Filmrecorder. A posztpunkok is tudnak főzni, vasalni

2021.11.04. 10:02, vferi

kultsarok_ol.jpg

Kultsarok rovatunkban olyan kevésbé ismert filmekre hívjuk fel a figyelmet, amiket valószínűleg amúgy nem jutna eszedbe megnézni.  Ez a cikk először a Recorder magazin 88. számában jelent meg.

#14 - Beauty Becomes the Beast (1979)

A no wave első blikkre csupán néhány zűrös későkamasz zajongása volt alsó-Manhattan legmenőbb klubjaiban, de negyven évvel később már egy nagyszabású proteszt-művészeti akciónak látszik: az elutasítás totális mozgalmának, amely minden lehetséges médiumban lelkesen hirdette a klisék gyűlöletét. 1977 után a szutykos super 8-as kamera éppúgy a tagadás fegyvere lett, mint a (néha koncert közben) lehangolt gitár – s Beth B, James Nares meg a posztpunk szintér többi kiskamerás gerillája a zenészekhez hasonlóan köpött nívóra, szakmára, erkölcsre vagy jóízlésre. De az a vicc, hogy a vehemens tabudöntögetésből néha kedvesen ügyefogyott jelenetek és kifejezetten gyöngéd filmek születtek – mint például a Beauty Becomes the Beast.

Ebben a lo-fi punketűdben nem történik semmi hajmeresztő, sőt igazság szerint nem is történik benne semmi: mindössze  a no wave királynő, Lydia Lunch sétálgat a tengerparton, netán prostiként várakozik a gőzölgő utcák mellett, vagy hatéves kislányt játszva transzban fetreng a gyerekjátékok között – s közben Adele Bertei nagyokat táncol, Lizzy Mercier vasal, Klaus Nomi meg nyomasztóan vicsorog. Nincs sztori, s látszatra átfogó koncepció sincs: úgy esünk egyik jelenetből a másikba, mintha kábán kapcsolgatnánk a tévét; minden esemény afféle demokratikus egyenrangúságban követi egymást, a szemcsés képek pedig megnyugtatóan rondák és jólesően esetlegesek (amit manapság a „szegény kép” igazságságának neveznek Hito Steyerl nyomán). Mintha a neorealizmus és az olcsó manhattani heroin lépne házasságra.

De Vivienne Dick rendező a fájdalmas semmitmondás álruhája mögött a nőiség korabeli kihívásairól mereng, és a szofisztikált feminista kritikát forrasztja össze a no wave nihilista esztétikájával. Babák, turmixgépek és debil reklámplakátok között vonaglanak a női szerepekkel viaskodó hősök, és ez a kedvesen zilált csajkoszorú valamiféle frusztrált vágyakozás érzületét közvetíti a kusza New York-i kavalkádban. Dick mocskos kis filmje egy utódok nélküli mozgalom helyi érdekű darabja, mégsem tűnik avíttnak: ez a negyven percnyi szedált banalitás ma is hatásosan irritáló és meggyőzően radikális – s néha (például Adele Bertei táncaival) megejtően esetlen vonzerővel mesél a lázadók magányáról.

szerző: Nagy V. Gergő

https://recorder.blog.hu/2021/11/04/kultsarok_683
Filmrecorder. A posztpunkok is tudnak főzni, vasalni

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr9616729504

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása