Napfürdőzni a szektavezérrel - Lorde

2021.09.25. 12:15, Gaines

ol2_1.jpg

Talán nem túlzás kijelenteni, hogy Lorde rajongói úgy várták a tinédzserként berobbant, fiatal felnőttként izgalmas popsztár státuszát megerősítő énekes-dalszerző harmadik sorlemezét, mint a messiást. Stílszerű tehát, hogy épp egy önjelölt messiás szerepével kacérkodik rajta. De vonzó-e a szektája vagy süket fülekre találnak szavai? Körüljárjuk a megosztó Solar Powert. Ez a cikk először a Recorder magazin 87. számában jelent meg.

Négy év nem olyan rettenetesen sok idő két lemez között. Ennyi telt el Lorde nagylemezes debütálása (a 2013-as Pure Heroine) és a folytatása között (a 2017-es Melodrama), majd ugyanennyi a friss Solar Power előtt. A felfokozott várakozás is hasonlóképp az egekbe szökött a két hiátus alatt, sőt, most talán még inkább: 2019 júniusában például egy mára 60 ezer követővel rendelkező Twitter-fiók jött létre csak azért, hogy minden nap feltegye a kérdést, „kiadott-e ma új albumot Lorde”, majd szomorúan nemmel válaszoljon.

A Melodrama előtti szünet részben azzal magyarázható, hogy a Royals gigasikerét követően Lorde és csapata nem akarták túltelíteni a nyilvánosságot a frissen felkapott énekesnővel, nehogy mindenkinek elege legyen belőle a második lemezre. Az viszont, hogy Lorde ismét eltűnt a reflektorfényből a 2018-ban befejeződött Melodrama-turné után, már helyet kap magán a Solar Powerön is: a harmadik album alaptémái a kivonulás a világból, a visszatérés a gyökerekhez vagy egyfajta édenkerti ősállapotba, amely talán nemcsak egy fantáziavilág. Talán Lorde megtalálta, és oda invitál magához, messze a hajdani megrészegült buliktól.

Ismételjük át a legfontosabbakat! Az új-zélandi Aucklandben született Lorde, polgári nevén Ella Marija Lani Yelich-O’Connor tizenhat évesen hozta ki első EP-jét (The Love Club), és még ugyanabban az évben a debüt LP-t is, amit a közönség és a kritikusok mellett olyan sztárok is megsüvegeltek, mint David Bowie vagy Lily Allen. Lorde címlapokra került, Grammyt nyert, bekerült Taylor Swift belső körébe, egyszóval egy csapásra világsztár lett – mindezt dalszerző-előadóként, hiszen az összes dalt Joel Little producerrel közösen szerezte.

ol1_1.jpg
Jött Jack Antonoff

 

A második felvonásra alkotótársat cserélt, jött Jack Antonoff, a Green Light bulisláger, a „They'll hang us in the Louvre / Down the back, but who cares—still the Louvre” instant klasszikus sorpár, egyszóval a Melodrama. Az első albumon egy koraérett tinédzser szerepből figyelte meg és festette le saját generációját, mint aki bele sem kóstolt a rongyrázó bulizásba, de már ki is ábrándult belőle, ő volt a menő, ironikus, cinikus kívülálló, a fura, önazonos előadó.  A másodikon kisebb meglepetésre a partvonalról belevetette magát az éjszakába, a közösségi életbe, a dalok egy házibuli ívét rajzolják fel egy szakítás után frissen szinglivé lett főhőssel, az eksztatikus önfeledtségtől a hajnali, másnapos merengésekig és reflektálásig.

A lemezmegjelenések, a promóciós körutak és a turnék között azonban hátat fordított New York és Los Angeles szirénénekének, és Aucklandben rendezkedett be, hogy ott élhessen átlagos életet – tegyük hozzá gyorsan, Lorde milliárdos fiatal felnőtt, így az átlagosság elég relatív fogalom. A nyilvánosságtól való visszavonulásban azonban messzemenőkig tudatos, mint ahogy az a Solar Power dalainak önéletrajzi ihletésű anekdotáiból felfejthető. Igen, Lorde valóban nem elégedett meg azzal, hogy letörli a Facebookot a mobiljáról, inkább az óceánba hajította a készülékét („And I throw my cellular device in the water / Can you reach me? No, you can’t”). Igen, valóban új imidzsre cserélte sötét rúzsát és fekete ruháit („Now the cherry-black lipstick's gathering dust in a drawer / I don't need her anymore”), új klipjeiben sárga nyári ruhában, sőt, szőke hajjal jelenik meg, így immár St. Vincent és Billie Eilish után hivatalosan is ez, mármint a szőkeségre váltás lett a nyár divattrendje a popszakmában.

A különcködés és az eksztázis után most tehát a nyugié a főszerep, kész, ennyi volt, a rúzzsal együtt eltette a fiókba a bulikat, a kaliforniai csillogást, a celeblétet. Felnőtt a kamaszlány, állítja Lorde, de azért ezeket a kijelentéseit a rá jellemző rafinált szövegírással többszörösen idézőjelekbe teszi. „Well, my hot blood's been burning for so many summers now / It's time to cool it down”, jelenti ki, de aztán lehet, hogy csak be van szívva, ne is figyeljünk oda rá. „I used to love the party / now I’m not alright”, bizonytalanít el kedvenc kutyájának írt ódájában, a Big Starban. A The Man With The Axe-ben ábrándos dreampop köntösben elmélkedik arról, hogy így 22 évesen mire elég, hogy esténként kiáll énekelni, vagy hogy értékes festményeket és ruhakölteményeket halmoz fel magának. Azt mondja, nem kér többet az álságos Kaliforniából, de ehhez nosztalgikus rokonszenvvel megidézett kaliforniai softrockot választ.

Mintha folyton ott bujkálna az ironikus félmosoly a szája sarkában. Ehhez passzol egyébként a lemezhez választott új koncepció: egy new age guru, lelki vezető, sőt szektavezér szerepét ölti magára, melyből egyszerre csalogat minket a bűvkörébe és gúnyolódik a napüdvözlő jógázáson, a méregtelenítő kúrákon, a zsályafüstölésen és a feng shui kristályok tisztításán. Egyszerre lebeg a lemezen az átszellemült boldogság nirvánájában, és kérdőjelezi meg azt. 

ol3_1.jpg

Érdekes, hogyan változik Lorde viszonya a vátesz szerepkörhöz. Amikor a Pure Heroine-nal kikiáltották nemzedéke szószólójának, az nem az akarata ellenére történt: a dalokban rendre a többes szám első személyt használta, amivel rögtön közösséget vállalt a hallgatókkal, ezek mi vagyunk. A Melodrama már individualistább lemez, sokkal inkább szól egyéni problémákról, szituációkról, ahol a többes számba már csak az (ex-)barát tartozik bele. Az előbb felvállalt, majd levetett vezérséget most tisztán kiteszi elénk az ablakba, megint önmagát hazudtolva meg: a nyitószámban leszögezi, hogy nem ő lesz a megváltónk (hanem a Nap), a következő dalban pedig a Nap felkent papnőjeként ránk kacsint, hogy olyan, mint egy csinosabb Jézus. Ha hozzávesszük, hogy a rajongók tényleg úgy várták visszatérését, mint a messiásét, és hogy minden második fiatal popsztárról (Halsey, Billie Eilish, Olivia Rodrigo) elmondják, hogy bizony-bizony mind Lorde köpönyegéből bújtak ki, még csalafintább ez a szerepjáték. 

Az biztos, hogy zeneileg, hangszerelésben lenyugodott, elfojtotta a lobogó tüzet – sok és sokféle, vegyes visszajelzés szerint túlságosan is. Valóban nehéz lenne azzal érvelni, hogy sokszínű és dinamikus lemezről van szó. Nem is az a probléma, hogy nincs rajta egy olyan bomba sem, amit a korábbi albumoktól (a korábbi Lorde-tól?) megszokhattunk, az önismétlésnél általában hasznosabb szokott lenni az éles váltás, a kísérletezés, az új utak keresése. De még ha értékeljük is, hogy a zongorán írt art-elektropop helyét félig indiefolkos-pszichedelikus gitárzene, félig ezredfordulós rádiópop veszi át, a lanyha zenei napfürdőzés nagyon hamar monotonná válik. Végig ugyanaz az amplitúdó, elmaradnak a váratlan akkordváltások, a lemez éppen ezért nem is tud erős érzelmeket kiváltani, csak elbágyaszt. És a sokadik hallgatás után sem merülnek a felszínre elidőzést igénylő-megháláló rétegek.

Várjuk, hogy történjen valami, de legfeljebb a szövegeken lehet elrágódni, és azokon sem mindig. A Mood Ring például elveti a sulykot és utolsó előtti számként csömört okoz ironikus (?) ezotériájával. A Fallen Fruit című öko-apokaliptikus ballada kellően bizarr, de a lemez közepén már nem tud eléggé érvényesülni. (Lorde a legutóbbi hiátusa alatt kiadott egy Going South című albumot, amelyben fotókkal illusztrálva mesélt közelmúltbeli antarktiszi útjáról – lehetett tehát sejteni, hogy a klímakatasztrófa elleni harc előkerül majd a lemezen.) Az viszont kifejezetten üdítő, amikor a Secrets From A Girl (Who’s Seen It All) végén Robyn (!) a „Különös Légitársaság” légiutas-kísérőjeként elszaval egy fanyar humorú instrukciót, benne a lemez legfrappánsabb szövegrészeivel. („Your emotional baggage can be picked up at carousel number  / Please be careful so that it doesn't fall onto someone you love”).

A zárószám (Oceanic Feeling) végén önjelölt szektavezérünk, Lorde odasétál egy tengerparti máglyához, és a megsemmisüléssel kacérkodik. Megsemmisülés vagy újabb átváltozás? Úgy sejtjük, Lorde nem fog leragadni ennél a békés, álmos pszichedéliánál, és legközelebb – 2025-ben? – valami mással rukkol elő. És alighanem jobb is, ha már nem a megváltót várjuk vissza. 

szerző: Huszár András

Címkék: magazin lorde rec087
https://recorder.blog.hu/2021/09/25/napfurdozni_a_szektavezerrel_lorde
Napfürdőzni a szektavezérrel - Lorde

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr9816699826

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása