Betétdal25: "Miért kell parázni attól, hogy valami magyar?!" - Reisz Gábor

2021.10.26. 18:27, vferi

header_96.jpg

Semmi nem tud úgy feldobni egy filmjelenetet, mint egy jól eltalált zeneszám. BETÉTDAL című cikksorozatunkban a legmenőbb magyar rendezőktől kérdezzük meg, hogy ők melyik filmes zenehasználattól lesznek libabőrösek, illetve melyik az a dal, amit mindenképpen szeretnének belerakni egy filmjükbe. Ezúttal Reisz Gábor válaszol, a VAN és a Rossz versek rendezője, akinek a filmjeiben olyan fontos a zene, hogy ő maga csinálja.

Reisz Gáborra pont egy betétdal miatt figyeltünk fel. Amikor a Külalak című kisfilmjében egy részeg teniszparti alatt felcsendült a V'Moto-Rock Miért? című száma, egyből világos volt, hogy ez a srác tud valamit. Pár millió forintból készítette el a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlant, ami az utóbbi tíz év egyik legnagyobb hatású és legsikeresebb magyar filmje lett. A VAN-nak nemcsak írója, rendezője és operatőre volt Reisz, de a zenéjét is ő csinálta pár barátjával együtt - ebből az együttműködésből nőtt ki a VAN filmzenekar, ami már a filmektől függetlenül is működik, koncertezik, dalokat ad ki.

A VAN csodáját pár évvel később gyakorlatilag megismételte Reisz második filmje, a Rossz versek, ami ugyanolyan nagyszerű és sikeres lett, mint az elődje, és ami rögtön az első jelenetében merte használni a Gyöngyhajú lányt aláfestő zeneként. A Dob-Klauzál sarok munkacímű harmadik filmjét másfél évnyi fejlesztés után elkaszálta a Filmintézet, de Reisz nem fogja sokáig nyalogatni a sebeit: már tervben is van egy no budget-film. Addig pedig érdemes megnézni Reisz első színházi előadását (Komolyan röhejes vagyok), ami parádés hitelességgel mutatja be, hogy mi zajlik egy budapesti szórakozóhelyen hajnali háromkor.

Melyik a kedvenc filmjeleneted, ami alatt egy zeneszám szól?

Nincs kedvencem, de ha meghallom például a Sweet Home Alabamát, akkor már ott is ülök a Nyugati téri Metró moziban, és nézem a Forrest Gumpot. Viszket mindenem, mert edzésről estem be, és ilyenkor a klór egy kicsit marja az ember bőrét utólag is, ha izzad. Valahol ott ül körülöttem a lány, akibe szerelmes vagyok, és kábé annyi esélyem van, mint Gumpnak a film első felében.

De tuti egyből érzem annak hatalmas nappalinak az enyhén szúrós szőnyegét a térdem alatt, törökülésben, ha meghallom a Dune Buggy című dalt. Hallom, ahogy egy Botond nevű gyerekkori barát fejből mondja a szövegét a filmnek, néha előre, amivel teljesen élvezhetetlenné teszi a befogadását, ugyanakkor bizonyítja számomra, hogy egy ilyen teljesítménnyel egy Ki mit tud?-ban a helye.

Leírhatnám életem összes meghatározó filmbetétdalos élményét, de túl sok van. Csak kihagyni tudnék belőle valamit, amit nagyon bánnék, szóval inkább meg se próbálom, csak leírtam, ami épp eszembe jutott.

Nem igazán szeretem azt, amikor tele van pakolva dalokkal egy film, vagy legalábbis nagyon kevesen tudják ezt úgy csinálni, hogy nem giccsparádé lesz. Tarantino és Xavier Dolan jó kivételek erre.

Tudom, hogy filmfüggő, de a külföldi zene felhasználása magyar filmben általában nekem nem jön be, mert teljesen más asszociációkat hoz be, és más szemszögből is tekintek a filmre ilyenkor. Eszembe jut azonnal ez a teljesen vesztes törekvés, ami kulturális szinten valahol az Omega és a Neoton angol nyelvű dalaival kezdődik, átível a Hujber Ferenc-féle Titanic-feldolgozáson, majd belefúródik a mind a mai napig kritikusok által is erényként felhozott "azért jó ez a film, mert olyan mintha ámerikai lenne". Ilyenkor elszomorodom, hogy még mindig ebben az iszapos, térdig érő tóban kívánunk úszni, egyszerűen nem fér a fejembe, hogy miért kell parázni attól, hogy valami magyar.

