A legtöbb werkfilmben rendezők és színészek ismételgetik, hogy mennyire jó hangulatú volt a forgatás. Az igazán jók viszont megmutatják, hogy egy forgatás milyen fantasztikus, vicces és tragikus, frusztráló, unalmas meg csodálatos. A legeslegjobb werkfilmek pedig felérnek egy filmes iskolával. Madarász Isti filmrendező (Hurok, A mi kis falunk) mesél a szerinte legkülönlegesebb darabokról. Ez a cikk a Recorder magazin 87. számában megjelent írás bővített változata.
EMPIRE OF DREAMS: THE STORY OF THE STAR WARS TRILOGY (2004)
Ilyen egy klasszikus, a film készítését minden ízében bemutató alapos dokumentumfilm. Két és fél órás tömény filmiskola, minden, amit az eredeti trilógia készítéséről tudni lehet. Furcsasága, hogy a Star Wars-univerzum üzleti jelentőségéhez képest egyáltalán nem igyekszik rózsaszín képet festeni. Részletesen beszámol George Lucas személyes és kreatív küzdelmeiről. Kiderül, hogy milyen öngyilkos küldetésbe vezette Lucas a csapatát, mikor az első (negyedik) rész sikere után teljesen saját pénzből finanszírozta a következő epizódokat. Ez mára egy pénzügyi zseni képét festi fel, de akkoriban komplett őrültségnek számított.
A rajongók is megkapják, amit szeretnének. Harrison Ford folyamatosan azért könyörög, hogy öljék már meg, Carrie Fisher felszed pár kilót, és nem fér bele a jabbás jelenetek szexrabszolganő-jelmezébe. Látjuk a C-3PO-t alakító szegény Anthony Danielst is, aki néhányszor pánikrohamot kapott a robotjelmezben, és senkinek nem tűnt fel, hogy haldoklik, mert azt hitték, hogy így alakítja a habókos tolmácsrobotot.
Van itt minden a VFX háttérmunkától a lépegetők építésén keresztül az X-szárnyú makettek robbantásáig minden. Imádom, mikor az aprócska, ráncos, de annál bölcsebb teremtmény tervezője, a bábkészítő Stuart Freeborn elmeséli, hogy a tükörbe nézve jutott eszébe, hogy nézzen ki Yoda – és basszus, tényleg!
MY LIFE DIRECTED BY NICOLAS WINDING REFN (2014)
Ez a werk valójában nem csak egy film elkészítését dokumentálja, hanem egy rendező életét követi – a legújabb filmje (Csak Isten bocsáthat meg, 2013) készítése közben. Ráadásul nem más készíti, mint a rendező felesége, Liv Corfixen, aki sokszor az ágyban fekve filmezi a férjét – ez példa nélküli a werkfilmek történetében.
Nicolas Winding Refn különleges helyzetben van. Utolsó filmje, a Drive óriási sikere és jól dokumentált, óriási barátsága Ryan Goslinggal gyakorlatilag minden ajtót megnyit neki, mindenki az új mesterművet várja…. Nicolas Winding Refn viszont már pontosan tudja, hogy az új filmje, a Csak Isten bocsáthat meg nem fog tudni ehhez az elváráshoz felnőni. És ebbe lassan belerokkan. Ezt a művészi válságot örökíti meg a felesége kamerája. Hátborzongató.
Olyan valószínűtlen jeleneteket nézhetünk végig, mint mikor a 42. emeleti luxuslakás erkélyén kimászik az egyébként folyamatosan meztelenül rohangáló kislányuk, hogy behozza az apja kint száradó rövidgatyáját, mire a szülők összevesznek, hogy miért kint van a szárító, illetve miért kell ilyen magasan lakni. Ryan Gosling állandóan Nicolas Winding Refn lakásában lóg, játszik a gyerekekkel – és ez nem beállított marketinges cukiskodás. Egy hivatalos anyagban sohasem fordulhatna elő, hogy Gosling üres tekintettel mered a mondandójába teljesen belemelegedett rendezőre, majd kifordul, és a kamerába mondja, hogy egy büdös szót sem ért az egészből.
Vagy mikor elmennek egy vidéki filmfesztiválra, ahol a Drive-ot vetítik, mert cserébe a szervezők felajánlanak 40 ezer dolcsit készpénzben. És Refn és Gosling elmennek, mert kell a pénz (még pár speciális effekthez). Egyszerre ciki és szürreális ezt nézni.
Nem értem, hogy Nicolas Winding Refn miért hagyja mindezt lefilmezni. A feleségével veszekszik, majd azt sziszegi, értse már meg, a film nem lett jó, és ő már nem tud ezzel mit kezdeni. Az már csak hab a tortán, hogy Nicolas Winding Refn legnagyobb cimborája, Alejandro Jodorowski legendás rendező többször is kártyát vet neki, és egyszer arra figyelmezteti, hogy ne hajszolja ennyire a sikert, másszor meg a feleségnek hozza ki, hogy csak akkor lesz boldog, ha elválik a férjétől. Ehhez képest imádni való a doksi vége, mikor a feleség a kamera mellől kiszól a hosszan maga elé meredő férjének: „Nem vagy egy könnyű ember… de így is szeretlek.”
DANGEROUS DAYS (Szárnyas fejvadász, 1982)
Egy újabb legendás forgatási doku: maratoni, három és fél órás hossza ellenére egy percig sem unalmas, logikusan és érdekesen vannak felfűzve a jelenetek. Gyakorlatilag mindenkit megszólaltatnak, akinek köze volt a filmhez (ez több mint 80 embert jelent!), és csordultig van pakolva a forgatáson készült felvételekkel. Nyomon lehet követni, hogy hogyan változott egy-egy beállítás vagy színészi alakítás az egymást követő felvételek során.
A film hosszasan foglalkozik a híres, a stúdió által a filmre kényszerített narráció ügyével is. Meghallgathatjuk Harrison Ford vágatlan felvételeit a narrációhoz, ahol folyamatosan hallani, ahogy elégedetlenkedik a szöveg felolvasása közben. Egy idő után már a hangmérnökök is azt gyanítják, hogy direkt rosszul mondja fel, nehogy felhasználják majd…. (Mint tudjuk, mégis megtették.)
Amiért külön is ki kell emelni ezt a doksit, az a rendezője, Charles de Lauzirika, egyike azon kevés werkfilmkészítőknek, akiknek jegyzik a nevét. Rendületlenül gyártja a jobbnál jobb forgatási dokumentumfilmeket, például az Alien-filmek kilenclemezes, összegyűjtött kiadásához készített, hi-he-tet-len-ül alapos és izgalmas making of gyűjteményét nem tudom, hogy valaha túl lehet-e majd szárnyalni.
FULL TILT BOOGIE (Alkonyattól pirkadatig, 1996)
Kevés rendező vetette bele magát olyan lelkesedéssel a filmezés világába, mint a fiatal Robert Rodriguez. Mindössze 7000 dollárból készített El Mariachi című filmje hatalmas siker lett, a forgatási naplójából készült könyv azóta is sok pályakezdő filmesek Bibliája. A Desperado forgatását már alaposan dokumentálták, de a legkülönlegesebb Rodriguez-féle making of mégiscsak az Alkonyattól pirkadatig forgatásán készült dokumentumfilm lett.
Ez a film a keményen dolgozó kisemberekről szól. Soha nem látott alapossággal dokumentálja, hogy milyen egy átlagos stábtagként (sofőr, világosító, öltöztető vagy kávéhordó) filmforgatáson dolgozni a 90-es évek közepén, Amerikában. Időnként persze feltűnik Tarantino is, hogy hol józanul, hol némileg már vidáman megszakértse a világot, például hosszasan értekezve arról, hogy miért jó az, hogy egy rendező vagy a főszereplő bármelyik nőt megkaphatja a stábból.
Van itt minden: stábfenék-szépségverseny, a szünetekben köpőcsövezés, részeg karaokezás Juliette Lewisszal, esti jacuzzis lazulás a hotelben, és még sorolhatnám. Érdekes közjáték a filmben a szakszervezetis vonal – egy ponton a doksi átcsap egy közép-amerikai szociodrámába. A filmvégi katarzist is az hozza el, hogy bejelentik, a stábtagok egyévnyi egészségbiztosítást kapnak, aminek úgy örül mindenki, mintha ötösük lenne a lottón.
Aki (hozzám hasonlóan) Rodriguez-rajongó, az sem marad csemege nélkül. Neki minden filmje DVD-megjelenésén van egy „10 minutes film school” című kisfilm, ahol elmagyarázza, hogyan készülnek az adott film. Ezeknek a kisfilmeknek a sikerét meglovagolva aztán elkezdte a „10 minutes cooking school” című sorozatát is. A DVD-extrák közé rejtve egy-egy kedvenc ételét főzi meg a kamera előtt, általában elképesztően jó stílusban felvéve és megvágva.
LOST IN LA MANCHA (2002)
Talán a leghíresebb, legtragikusabb és legviccesebb dokumentumfilm, ami valaha filmforgatásról készült. Két dokumentumfilmes, Keith Fulton és Louis Pepe, akik már Terry Gilliam előző, 12 majom című filmjéről is készítettek egy kiváló doksit (The Hamster Factor and Other Tales), elutaztak a rendező új, Don Quijote-filmjének a forgatására, ami 32 millió dolláros költségvetésével a valaha készített legdrágább európai produkciónak indult.
A spanyol pusztaságban forgatott film első napján kiderült, hogy a közelben van egy titkos NATO légi támaszpont, így a kosztümös szereplők felett folyamatosan vadászgépek repkedtek éktelen zajjal. A második napon özönvíz és szökőár zúdult a sivatagban forgató stábra, és elmosta a díszleteket. Pár napon belül kiderült, hogy az öreg Don Quijote-t játszó Jean Rochefort gerincsérvet kapott, így nem ülhet lóra, sőt külföldön kell megoperálni.
Elképesztő látni, ahogyan a rendező lassan, de biztosan idegösszeomlást kap a filmesek kamerája előtt. Gilliam egyre mélyebbre csúszik a fanatikus alkotni vágyás, az ezt gyakran felváltó depresszió és a komplett őrület örvényébe. Eközben folyamatosan azt mondogatja, hogy a film már készen van, csak a fejében ragadt, és nem tud kijönni. (Végül a forgatás teljesen ellehetetlenült, le kellett állítani, és Gilliam 15 évig harcolt, hogy lehetőséget kapjon a filmje újbóli elkészítésére. Fulton és Pepe egyébként arra a forgatásra is elkísérték.)
PANIC ROOM 3-DISC SPECIAL EDITION (Pánikszoba, 2002)
Imádom, ha a werk hosszabb, mint maga a film! A háromlemezes DVD-n egy lemezen fér el a film, kettőn pedig a werkfilmek. Ha a második lemezen lévő werkfilmeket megnézed, olyan, mintha végigmelóztad volna a forgatást. Beleláthatsz David Fincher elmeháborítóan aprólékos munkamódszerébe. Kiderül, milyen érzés főszereplőt cserélni egy hét után (Nicole Kidmannel kezdtek forgatni, őt váltotta Jodie Foster), vagy hogy miért kellett a világ egyik legjobb operatőreként számontartott Darius Khondjit lecserélni.
Az utómunkáról szóló doksik olyan részletesek, hogy az talán még nekem is sok. Több mint negyedórás kisfilm szól a házon végigsuhanó forradalmi snittről, ahol a kamera a korláton és a teáskanna fogóján csusszant keresztül megszakítatlanul. Olyan ez az anyag, mint egy komplett filmes iskola. Ha szeretitek David Finchert, nézzétek ezt végig. This is his masterclass.
OLD DAYS (Oldboy, 2003)
Ahogy a koreai filmeknek is, ennek a werknek is egészen más a hangulata, mint az amerikai társaiknak. Az alkotók a nyugati kultúrában szerintem elképzelhetetlenül őszintén beszélnek 13 évvel a film elkészülte után az elkövetett hibákról, a saját kétségeikről, a rossz döntésekről.
Őszinték, fesztelenek ezek az interjúk, a filmkészítés valódi arcát mutatják. Az egyik jelenetben Park Chan-Wook rendező a forgalmas utcán állva elmeséli, hogy 13 évvel ezelőtt ugyanitt a forgatáson leállíttatta a teljes forgalmat, amiért ma már szégyelli magát. Feleslegesen dolgoztatott embereket, túl sokat akart... melyik nyugati rendező mondana ilyet?
A kulisszák mögötti felvételek alapján a forgatáson is egészen más a hangulat, sokan járnak öltönyben, megy a folyamatos hajlongás, és mindenki nagyon, de nagyon komolyan veszi a munkáját. Az embernek az az érzése, hogy bár kevesebb pénzből készülnek, mint a hollywoodi filmek, mégis iszonyatosan fejlett filmipar áll a háttérben, ahol a művészi kivitelezés igénye még nem szenvedett vereséget az üzleti érdekek nyomásával szemben.
THAT MOMENT (Magnólia, 1999)
Ez a doksi olyan, mint a Magnólia maga. Emberi és végtelenül őszinte. A legelső megbeszélésektől egészen a bemutatóig követi a film készítését, de kihagyja a kötelező köröket. Kizárólag a kicsi dolgokra koncentrál, az emberi pillanatokra.
Olyan megbeszéléseken vehetünk részt, amit nem szoktak megmutatni, mert nem ott történnek az érdekes dolgok. Pedig de. Ahogyan Paul Thomas Anderson előjátszik egy jelenetet Philip Seymour Hoffmannak, aki gyakorlatilag összeesik a röhögéstől, vagy ahogyan a rendező eksztázisban hallgatja a filmzene felvételét a stúdióban (de tényleg tátott szájjal). Vagy ahogyan a haldokló rákos beteget játszó Jason Robards elmeséli, hogy most jött haza a kórházból, ahol kilenc hetet töltött kómában rák miatt.
FILMING THE LOVELY BONES (Komfortos mennyország, 2009)
Minden, amit tudni akartál egy film forgatásáról, ezen a lemezen rajta van. De tényleg minden. Még A Gyűrűk Ura-filmek négylemezes bővített változatain is túltesz. Nemcsak alapos (majdnem három óra hosszú), de ráadásul időrendben van.
Folyamatosan váltogatják a nyers felvételt, a befényelt kész filmet és a kulisszák mögötti snitteket, amiből nagyon jól végigkövethető, hogy az adott felvétel hogyan készült. Személyes kedvencem, mikor a párhuzamosan több kamerával rögzített jelenetek összes felvételét egymás mellett játsszák le, így összehasonlítható az egyes kamerák képe. Ezt egyszer minden wannabe filmesnek meg kell néznie.
ÍGY KÉSZÜLT A TESÓ (Tesó, 2003)
#amagyarokistudnakhaakarnak. Ilyen egy minimál költségvetésű magyar film forgatása. Szívbemarkolóan őszintén, kicsiben, hitelesen és nagyon viccesen. Olyan közelről, ahogyan még sosem láthattad. A gerillafilmezés mindennapjai vannak megörökítve, például amikor a HÉV-en forgató stáb a mikrofonrúddal torlaszolja el a feljárót, és nem engedi fel az utasokat a kocsiba, hogy tudjanak dolgozni. Szexjelenet. Tortadobálás. Kisbőrönd méretű, Orion márkájú, hordozható monitor. Surrogó, celluloidot zabáló 35mm-es filmkamera. Improvizációk, rengeteg röhögés, sufnituning és Békásmegyer.
Csodálatosak az interjúk is, ahol a fiatal filmesek erősen próbálnak profi marketinges szövegeket nyomni, de nem nagyon megy. Welker Gábor beszól valamit Elek Ferire, aki megjelenik az interjú közben, és ráveti magát. Vagy amikor kiböki interjú közben, hogy beleszeretett filmbéli partnerébe, Bognár Annába, majd elpirul. Elek Feriről egyébként egy külön kisfilm szól, amiben interjúadás ürügyén nagyjából egy levegővel lenyom egy komplett stand upot.
A DVD ráadásul tele van Dyga Zsombor korábbi kisfilmjeivel, az azokhoz készített werkfilmekkel és különben is…. csodálatos az egész. És ha eddig nem hangsúlyoztam volna, de mint mindegyikre, erre is igaz: jó dolog a werk, de a filmet is nézzétek meg!
szerző: Madarász Isti
A Tesó forgatásáról szóló werkfilmet Madarász Isti rendezte.
