„Olyan volt, mint egy 4-5 évig tartó, folyamatos Gumipop-buli” – Szarvas Árpád (EZ Basic)-interjú

Négy év után jött ki új nagylemezzel a hazai indie rock egyik legfontosabb szereplője, a Szarvas Árpád vezette EZ Basic. A Resonance újfent a Blur, az Oasis és a Primal Scream mellől ismert hangmérnök, George Schilling közreműködésével, de immár szólóprojektként készült el a járvány alatt. Árpád elmesélte, milyen apokaliptikus hangulatokból született az új lemez, miért nem ért fel soha a csúcsra az annak idején a Placebo előtt is koncertező és a Petőfi Rádió slágerlistáját vezető EZ Basic, és miért nem akarja már túl sűrűn szennyezni az étert és a digitális zenefelületeket a saját dalaival.

Említetted, hogy a Resonance-t főként régi pszichedelikus folk és retro futurista zenék inspirálták. Miért kattantál rá rájuk?

Jelenleg egy digitális zenedisztribútornál dolgozom (Believe), előtte pedig öt évig voltam a Deezer Magyarország zenei főszerkesztője az indulásától kezdve, ami azt jelenti, hogy temérdek mennyiségű új zenét kell meghallgatnom napi szinten hosszú évek óta. A streaming-szolgáltatók elterjedésének hajnalán ez egy tipikus „kisgyerek az édességboltban” effektus volt számomra, de egy idő után azzal jár, hogy teljesen betelik az ember feje zenével, amit időnként ki kell szellőztetni egy kicsit, és az én esetemben az történt, hogy egy időben munkaidőn kívül vagy nem hallgattam zenét egyáltalán, vagy a múltba menekültem az új zenék elől.

Rengeteg ősrégi könyvtárzenét hallgattam szinte terápiás jelleggel, és ezen az úton haladva elértem az említett zenékig is, amik közül bár sokat ismertem már azelőtt is, de a koronavírus első és második hullámában (amikor egy kicsit leállt a zenei világ, és a hallgatók sem mutattak olyan nagy érdeklődést az újdonságok iránt) én is jobban elmerültem a régi megjelenésekben. Főleg ezeket hallgattam az év elején, például a pár hete elhunyt könyvtárzene-óriás, Alan Hawkshaw szerzeményeit, Wendy & Bonnie-t, Tim Buckley-t, vagy a Broadcast folkosabb dalait.

A német szociológus Hertmut Rosa Rezonancia – a világkapcsolat szociológiája című könyve azon túl, hogy a címét kölcsönözte az új lemeznek, miért vált fontos olvasmányélményeddé?

Talán az időszak miatt, amikor olvastam. A magánéletben épp egy mélyrepülés közepén voltam, felnőttkoromban először a zenélés sem érdekelt túlzottan, úgy éreztem, hogy a világ kábé egy tátongó szakadék felé száguldó gyorsvonat, és ezt még megfejelte a járvány is, illetve korunk egyéb olyan „zavaró tényezői”, mint – ahogy Rosa is említi – az extrém módon felgyorsult információáradat, a követhetetlen technológiai fejlődés, az állandó társadalmi zsizsgés stb. Szóval elég apokaliptikus hangulatban voltam, zajos káoszt éreztem magam körül, amit le szerettem volna csendesíteni, illetve elérni azt, hogy a zene újra központi szerepet töltsön be az életemben.

És hogyan érted el?

Először is, úgy éreztem, hogy egy kis környezetváltozásra van szükségem, ami a járvány kellős közepén egy kicsit nehezen volt kivitelezhető, mert az emberek többsége szinte még az utcára is alig mert kimenni. Ebben a kissé poszt-apokaliptikus légkörben fogtam a hónapok óta otthon porosodó akusztikus gitáromat, és konkrétan beköltöztem az irodámba pár napra (ami egy ötödik kerületi műemlékházban levő, üres, visszhangzó polgári lakásban van), és munka után késő estig fent maradva elkezdtem a nappal hallgatott zenék hangulatvilága mentén ötletelni, pengetni, amiből később megszülettek az első dalvázlatok, majd az album koncepciója is. Mondhatnám azt is, hogy ez volt az én rezonancia-pillanatom, amikor egy kicsit sikerült megszelídíteni a körülöttem levő káoszt, és „rátaláltam” az albumra.

A 2010-es Hello Heavy és a 2012-es Memories of Spring EP után újból George Schillinggel dolgoztál, aki a lemez keverése és maszterelése mellett csellózott is két számban. Miért találtatok ennyire egymásra?

