„Egy hét alatt elfogyott az összes szám, amit megírtam” - Móser Ádám-interjú

„Nem is gondoltam volna, hogy egy harmonika nem csak idegesítő hangszer lehet” – szokta hallani sokszor a koncertjei után Móser Ádám, akinek a több különböző hagyományból összegyúrt, francia-balkáni-klezmer-tangó zenéjét sokan a karantén adott erkélykoncertjei alapján ismerték meg. A harmonika történetéről, saját, improvizatív zenéjének kialakításáról és a karantén kultúrahiányáról beszélgettünk vele. Móser Ádám szeptember 2-án, csütörtökön a 200 éves Óbudai Zsinagógában zenél egy különleges színdarabot kísérve.

Úgy nevezed a zenédet, hogy „francia-balkáni-klezmer-tangó”. Kik voltak ennek a megalkotásában a legfontosabb előképek, inspirációk?

Klasszikus harmonikásként kezdtem a tanulmányaimat…

Ez mit jelent, például milyen repertoár van harmonikára?

Igazából nincsen Magyarországon repertoár, csak nekem orosz tanárom volt, és Oroszországban a harmonika nemzeti hangszer, van hagyománya. Viszonylag fiatal hangszerről beszélünk, az 1800-as végén kezdett el fejlődni, azóta lehet rajta rendesen játszani. Az 1920-as, 30-as években fedezte fel magának Franciaország a szvingben, Argentína a tangóban. A zeneiskolában sok Bach orgonaminiatűrt játszottam, illetve orosz kortárs zeneszerzők direkt harmonikára írt műveit. Emellett nyilván polkákat is, de azt igyekeztem elkerülni…

Egy érdeklődő harmonikás viszonylag hamar találkozik Edith Piaffal és a harmincas évek gypsy swingjével – itt Gus Viseur nevét érdemes megemlíteni –, illetve belefut Astor Piazzollába és a tangóba, valamint a klezmerbe. Én emellett még moldvai népzenét is játszottam furulyán és dudán, és itt találkoztam a páratlan ritmusokkal, megismerkedtem a Balkán zenéjével. Ezek az zenék a harmonikát mind különbözőképpen használják. Ahhoz, hogy az ember tökéletesen megtanuljon klezmert játszani, vagy szvinget, balkáni zenét stb., mind kellene egy-egy külön élet. Ez az én egyetlen életembe nem fért bele, pláne, hogy közben az ELTE-re is jártam összehasonlító irodalomtudomány szakra – ami egyébként nagy segítség volt abban, hogy kitaláljam, hogy a saját zenémet hogyan akarom felépíteni. Arra gondoltam, hogy az lesz a legjobb, ha én írok olyan zenét, amiben mindez megvan egyszerre, és akkor nem kell eldöntenem, hogy melyiket akarom játszani. Ráadásul így a zeneszerzői ambíciómat is kielégíthettem.

Hosszú éveken keresztül kísérletezgettem, zenéket hallgattam, illetve leírtam és elemeztem a harmónia-skála kapcsolatokat, hogy hogyan lehet átjárni a határokat, hogyan lehet a különböző hagyományokat összetenni. Hogyan tud zsidó lenni mondjuk egy argentin tangódallam? Egyre mélyebbre ástam ebben az egészben, és végül kialakult egy olyan zenei rendszer, amiben pillanatokon belül egyik hagyományból a másikba tudok evezni.

Nagyon figyelek arra, hogy ne játsszak korábban mások által megírt zenéket. Egyrészt mert engem tényleg az érdekel, hogy ezeket hogyan lehet összehozni, másrészt meg Astor Piazzollát Astor Piazzolla gyönyörűen játszott, és nem gondolom, hogy ahhoz én hozzá tudok tenni. Én úgy tudok hozzátenni Piazzollához vagy bármelyik zenei hagyományhoz, hogy önmagamat teszem bele és azt a zenei világot, amit itt Közép-Kelet-Európában képviselek.

Rengeteget improvizálok, a szólókoncertjeimen vannak olyan számok, amelyek teljes egészükben ott születnek meg. Ez annak köszönhető, hogy megalkottam ezt a zenei világot, amiben nagyon otthonosan mozgok. Az első karantén alatt adott erkélykoncertjeimen két hónapon keresztül minden nap öt órakor játszottam 10-12 percet. Az első hét napban elfogyott az összes szám, amit megírtam, ismételni pedig nem akartam magam, így onnantól kezdve minden, amit játszottam, improvizáció volt, egy teljes értékű, ott született darab. Ez azért tudott létrejönni ebben a formában, mert uralom azt az anyagot, amit megteremtettem.

A tangóharmonika szerintem a legtöbb ember számára erősen összekapcsolódott a szórakoztató műfajokkal, és nem igazán tartjuk számon az olyan hangszerek között, amin mondjuk improvizálni lehet vagy legalábbis szokás.

Igen, Magyarországon a harmonikának elég mostoha sorsa van. Nekem van egy elméletem erről. A harmincas évekig nagyon sok harmonikás volt itthon, a korai felvételeken például hallható, hogy minden nagyzenekarban volt egy. Ez francia mintára működött, hiszen a harmincas évek végéig a magyar kultúra Párizs-központú volt. Utána viszont jöttek a németek, aztán az oroszok, mindkét népnek nemzeti hangszere a harmonika. De mindkét kultúra magyarországi megjelenésére jellemző volt egy felülről érkező kulturális elnyomás, és szerintem ez a társadalmi-politikai oka annak, hogy a harmonika ázsiója elkezdett csökkenni.

A harmonika játéktechnikailag egy egyszerűbb hangszer, viszonylag hamar meg lehet rajta találni 3-4 akkordot kíséretként, míg jobb kézzel a dallamot játssza az ember. A hegedűn többet kell gyakorolni, hogy tisztán szóljon. És nem is olyan, mint a gitár, amit húrozni kell rendszeresen; ha egyszer megvan, akkor 20-30 évet kibír, ha vigyáz rá az ember. Így aztán nagyon sok a műkedvelő harmonikás. Ezt nem bántásból mondom, a zene mindenkié, minél több ember zenél, annál jobb, és ha egy falusi közösségben van egy harmonikás, aki tud pár számot játszani, és az estéket kellemessé teszi a társaság számára, az csodálatos –, de szakmai szinten nagyon sokáig nem volt elfogadott hangszer.

Mostanra kicsit kezd már elfogadottabb lenni a harmonika, de még mindig erős sztereotípiák kötődnek hozzá: sokak fejében ez még mindig egy csűrdöngölő falusi hangszer, vagy a Márió, a harmonikás jut róla eszükbe. Rengeteg olyan koncert van, amit szólóban csinálok, vagy a ¡Nosnach duóval, amiben Kertész Endre csellista barátommal játszunk, hogy utána jönnek oda az emberek, és ilyen mondatokat mondanak: „Nem is gondoltam volna, hogy egy harmonika így is tud szólni, hogy nemcsak idegesítő hangszer lehet.” Én valahol Yann Tiersen és az Amélie csodálatos élete környékén érzem azt a pillanatot, amikor Magyarország újrafelfedezi a harmonikát mint egy olyan hangszert, ami tud szólni rendesen is.

Egy másik előítélet, amivel gyakran találkozom, hogy sokan azt gondolják, hogy azért lépek fel egyedül, mert ez egy külső kényszer, mondjuk valaki éppen nem ért rá, vagy így olcsóbb… Hagyományosan tényleg használták arra a harmonikát, hogy végigjátssza a harmonikás az egész estét, és így nem kell zenekart fogadni. De én nagyon szeretek egyedül játszani.

Mennyire befolyásol mindez téged? Gondolom, megvan a hátránya, de akár előny is lehet, hogy kvázi egy szűz területre tudsz behatolni.

Korábban gyakran hallottam a szervezőktől, hogy hát ez ilyen túl pici, túl intim, meg nagyon rétegzene. Az erkélykoncertek fontos tanulsága volt, hogy irgalmatlanul nem az. Amikor elkezdtem csinálni, akkor a Facebookon a zenészoldalam olyan 700 követő körül volt, azóta ez megtízszereződött. Nagyon sokan nézték, írtak nekem, hogy tetszik nekik; Budapestről és kis falvakból, mindenféle társadalmi rétegből: fiatalok, nyugdíjasok, értelmiségiek. Külföldről is sok volt a néző: Angliából, Izraelből, Svájcból, Észak- és Dél-Amerikából. Kiderült, hogy nagyon működik ez a zene, és az is, hogy egyedül játszom.

Amennyire nehéz az, hogy nincsen Magyarországon harmonikás hagyomány és nem veszik komolyan a hangszert, annyira jó is, mert újat tudok mutatni. Igazából nem tudom, milyen érzés az, amikor az ember gitáros, és minden sarkon van egy másik gitáros is. De nyilván annak is van egy jobb és egy rosszabb oldala, mert egy szóló gitárkoncertre hamarabb elhívnak, mert az emberek tudják, hogy az mit jelent. Ha egy szervező meghív engem, akkor nagyjából az ismeretlenbe lép bele, mert rajtam kívül nagyjából még egy embert csinál Magyarországon szóló harmonikakoncertet. De például Franciaországban nagyon sokan improvizálnak harmonikán, csinálnak szólóműsorokat.

Az erkélyen adott koncertek hatására több koncertre hívnak?

Abszolút érezhető, hogy több a koncertem szólóban és a ¡Nosnach-hal is; és az is, hogy sokan jönnek ezekre, akik az erkélykoncertek nélkül nem ismertek volna meg, de ezeket követték, és örülnek, hogy végre élőben láthatnak.

Sokan panaszkodtak a zenészek közül a „miért nem mész el kapálni” beszólásokra. Neked az egyik jelszavad az volt, hogy „Művészet nélkül is lehet élni, de minek”.

Amikor tavaly március 12-én bejelentették a lezárásokat, én éppen a Miskolci Nemzeti Színházban dolgoztam Mohácsi Jánossal és Kovács Marcival a Velencei kalmár felújításán. Volt heti öt koncertem, színházi előadásom, plusz a próbák. Ehhez képest egyik pillanatról a másikra egy nagy vákuumba került hirtelen minden művész, és mindenki máshogy reagált erre. 12-én a kedvesem kérdezte, hogy kimegyek-e az erkélyre, mint ahogy Olaszországban láttuk; akkor azt mondtam neki, hogy egy huszonnyolcezredik ilyen koncertnek semmi értelme. 13-án reggel viszont kitaláltam, hogy mégis csinálok, de nem egyet, hanem akkor addig, amíg tartanak a lezárások, és minden nap ugyanabban az időben. Ennek több oka volt. Egyrészt zenészként nagyon hiányzott volna, ha nem tudom kiélni a kreativitásomat. Másrészt fel akartam hívni a figyelmet arra, hogy irgalmatlanul sok embernek nincs munkája például a művészeti szférában, nemcsak zenészekre gondolok, hanem a színészekre, fotósokra, képzőművészekre stb., és ez egy ilyen felkiáltójel is akart lenni, anélkül, hogy kimondtam volna, hogy nekem nincs munkám; azáltal, hogy a színpadot kicseréltem a saját személyes teremre.

Az, hogy „lehet művészet nélkül is élni, de minek”, a zenész oldaláról és a közönség oldaláról is igaz. Ahogy elkezdtek sokan követni, és lett egy 150 ezres elérésem a Facebookon, érezhető volt a mások oldal: hogy az emberek is kultúra nélkül maradtak. Rengetegen írtak, hogy például home office-ban dolgoztak öt óráig, azt letették ötkor, és meghallgatták a pont ötkor kezdődő 10-15 perces koncertemet, és ez egy biztos fogódzó volt nekik: minden nap történik valami jó, és minden nap van kultúra. Ez nagyon fontos volt nekem. Aztán felelősség is lett, hogy amikor az emberek már egyre rosszabbul bírták, akkor tényleg ott kellett lennem, minden nap csinálni. Nem volt könnyű, de az élet nem mindig könnyű.

A Mose Münz lajtorjája című darabhoz te írtad a zenét, és játszod is az előadáson. Ez mennyire lesz komponált és mennyire improvizatív?

Vannak olyan részei a zenének, amik pontosan meg vannak komponálva, és vannak olyanok, amikor csak a struktúrája van meg és az, hogy milyen jellegű megszólalás lesz, milyen akkordokat használok. Ezeket a szöveghez kötöm, a színészek megszólalásához, az ő játékukra reagálok. Például vannak végszavak, amikor a zenei váltások is megtörténnek. Ugyanúgy, ahogy egy színész is minden előadáson egy picit máshogy mondja a szöveget, a zenész is mindig picit máshogy játszik. Ez egy bevett színházi alkalmazott zenei forma.

Számíthatunk arra, hogy a klezmerhatás erősebb lesz a zenében?

Bizonyos szempontból igen, bizonyos szempontból nem. Most 200 éves az Óbudai Zsinagóga, és Hollós Csaba ennek apropóján írta a darabot, ami ugyan történelmi tényekre alapul, de fikció. Fodor Orsolya rendező – akivel egyébként évekkel ezelőtt egy szólókoncertemen találkoztam először – szintén kicsit elemeltebben fogalmaz, nem a realista színjátszás hagyományát követi. (Ugyanakkor nagyon izgalmas, hogy abban a zsinagógában fog létrejönni a darab, amiről szó van.) A klezmer elemei fölismerhetően meg fognak szólalni, viszont nem fogok direkt klezmertémákat használni, csak megidézem azt a hagyományt. Ha nagyon karakteresen klezmerzenét használnék, annak más jelentése lenne, nagyon direkten húzná egy irányba a színdarab esztétikáját. Szeretem, ahogy Orsi nagyon finoman fogalmaz, és én is próbálok abban a karakterben fogalmazni.

Interjú: Rónai András

A Mose Münz lajtorjája című színdarabot szeptember 2-án, csütörtökön este 8-tól mutatják be az Óbudai Zsinagógában.

Bővebb információ a Zsinagógák Hete honlapján. 

Zsinagógák Hete a Facebookon.

Móser Ádám és Fodor Orsolya rendező az előadás helyszíni próbáján (fotó: Cseke Tamás):