„A testtartásom merevebb, mint egy diktatúra” – HOLI: Sírok és nevetek (lemezkritika)

2021.09.18. 16:00, vferi

A semmiből robbant be a magyar undergroundba Hegyi Olivér, az animációfilmesből lett nemrapper, aki első albumán onnan közelít az elektronikára húzott szövegeléshez, ahonnan csak ritkán szoktak: a megejtően őszinte érzelmesség felől, amibe egy jó nagy adag felszabadító öngúny is vegyül. Ez a kritika először a Recorder magazin 87. számában jelent meg.

Az év eddigi legjobb magyar bemutatkozó lemezét az a Hegyi Olivér hozta ki, akit idáig a Friss Hús-nagydíjas Take Me Please animációs rendezőjeként ismerhettünk. A Hiúzban punkot doboló Holi úgy kezdett elektronikus dühkitörésekre, máskor meg euforikus EDM-re szövegelni, hogy szinte soha nem hallgatott hiphopot, és produkciója pont ettől lesz eredeti.

A felvágós gengszterrapet és az Akkezdet-féle intellektuális szójátékokat egyaránt elkerülve ritkán látott színt fest fel a palettára: a még pont vállalható, öngúnnyal teli érzelmességet. Bár a rímek gyakran iskolások (a szex-ex párosért még ő is bocsánatot kért), a flow meg csapongó, itt ugyanúgy nem a perfekt raptechnika a lényeg, mint Dé:Nash hungarotrapjében, hanem Holinak az a szerethetően túlérzékeny személyisége, ami a legtöbb dalát bámulatosan önironikussá és mégis zavarba ejtően őszintévé teszi.

A Sírok és nevetek akkor a legjobb, amikor Holi nemlétező szexuális életét, felesleges berúgásait, vagy filmrendezői karrierjét ostorozza, a trap- és hiphopparódiák inkább csak a felszínt karcolgatják. Az utálat fárasztó a Fidesz-szavazó szülők és az ellenzéki fiatalok konfliktusának felvillantásával csap pofán, a Mielőtt felkel a napot idéző, a romantikus katarzisig 18 percen át csatangoló Roadmovie pedig minden idők egyik legmeghatóbb rapnovellája, már csak azért is, mert műfajában amúgy sem nagyon akad párja.

Előadó: HOLI