A Hello Heavy idején viszonylag tapasztalatlan voltam még stúdiózás terén, kudarcként éltem meg, hogy nem találtam olyan itthoni producert, hangmérnököt, aki meg tudta volna valósítani azt a hangzást, amit elképzeltem. Shilling azonnal ráérzett, miután elküldtem neki néhány zenei referenciát, hiszen több zenekarral személyesen is dolgozott már ezek közül (például a Primal Screammel a Vanishing Point lemezen, ami a mai napig az egyik kedvencem tőlük), és onnantól kezdve zökkenőmentesen ment az együttműködés.

Saját bevallása szerint neki főleg az tetszett meg az EZ Basicben, hogy ebben a műfajban kellemesen változatos hangulatúak voltak a dalok, és a hasonló zenék iránti érdeklődésünk miatt viszonylag gyorsan elég közeli kapcsolat alakult ki közöttünk, zenéket cserélgetünk a mai napig, rendszeresen tartjuk a kapcsolatot. A Resonance esetében egy intimebb, analógabb hangzású anyagot képzeltem el, a sok DIY-kísérletezés után ezért jutott eszembe, hogy újra vele dolgozzak együtt, és megint olyan lett a végeredmény, amire a korábbi együttműködéseink alapján számítottam.

„A szoba is nagyobb lett pár négyzetméterrel” – 2015-ös interjúnk Árpáddal a Dead End Darling című psychpopos remekművéről

Az EZ Basic mindig is egyemberes projekt volt a stúdióban, de Pesztalics Dénes basszusgitáros azért ott volt melletted. A hőskorban együtt írtátok a dalokat Szegeden, majd Tóth András dobos és Nagybaczoni Áron billentyűs kiválása után is maradt a zenekarban. A Resonance-en viszont már a keverésben sem működött közre, mint annak idején a Sissyfuzznál. Végleg a te szólóprojekteddé vált az EZ Basic?

Az EZ Basic a kezdetektől fogva egy projekt volt, egy kicsit mindig is vonakodtam a zenekar megnevezéstől. Tizenvalahány év alatt elég sok ember fordult meg az EZ Basicben hosszabb-rövidebb ideig, de volt egy négyes felállás a fenti emberekkel, ami néhány évig stabilnak bizonyult és jól is működött (főleg koncerteken). Ebben az időszakban ténylegesen zenekarként funkcionált a csapat. Viszont amikor fogyatkozni kezdtek az emberek, lassan újra kétszemélyes formáció lett, a Resonance albummal pedig szólóprojektté zsugorodott.

A négyes egység megbomlását sajnáltam, de egy bizonyos szint után nehezen tudott úgy működni, ahogy elképzeltem, és amikor elkezdtem írni a Resonance-dalokat, egy pillanatra meg is fordult a fejemben, hogy más néven jelentessem meg az albumot, de végül arra a következtetésre jutottam, hogy – bár egy kicsit rendhagyóbb hangzásról van szó –, annyira azért nem különbözik a korábbi EZ Basic-anyagoktól (amiket szintén én írtam), szóval maradt a szólóprojekt felállás EZ Basic név alatt. Talán volt ebben egy kis dac is, mivel manapság egy csomó dalszerző akár több új projektet is indít, amikor ráun az épp aktuális zenekarára, én meg egy kicsit szembe próbáltam menni az árral, hogy már csak azért is marad az EZ Basic, még ha ennyi év után kívülről ez talán cikinek vagy elavultnak is számít, illetve kevésbé „marketingelhető” az egész.

Pesztalics Dénes és Szarvas Árpád 2017-ben

A 2017-es Sissyfuzz kapcsán említetted, onnan jött a Sziszifuszra utaló cím, hogy az EZ Basic soha nem jutott fel a maga csúcsára. Szerinted miért nem?

Nem tudom, talán mert eddig még soha nem sikerült teljes mértékben megvalósítanom a céljaimat, és amint sikerülne, akkor lehet, hogy megszűnne létezni az egész. Örök elégedetlen vagyok, egyetlen kész EZ Basic-anyagot se tudok többször végighallgatni, mert azon kívül, hogy valahol elégedettséggel tölt el, hogy befejeztem, mindig ott motoszkál a fejemben, hogy mit, hogyan lehetett volna még jobban csinálni az adott dalban, illetve főleg csak a hibákat venném észre. Attól tartok, ez a hozzáállás nem fog változni a jövőben sem, de én ezt egyáltalán nem negatív élményként élem meg, ez visz előre, vagy ha a sziszifuszi hasonlattal élünk, akkor felfelé.

Ennek fényében hogyan látod az EZ Basic anyagait?

A Resonance album mellett a Memories of Spring EP-re és a Hello Heavy albumra vagyok a legbüszkébb. A többi album hangzásával a mai napig nem vagyok teljesen kibékülve (bár úgy gondolom, hogy az akkoriban rendelkezésünkre álló eszközökből még így is sikerült a legtöbbet kihozni), illetve van ezeken néhány szám, amiket utólag annak a bizonyos fióknak a mélyén kellett volna hagynom.

És mik azok, amikre a legbüszkébb vagy?

Victoire Scott. A Memories of Spring nyitódala, mandolinnal fűszerezett, gyermeteg northern soul-nyúlás. Azon ritka alkalmak egyike, amikor a teljes zenekar a stúdióban volt a felvételek alatt, és – bár a felvételen nem szerepel mindenki – egy olyan időszak volt, amikor élőben nagyon együtt voltunk. Utólag mindössze egyetlen dolgon változtatnék benne; a tempóján (egy kicsit gyors lett).

Motorik Erik. Talán ez lett a Hello Heavy album legismertebb dala, élőben is nagyon szerette a közönség, mindig élmény volt játszani. A Jesus & Mary Chain Cracking Up című dalának a kezdő hangjai adták az alapötletet, és a mai napig egy erős gitárpop-slágernek érzem. Tavaly a 444.hu beválogatta a 2010-es évek 100 legjobb magyar száma közé (26. lett).

Valley. Az első kislemezdal a Resonance-ről (és egyben az utolsó dal az albumon), ami egy ősrégi EZ Basic-szám, a Petőfi Rádióban egykor rommá játszott Nice1-ból kölcsönzött hangmintával kezdődik. Azon ritka számok egyike, amit az elkészülte óta többször is végig tudok hallgatni, és egy-két pillanatától eltekintve szinte pontosan olyan lett, amilyennek elképzeltem.

A céljaidból, terveidből mennyit tudtál megvalósítani az EZ Basickel?

Felléptünk a Papp László Arénában a Placebo meghívására, számtalan helyen koncerteztünk az országban, játszottunk külföldi showcase fesztiválokon is, és hosszú ideig az egyik legtöbbet játszott gitárpop-zenekar voltunk a Petőfi Rádióban (három EZ Basic-dal hónapokig szerepelt a Petőfi top 10-es listáján). Ezek szerintem akkor egész szép eredménynek számítottak egy nulla háttérrel/kapcsolatokkal rendelkező kis, vidékről indult formációtól, de azt is fontos kihangsúlyoznom, hogy ebből egyik sem volt kimondott cél. Mindig arra törekedtem, hogy – a saját értékrendszerem szerint – jó dalokat írjak, és amikor zenekarként funkcionáltunk, akkor hogy egy jó zenekar legyünk. A fentiek csak ezek melléktermékei.

2013 óta nem léptél fel élőben az EZ Basickel. Nem hiányzik a koncertezés?

Inkább stúdiózenésznek tartom magam, mint előadónak, szóval túlságosan nem hiányzik a koncertezés. Érdekes módon a mai napig érkeznek koncertfelkérések, és néha természetesen felébred bennem a koncertezési vágy, de jelenleg nincsenek ilyen jellegű ambícióim, illetve kapacitásom sem azon dolgozni, hogy összekovácsoljak egy ütős koncertzenekart, akikkel ráadásul a kémia is működik.

2010-ben a Placebo előtt | Fotó: Lékó Tamás

Az évek során hogyan változott a zenéléshez fűződő viszonyod?

Nem nagyon változott, csak kevésbé érzek kényszert olyan sűrűn zenét készíteni, mint régebben. A zenekészítés már nem olyan nagy szám, hosszú évek óta mindenki számára elérhető, a zene pedig olyan lett, mint a csapvíz. Iszonyatos mennyiségű új dal jelenik meg napi szinten, feleslegesnek tartom túl sűrűn szennyezni az étert és a digitális zenefelületeket a saját dalaimmal is.

Mit hiányolsz a leginkább a 2000-es évek indie életéből?

Nem szoktam nosztalgiázva visszagondolni ezekre az évekre, szóval nem tudnék kiemelni semmi különöset, ami kimondottan hiányzik, de nagyon szerettem bizonyos koncerthelyeket (például a Kultiplexet, ahol többször is felléptünk az első albumunk idején), illetve a hihetetlenül színes budapesti színteret a legfurább emberekkel, ami olyan volt, mint egy 4-5 évig tartó, folyamatos Gumipop-buli (a mai Beat On The Brat elődje).

interjú: Soós Tamás
fotók: Molnár Alexandra