodik az ötlettel, hogy kéne nekik egy billentyűs, aztán belevágnak, immár Prestonnal együtt, a Don’t Let Me Downba, és hirtelen minden jobb. Addig csak pötyögtek, marháskodtak és híján voltak minden fegyelemnek, most viszont megszületik a zene. „Elfúl a hangom” – mondja Lennon, és tényleg meghatódik. „Felemelték minket, haver, hetek óta szenvedünk.” Preston laza attitűdje mindenkit megpuhított, nélküle nem szólna a Let It Be album ennyire sem jól.

 

A Get Back-stúdióüléseken már eldőlt, hogy a Beatlesnek vége.

Ezt kár eltagadni. A Sgt. Pepper és a Fehér Album aprómunka volt egy palotáért: a dalok laborban készültek, a szólamokat egyenként vették fel, az utóbbi lemez készítése közben a tagok alig találkoztak egymással. Most viszont kitalálták, hogy térjenek vissza a gyökerekhez, játsszanak egy kis rock ’n’ rollt. Miután ’66 óta nem adtak koncertet, szerettek volna fellépni együtt. A filmből viszont kiderül, hogy nem tudnak fegyelmezetten dolgozni. Órák teltek el úgy, hogy régi rockdalokat pötyögnek, ordítanak és visítanak. Tulajdonképpen csak az utolsó napokban ébredtek rá, hogy van egy lemezre való daluk.

Látszanak már a repedések, de a legtöbbször – különösen azután, hogy átköltöztek az Apple-irodaházban kialakított stúdióba – jól érzik magukat egymással. Még akkor is, ha tudják, hogy a hattyúdalukon dolgoznak. Lennon és McCartney kifejezetten sokat marháskodik együtt, szívesen dolgoznak egymás dalain és becsülik egymást. Viszont már bekerül a képbe Allen Klein, aki homályos alak a Beatles-történelemben: egy menedzser, aki szívesen dolgozna a bandával, viszont akitől óva inti McCartneyt a Rolling Stones. A Get Back-stúdióüléseken pénzről még nincs szó, és tudjuk, hogy a tagok később az anyagiak ürügyén borítják egymásra az asztalt.

the-beatles-get-back.jpg

 

A tetőkoncert szükségmegoldás volt.

A Let It Be dokumentumfilm a Beatles nagy visszatérését hivatott rögzíteni, de ebből nem lett semmi. Eredetileg úgy tervezték, hogy adnak egy koncertet a stúdióban, aztán szóba került egy ókori amfiteátrum Líbiában, egy afrikai árvaház, a Tate Gallery, a brit Parlament és a londoni park is. Gyln Johns hangmérnök ötlete volt, hogy játsszanak a tetőn – a csendháborítás kellő reklámul is szolgált az új lemeznek. McCartney izgult a legjobban, Lennon pártolta az ötletet. Akinek nincs kedve végignézni a majd’ nyolc órás doksit, nézze meg a harmadik epizód utolsó óráját, ami a tetőkoncertet mutatja meg: a Beatles hatalmas lelkesedéssel játszott, háromszor elhangzott a Get Back, kétszer a Don’t Let Me Down. McCartney úgy ordít az I’ve Got a Feelingben, hogy majdnem elájul. Megérkeznek a bobbyk (városi rendőrök), de nem rúgják fel a cintányérokat, ahogy azt Ringo remélte, hanem engedik, hogy a recepciós feltartsa őket a legbutább ürügyekkel. Szükségmegoldás vagy sem: a Beatles elégedett az eredménnyel. Peter Jackson úgy fogalmazott: a film egy koncertről szól, amit soha nem tartottak meg, és egy másikról, amit nem terveztek.

A háromrészes dokumentumfilmből kiderül, hogy az Abbey Roadon szereplő dalok többsége már ekkor megvolt. George Harrison nem találja a megfelelő szöveget a Somethinghoz, Lennon pedig azt tanácsolja, hogy énekeljen hülyeségeket, amíg meg nem érkezik a jó sor. „Moves me like a cauliflower, moves me like a pomegrade” – ilyen szövegváltozatok vannak. Az I Want You (She’s So Heavy) című dallal Billy Prestonnal kiegészülve jammelnek. McCartney szinte készen van az Oh Darlinggal és a Golden Slumersszel, de a Backseat Of My Cart és az Another Day-t már szólóban jelenteti meg.

Milyen volt a Beatles élete 1969 januárjában? Nem könnyű, de nem is örömök nélküli. Nem véletlen, hogy pár hónappal később egyetértés volt abban, hogy be kell menni a stúdióba, fel kell venni az Abbey Roadot, de George Martin sem véletlenül kötötte ki, hogy csak akkor vesz részt benne, ha a banda a régi szorgalommal dolgozik. Alighanem Lennon szövege fejezi ki a legjobban, hogy érezték magukat a Beatles tagjai a Get Back-üléseken: „Everybody had a hard year, everybody had a good time.”

szöveg: Csabai Máté
headerfotó: Linda McCartney / Apple Corps.

https://recorder.blog.hu/2021/11/29/tenyleg_yoko_hibaja_volt_erre_is_valaszt_kapunk_az_uj_beatles-dokuban
Tényleg Yoko hibája volt? – Erre is választ kapunk az új Beatles-dokuban

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr3016768308

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása