Dobolt, alkotott és ennyi – Charlie Watts-ra emlékezve

2021.09.08. 18:00, Recorder.hu

ripcharliewatts.jpg

Összeomlott a Stones-univerzum. Hiába állnak fel ebből (is), hiába gurulnak tovább a kövek, már soha nem lesz olyan, mint eddig. Egy újabb legendától búcsúzunk, Reszegi László írásával.

1963 legelején kisebb átalakuláson esett át a még csak pár hónapja megalakult Stones. Az előző év decemberében csatlakozott hozzájuk Bill Wyman, Charlie Watts pedig 1963. január 12-én lépett fel velük először élőben. Az Ealing Club színpadán adtak koncertet, ami nem csak azért fontos helyszín, mert ez Keith Richards kedvenc londoni klubja, hanem azért is, mert a korábbi év március 24-én itt találkozott először Brian Jones és Watts. Charlie ekkor még Alexis Korner dobosa volt, aki általános megítélés szerint a brit blues létrehozója.

1962. április 7-én szintén az Ealingben történt az, hogy Korner bemutatta Mick Jagger és Richards párosát Brian Jones-nak, aki szintén Korner zenekarában játszott akkoriban (csakúgy, mint Ian Stewart). Valamikorra ide datálható az, hogy a Rolling Stones megalakult. Charlie Watts ugyan 1962-ben még nem volt a zenekar tagja, de mégis ott volt velük, köztük és akarva-akaratlanul részese volt a kezdeteknek.

Csak hetekkel Charlie első Stones-fellépése után, 1963. február 2-án jelentették be, hogy hivatalosan is zenekari taggá vált. Itt kezdődött a Stones történetének újabb fejezete és bár Jones 1969-ban meghalt, Wyman 1993-ban kilépett, és persze sok fontos turnézenész is elhunyt már, most mégis egy nagyon hosszú és nagyon fontos fejezet zárult le.

Hogy milyen hosszú is ez? Majdnem hat évtizedig tartott. A zenekar jövőre ünnepli megalakulása hatvanadik évfordulóját és Charlie csak az első pár hónapot hagyta ki, és ugye azt sem teljesen. Olvastam egy olyan megemlékezést róla valahol a Facebook végtelen tartalomfelhőjében, mely szerint már akkor rocksztár volt, amikor XY volt a Szovjetunió vezére, aztán akkor is, amikor XY meghalt, és így tovább. És valóban. Nagyon sok módon lehetne ezt szemléltetni. Én gyűjtőként a különböző formátumokhoz szoktam az ilyeneket kötni, mondjuk úgy, hogy John Lennon soha nem ismerte meg a CD-t vagy Kurt Cobain a DVD-t.

E sorok olvasói abba tudnak leginkább belegondolni, hogy vagy nem is éltek még, amikor a Stones már szupersztárstátuszban és kokainban úszkált, vagy még csak gyerekek voltak. Pár éve megismerkedtem Debrecenben Nagy Gábor bácsival, aki a ’60-as években a helyi Albatrosz nevű formáció technikusa, mindenese volt. Két régi Stones-lemezt vettem tőle (az egyik az 1966-os, Got Live If You Want It! című első koncertalbum, a másik az 1967-es, Flowers című első válogatáslemez volt). Kicsit beszélgettünk és hamar bekönnyesedett a szeme, amikor erről a korszakról kérdeztem. A lemezeket akkoriban vette, évtizedekig vigyázott rájuk (azért annyira nem, mint lehetett volna), de 2016-ban úgy döntött, hogy ideje máshová kerülniük. A lemezjátszók javításából élő Gábor bácsi az egyetlen általam ismert személy, aki már a ’60-as években, létezése első évtizedében ismerte és szerette a Stones-t. Ez a találkozás különleges emlék marad számomra, nehéz szavakká formálni, hogy mit láttam az arcán. Próbáltam most hívni telefonon, hogy mondjon valami okosat, szépet, bármit, de sajnos nem értem el. Remélem, hogy jól van. 

Én bizonyos értelemben most nem vagyok jól, ugyanis Charlie Watts halálának jelentősége hihetetlenül nagy. És nem csak azért, mert Jagger és Richards mellett ő volt az egyetlen Stones-tag, aki minden stúdiólemezen játszott, hanem leginkább amiatt, amilyen emberként megismerhettük. Nyilván nem tudhatunk róla mindent, de közel hatvan év alatt sokan, sokat láthattak belőle, még akkor is, ha magánéletéről keveset beszélt.

CHARLIE, AKI CSAK ADOTT

A Rolling Stones kapcsán nem véletlenül jut eszünkbe a rock ’n’ roll legmagasabb foka, az önpusztítás magasiskolája és persze a szexisten Jagger színpadi csípőmozgása. Nem csináltak belőle titkot, dehogy. Tudatosan használták márkájuk építésére, hogy életvitelük nem csupán kirívó, de minden képzeletet felülmúló is. És ne mosdassuk Charlie-t sem, ő is kivette ebből a részét, egészen 1986-ig ivott, drogozott és dohányzott a többiekkel. Viszont, amikor tette, mégsem úgy tette, mint zenésztársai. Nyilván nehezebb idevágó vad sztorikat vadászni a neten, hiszen valószínűleg olyan típusú alkoholfogyasztó volt, mint amilyen én vagyok: ha sokat iszik, elcsendesül, elalszik. Egy sztorim mégis van, bár nem saját, de nekem mesélték és olvasható is a Recorderen már jópár éve. Azt mesélem el benne, hogy hogyan sikerült néhány dedikált Stones-relikviát vennem egy csepeli személytől, aki részletesen beszámolt a tárgyak és a Stones-tagokkal való találkozás történetéről, tényleg érdemes itt elolvasni.

Akik nem kattintottak most és nem ismerik a történetet, azoknak elárulom a lényeget: mindenki aláírta az egyik lemezt 1982-ben Bécsben, csak épp Charlie nem, mert olyan részeg volt, hogy nem volt rá képes. Ez az aznapi Stones-koncert után, Mick Jagger és Jerry Hall eljegyzési buliján történt, ahol Tamás bácsi pincérként dolgozott. Ez az eset teljesen beleillik abba a sztoriba, hogy Charlie számára a ’80-as évek voltak a sötét idők és csak 1986-ban hagyott fel az önpusztítással.

A legfőbb különbség közte és társai között természetesen hűséges és monogám természete volt, ugyanis mindenki, de tényleg mindenki állítása szerint az 1964-ben megházasodott Watts haláláig hűséges maradt feleségéhez és úgy húzott le ennyi évtizedet a zenekarban, hogy társai ez idő alatt többezer nővel voltak együtt és orgiákkal teltek a szürkének nem nevezhető napjaik. Visszafogott viselkedése és kifinomult stílusa egyrészt családi hátteréből adódott, másrészt a jazz iránti rajongásából. Nyilván a jazzben is találnánk eltérő habitusú személyeket, de az ’50-es években még tényleg visszafogottabb volt minden zenész, másrészt hogyan is jutott volna el ennyi információ bárkihez is, mint manapság.

Szóval a Charlie Parker-rajongó Watts 1955-ben kapott először dobfelszerelést a szüleitől, de az évtized végére a rhythm and blues iránt is elkezdett érdeklődni. Az eredetileg grafikai pályára készülő dobos már majdnem Koppenhágába költözött, hogy alkotóművészként nevet szerezzen, amikor Alexis Korner végül maradásra bírta. És onnan már nem telt el sok idő, hogy a Stones dobosa legyen.

Természetesen grafikusi ambícióit sem adta fel teljesen, de belátta: zenészként fel tudja használni ezt a tudását, fordítva már kevésbé. 1965-ben meg is jelent első grafikai könyve, amely Charlie Parker előtt tiszteleg (Ode to a High Flying Bird), de az 1967-es Between the Buttons című Stones-album hátsó borítóját is ő tervezte, ahogyan 2005-ig szinte minden turné színpadképét is.

És akkor még nem beszéltünk a jazz iránti, soha nem szűnő rajongásának dalokban formát öltő következményeiről. Első jazz-lemeze (From One Charlie) éppen idén harminc éve jelent meg, a legutóbbi (Charlie Watts Meets The Danish Radio Big Band) meg csupán négy éve. 

VAN, AKI NEM SZAVAKKAL SZERETI KIFEJEZNI MAGÁT

Sokszínűsége mellett lehengerlő elenganciája, visszafogottsága és csendessége tette őt oly szerethetővé. Nem azért adott kevés interjút, mert annyira fenn hordta volna az orrát. Sokkal inkább amiatt, mert nem igazán akart mit mondani. Dobolt, alkotott és ennyi.

Pár éve hozzám került néhány Ray Gun magazin a ’90-es évekből. Nagy örömmel olvasgattam őket és az egyikben találtam egy interjút Charlie-val, ami elég ritka dolognak számít, de értettem az apropóját, ugyanis az 1996-os szeptemberi lapszámban a júniusban megjelent friss szólólemeze (Long Ago and Far Away) volt az egyik téma. Az interjút a Sonic Youth-dobos Steve Shelley készítette, aki akkoriban dolgozott a magazinnak is; őrületes volt olvasni, hogy mennyire nem boldogult vele, mert egyszerűen nem tudott/nem akart rendesen válaszolni a kérdésekre. A végére belejöttek, de nagyon érdekes az egész anyag. Azt gondoltam (és gondolom most is), hogy ha nem Charlie Watts lett volna az alany, ez a cikk így nem jelenhetett volna meg. Sajnos már nem találtam meg a példányomat, de a Sonic Youth Facebook-oldala megosztott egy linket a gyászhírrel együtt, itt elolvasható az egész. Megéri.

Sok mindent le lehetne még írni róla, ezernyi klassz dolog és történet köthető hozzá. Hogy milyen arab lovaik vannak a farmjukon. Hogy hány szavazáson lett a legjobban öltözött zenész. Hogy mekkora gyűjteménye van krikettereklyékből. Hogy mennyire fura, de mégis mennyire a zenekarba passzoló volt a különleges dobjátéka. De mielőtt túl hosszú lesz ez az írás, inkább megadom a zárást Mick Jaggernek, aki akkora poént szórt egy 2006-os New York-i koncerten, hogy ma hangosan felnevettem (majd sírtam), amikor meghallottam. Szerencsére bárki megtalálhatja ezt a Shine a Light című koncertalbumon / filmben a zenekartagok bemutatása résznél:

- Mick: Wanna say hello?

- Charlie: Hello!

- Mick: He speaks!

https://recorder.blog.hu/2021/09/08/dobolt_alkotott_es_ennyi_charlie_watts-ra_emlekezve
Dobolt, alkotott és ennyi – Charlie Watts-ra emlékezve

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr4116683568

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása