A brit rapperlány, aki maga mögé utasítja a nagyágyúkat. Little Simz: Sometimes I Might Be Introvert (lemezkritka)

A nigériai származású brit rapper lassan, de biztosan veteti észre magát, előző LP-je, a Grey Area már egy Mercury-jelöléssel gazdagította, és Kendrick Lamar is nagyon szépeket mondott róla. Little Simz negyedik sorlemeze, a Sometimes I Might Be Introvert két nagy megjelenés, Drake és Kanye West új albumai közé ékelődött, de mind az év végi listákon, mind hosszabb távon maradandóbb teljesítménynek bizonyulhat. Ez a cikk először a Recorder magazin 88. számában jelent meg.

Úgy hívják, Little Simz. Meg úgy is, hogy Simbi. Polgári neve rövidítését, barátai és családtagjai által használt becenevét nem titkolta eddig sem, sőt, első nagylemezén, a 2015-ös, saját kiadású A Curious Tale Of Trials + Persons nyitódalában rögtön különbséget is tesz rapper alteregója és színfalak mögötti énje között. A Sometimes I Might Be Introvert azonban még mélyebbre ereszkedik a Simz és Simbi között húzódó hasadékokba, résekbe, hogy holmi régészként feltárja a két én kapcsolódási pontjait, vagy azok összeférhetetlenségének okait. 

Az észak-londoni rapper (és színész) nem először fordítja tehát saját maga felé a zseblámpát, a fokozott személyességet azonban a cím szavaiból kirakható betűszó is előrevetíti. Simz mintha elkezdené újraépíteni önmagát egy tágabb szocio-politikai kontextusban (Introvert), csodálatos nőkkel veszi körül magát az afrikai és afro-karibi diaszpórától szűk környezetéig (Woman), majd ebben a biztonságos közegben beavat az apjával való nehéz kapcsolatába (I Love You, I Hate You). A lemez bővelkedik a vallomásos verzékben, ugyanakkor más eszközökkel keretezi, nagyobb narratívába helyezi élettörténetét: a dalokat egyfajta belső monológként is értelmezhető kis szkeccsek kötik át, amelyek Emma Corrin (A korona című Netflix-sorozat Diana hercegnője) ízes BBC-angol előadásában mesejelleget kölcsönöznek az elbeszélésnek.

Hasonló struktúrát alkalmaz tehát, mint a 2016-os Stillness In Wonderland LP-n, amelyen egy Alíz Csodaországban által inspirált koncepciót vitt végig. Akkor viszont még túlnőtt rajta az ambíciója, nem mindig tudta megfelelő formába önteni a mondandóját, széttartó lett a lemez. A Sometimes I Might Be Introvert egy órát meghaladó játékidejével szintén elburjánzással fenyegetne, ám Simz a 2019-es, ragyogó Grey Area sűrített dinamitjával és a Covid-karantén alatt rögzített, klausztrofób hálószobaprojekt, a Drop 6 mikroéles fókuszával felvértezve ezúttal sokkal erősebben kézben tartja a szét-szétfesleni látszó szálakat.

Első hallgatásra például úgy tűnhet, mintha a lemez két részre oszlana, az elsőben a szélesvásznú hangszereléssel megtámogatott, nagyszabású eposzok, neo-soul vibe-ok dominálnak, aztán a második szűk fél órában átveszi a terepet a szúrós, karcos Simz. Az album felépítése ugyanakkor sokkal inkább megfeleltethető Lauryn Hill vagy Kendrick Lamar nagylemezeinek zsánerek, hangulatok, energiák közt szabadon vándorló flowjával, mintsem mondjuk egy szigorú Speakerboxxx/The Love Below-szerű felosztással. És pont a váltások-összekapcsolások a legizgalmasabbak: ahogy a Rollin Stone grime-gyorstüzelését a szám közepén váratlanul megtöri és elúsztatja, vagy ahogy az afrikai gyökerekből sarjadó Point And Kill hézagmentesen összefonódik a Fear No Man elevenen lüktető afrobeatjével.

Simz ugyanazzal a magabiztossággal időzik most el az introspektívebb pillanatokban és a nagyobb lélegzetű soul-szimfóniák rétegeiben, mint ahogy egykor az arcunkba vágta, hogy rossz napjain Jay-Z, legrosszabb napjain pedig Shakespeare magasságaiban szárnyal. Impozáns fejezet egy felfelé tartó életműből, minden hallgatással csak otthonosabb lesz.

Előadó: Little Simz

Cím: Sometimes I Might Be Introvert

Kiadó: Age 101

Megjelenés: 2021. szeptember 3.

Műfaj: neosoul-hiphop

Kulcsdal: Introvert

8.5/10

Huszár András