Melyik dalt szeretnéd mindenképpen használni egyszer egy filmedben?

Most, hogy ilyen hamar ellentmondjak magamnak, és még inkább komolyan vehetetlen legyek: Rod Stewart Sailing című dalát mondom.

Milyen jelenetet képzelsz el hozzá?

A bentről jövő fény olyan erős, hogy az égen lévő csillagok is szégyellnek ragyogni. Nagy a hangzavar, valami szalonzene, pezsgőpukkanás, taps és nevetések váltakozva előzgetik egymást, de mi kint vagyunk. Elválaszt minket a mobilkerítés, mely a távolban egybeolvad az éjszakai tájban megbúvó erdőkkel. Az autóból kiszálló pár, miután átadta a kocsit a parkolófiúnak, felgyorsítja lépteit a kocsi és a bejárat közötti kétszáz méter erejéig. Persze valójában csak a látszatát próbálják kelteni, elhitetni magukkal is, hogy sietnek. Odaérnek a fekete kordonnal elhatárolt terület bejáratához, meghívót mutatnak Bé úrnak, ennek a 191 centi magas, 41 éves, fitneszakadémiát végzett, ám mégis biztonsági őrré lett, szomorú szemű férfinak. Ő az erre az alkalomra kapott iPadjén megnézi, hogy az illetők valóban a listán vannnak-e, majd kisvártatva továbbengedi őket a bejárat felé. Á úr, aki már korábban is itt volt, csak hátrébb lépett, amíg a pár érkezett, most odalép Bé úrhoz.

– És az nem lehet, hogy az ön listája hibádzik? – mondja enyhén felháborodott hangon, amit valójában kérdezni kellene, de hozzászokott már a kijelentésekhez.

Bé úr fáradtan végigsimítja tarkóját.

– Uram, negyedórája hallgatom... – mondja fájdalmas sóhajjal.

– Tudja, kivel beszél? 

Amikor Á úr ezt kimondja, egyben át is fut az agyán, hogy hogy a fenébe fogja ennek a nagy, kopasz gorillának elmagyarázni, hogy ő ki is valójában. Wikipédián nincs fent, Facebook, Insta... semmi jelentős. Pár másodperc alatt le is esik neki, hogy ez valójában egy blöffölés volt, bár nem annak szánta.

Bé úr Á úr szemébe néz és erőltetetten, artikulálva mondja, mintha épp kiesett volna egy beszédtechnika-óráról:

– Nem engedhetek be olyan embert, aki nincs a listán. 

Ez végre elég hatásosan sikeredett, mert Á úrba pár másodpercre belefagy a szó. Két lépést hátra is lép, csípőre teszi a kezét, mint Albert Flórián, mikor várja, hogy végre elinduljon a támadás. Á úr most hátra akarja simítani haját, de amint hozzáér a fejéhez, eszébe jut, hogy ezt nem szabad.  Egyrészről szuperül sikerült lenyalnia a fodrásznak, másrészt, ha tükör nélkül belekotor, akkor a végén még feltűnnek azok a világító foltok, amik könyörtelenül jelzik, hogy az idő telik, vagy legalábbis kurvára kopaszodik. Talán ennek a kósza gondolat adta szorongásnak köszönhető, hogy felbátorodva ismét odalép Bé úrhoz, de most egészen közel, mert megpróbál bekukkantani azon az alig 50 cm-es résen, amit bejáratnak nevezünk. Természetesen a fekete ponyva elhúzható, hisz voltak itt olyan meglett vendégek, akiknél ez az 50 cm kevésnek bizonyult az áthaladásra. Á úr hunyorogva nézi a távolban viháncoló vendégeket.

– Egy csomó barátom van bent – mondja, majd hirtelen feltűnik neki egy ismerős arc. – Az ott Zoli. Egy suliba jártunk...

Bé úr kezd valóban ideges lenni, hisz Á úr pofátlanul, az arcába dőlve szemléli a bent történteket.

– Legyen szíves, távozzon – mondja Bé úr szikár hangon, de Á úr meg sem hallja, csak idétlenül lóbálja a kezét, ahogy a gyerekek integetnek az állatkertben az unott arcú gorillának.

– Zoli! Gyere már ide, légy szíves – kiabál Á úr, bár kevés az esélye annak, hogy a nagyjából hetven méterre lévő, igen részeg Zoli észreveszi őt.

– Nem látja önt – Bé úr most talán egy kicsit gonoszkodik.

– Nem lát engem – sóhajtja Á úr, miközben csalódottan leengedi a karját.

– Vagy nem akarja látni – Bé úr most már egészen biztos, hogy gonoszkodik. 

– De én velük vagyok, bassza meg – mondja Á úr elkeseredett hangon, majd előveszi a telefonját, és idegesen tárcsázni kezd.

– Mit csinál, uram? – kérdezi Bé úr, pedig elég egyértelműnek tűnik. – Minden telefon le van adva a ruhatárba, uram. Kötelező jelleggel. 

Á úr egy pár lépést hátrébb lép, Bé úr egyre feszültebb tekintetével követi őt. 

– Akit én hívok, annak biztos nincs leadva a telefonja – szól ki Á úr a biztonsági őrnek túljátszott flegmasággal.

– Akkor hívja..., uram – mondja Bé úr remegő hangon, és elindul Á úr felé, de csak egy lépést tesz, mert eszébe jut, hogy nem hagyhatja el a helyét. Visszalép, és kicsit jobban megnyomva ismétli, bízva abban, hogy akkor elmúlik a remegés: 

– Hívja. Én a munkámat végzem. 

– Hívom is – szól oda Á úr sunyi mosollyal, míg várja, hogy a túloldalon felvegyék.

– Azzal gondolom, nincs baj, hogy azt csinálom, amit mondanak... – mondja Bé, de Á úr nem is figyel rá, mire megismétli a mondatot, és ekkor már egészen halkan, szinte csak magának mondja: 

– Azt csinálom, amit mondanak.

Hirtelen belülről megszólal Rod Stewart Sailing című dala.

– Ez mi a picsa?  – kérdezi Á úr idegesen.

– Az est sztárfellépője, vélhetően – motyogja Bé úr.

– Ja, hogy ez élő? 

– Igen, uram. 

Á úr befogja azt a fülét, amelyikhez nem tartja a mobilt, de vélhetően a kicsengést se hallja, olyan hangos a zene.

– Bassza meg – mondja mérgesen.

– Jó lenne, ha elmenne, uram. Miért akar egy olyan esküvőre bejutni, ahova meg se hívták? – mondja Bé úr, de ezt meg sem hallotta a telefonáló Á úr, akinek épp felcsillan a szeme, mert azt hiszi, hogy a vonal túlvégén felvette az a bizonyos valaki.

– Háló, hallasz?... Itt vagyok kint... nem tudom, hogy hallasz-e... hangos a... hogy mondod?... nem tudom, hallasz-e, én nem hallak, de kérlek, légy szíves, küldj valakit, mert nem engednek be... hallod? – Á úr nézi a telefonját, majd bele akar szólni ismét, de látja, hogy nincs kinek. 

– Sikerült? – kérdezi Bé úr.

– Letette – válaszol Á úr a semmibe meredve.

Valamiért Bé úr szemöldökének orrnyereghez közelebbi része szinte láthatatlanul, épphogy egy millimétert felhúzódik. Talán annak a kisebb lánykórusnak a hatása, amelyik belépett Rod Stewart hangja mellé és három hanggal fölé. Vagy nagyanyja szavai jutnak eszébe, „minden ember megérdemli a szánalmat”, vagy valami ilyesmi, erre most pontosan nem is emlékszik. Az is lehet, hogy az a keleti mester mondta, aki egy egy hétvégés workshopon tanított Toin-Ah-Chei-féle harcművészetet és filozófiát óránként 40 ezer forintért. Bé úr megköszörüli torkát, és erőteljesen, mégis lágy őszinteséggel mondja Á úrnak:

– Most már nagyon szeretném, hogy bejusson, uram 

Á úr fel is kapja a fejét, hosszan nézik egymást.

– Köszönöm, jólesik – mondja Á úr, bár alig hallani, mert elnyomja a bentről bömbölő gitárszóló. 

– Sajnos nem engedhetem...

– Tudom, magának ez a munkája – Á úr most ismét bepillant, de nem sokat lát. 

Mindenki valami színpadszerűséghez tömörült. – Gondolom, már megzabálták az összes kaját.

– Igen, a vacsorán túl vannak, de nem hiszem, hogy ne maradt volna – Bé úr még mosolyog is a mondat végére, majd mikor ránéz Á úrra, látja, hogy az megint csak mérgelődik.

– Kibaszott Zoli. Seggnyaló féreg volt mindig is. Az a kis kokós pöcs – Á úr észreveszi, hogy Bé úr kuncog a szitkozódásán, mire ő is elmosolyodik, és miután látja, hogy van közönség, folytatja. 

– Tényleg, istenem. Gondolom, már az esküvői tortáról is felszívta a tejszínhabot.
Bé úr kuncogása nevetésbe vált, majd amikor Á úr is elneveti magát, kissé csillapodva próbál megoldást találni.

– Várja meg a dal végét, uram, bizonyára mindenki ezt nézi. 

Á úr csak néz maga elé, elkapja a dal egyre erőteljesebb nosztalgikus hangulata. Rod Stewart is hangosabban ismételgeti: „I am sailing”, sőt néha még fel is viszi a hangját egy oktávval.  

– Szeretem ezt a dalt – mondja Á úr, aki hirtelen magát látja tízévesen, ahogy lekváros kenyeret eszik egy panellakás konyhájának kis sámliján. A lekvár leszalad a száraz kenyérről, egyenesen a fehér trikóra cseppen, mire érkezik egy tasli a tarkóra, épp akkora, hogy a kenyér kiesik a kezéből.

– Nehéz volt bejuttatni a... hogy is hívják?

– Rod Stewart – mondja Bé, majd ismét csend, Á úr guberál az emlékei között. 

– Valamelyik szilveszterkor láttam a tévében először.  Azt hiszem. Hatalmas hang... persze azért nem egy Demjén.

– Olyan hangja senkinek nincs – ért egyet megadóan Bé úr. 

Csendben hallgatják pár másodpercig a dalt. Á úr a földet bámulja, aki épp erre járna a félhomályban, talán azt gondolná, hogy sír, mert még kezét is az arcához emeli. Pedig csak azért törölgeti a szemét, mert fáradt. Bé úr közben a lányra gondol, akivel négy hónapja jár. Nem mondta még neki, hogy szereti, pedig kéne, érzi, hogy most már kéne, nehogy elbassza ezt is, mint a Sacit. Legszívesebben most felhívná, és elmondaná neki, de egyrészt nem elegáns, másrészt nem lehet telefonálni. Hirtelen Á úr töri meg a csendet.

– Nem tudja, ezt a placcot itt mikor betonozták? Frissnek tűnik. 

Bé úr rápillant Á úrra, majd igyekszik gyorsan válaszolni, mintha időre menne a válaszadás.

– Nem tudom, de világosban láttam, és valóban max egyhetes.

– Kivel csináltatta? Mert nem velünk, az biztos.

Vonósok lépnek be a dalba, amitől még emelkedettebb lesz. 

– Ezek igazi vonósok? – kérdezi Á úr.

– Nem hiszem, uram. A beálláskor voltam bent, vonósokat nem láttam.

A dal a végéhez közeleg, Á úr ránéz Bé úrra.

– Jó éjszakát – mondja őszinte hangon.

– Magának is. És... sajnálom – de ekkor már Á úr elindult a parkoló irányába.

– Én nem – mondja Á úr halkan, magában, hogy senki meg ne hallja.

Végtelennek tűnő parkoló autók között sétál már, mikor a dal véget ér. Keresi a kocsiját. Egyre sötétebb van, pedig a csillagok most feltűnnek az égen.

kérdések: Varga Ferenc

https://recorder.blog.hu/2021/10/26/betetdal25_miert_kell_parazni_attol_hogy_valami_magyar_reisz_gabor
Betétdal25: "Miért kell parázni attól, hogy valami magyar?!" - Reisz Gábor

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr3416736302

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása