Tiszta fém. 30 éves a Metallica Fekete Albuma.

2021.08.12. 12:00, vferi

wide1_45.jpg

Harminc évvel ezelőtt, 1991. augusztus 12-én jelent meg a rocktörténet egyik legsikeresebb lemeze, amellyel a Metallica hibátlanul leaszfaltozott egy zenei ösvényt, hogy végül sem a kortársai, sem ő maga ne ezen haladjon tovább. Ez a cikk először a Recorder magazin 86. számában jelent meg.

A történelmet, mint tudjuk, a győztesek írják. Vagy legalábbis a győztesek szempontjából. Ennek megfelelően a kilencvenes évek elején kivételesen nagyszabású átrendeződést megtapasztalt angolszász gitárzenei világnak is régóta megvan a maga kerekre csiszolt, megnyugtatóvá bélelt, diadalmas fabulája: az 1991-ben megjelent Nevermind a Nirvanától szélesre tárta a kaput a friss és vitális alternatívok előtt, akik végre-valahára kiszorították a ringből a rádiókat és zenetévéket addig uraló, ekkorra már végletesen kifáradt és parodisztikussá vált hard rock vagy glam metal (korabeli, de máig rajta ragadt csúfnevén: hajmetál) együtteseket. Jött a grunge, jöttek a mosatlan frizurák és az átlagemberek ruhásszekrényét idéző favágóingek, meg persze az agysejteket új alakzatokba rendező keménydrogok (a nyolcvanas éveknek izgága ütemet diktáló kokain helyett a deprimáló heroin), és végre nem kellett tovább bámulni Kip Winger és David Coverdale burjánzó mellszőrzetét. Hogy ez az elbeszélés milyen mélyen hamis, azt kevés tárgyi emlék bizonyítja jobban a Metallica úgynevezett Fekete Albumánál.

Úgynevezett, mert a Metallica ötödik lemeze valójában cím nélküli, illetve hivatalosan a zenekar nevét viseli, de a Spinal Tap méltán legendás Smell The Glove-ját önironikusan (ez az egyetlen motívum egyébként a korabeli Metallica életében, amely valamiféle humort csillant fel) megidéző hollófekete borító alapján mindenki a fentebb jelzett módon ismeri. A Fekete Album vagy Black Album alig néhány héttel a Nevermind előtt került a boltokba, és persze lehet úgy gondolni, hogy ez volt a szerencséje, emiatt tudott a formálódó grunge-esztétikával nem teljesen kompatibilis zenei/képi/világszemléleti attitűdjével együtt is páratlanul sikeressé válni (a lemez két hét alatt érte el a platinastátuszt Amerikában, napjainkig pedig világszerte körülbelül 30 millió példányt adtak el belőle).

A helyzet azonban bonyolultabb ennél csakúgy, ahogy például a Use Your Illusiont megjelentető Guns N’ Roses ultrasikere esetében is: távolról sem véletlen, hogy ez a három, egymástól látszólag oly különböző zenekar jó ideig együttesen, afféle gitárzenei szövetségi rendszerben tudta uralni a világot, ami végül csak megannyi fordulat (köztük a GNR teljes szétesése és a grunge kordivattá terebélyesedése) miatt formálódott át a Nirvana egyeduralkodásává. 

wide2_38.jpg
A Metallica tagjai az 1991-es MTV Video Music Awards-gálán

 

Arra próbálnék itt ráközelíteni, hogy a Metallica (akárcsak a Guns N’ Roses, de ez a cikk most nem róluk szól), miközben egy másik vonalhoz, másféle trendhez sorolták, éppen úgy telibe találta a korszellemet, akárcsak a Nirvana és seattle-i partnerei. A kereskedelmi mutatók is ezt jelzik, de ezek persze önmagukban még nem lennének bizonyító erejűek: az 1991-es termést nézve például Jacko Dangerousából is sokmilliót adtak el, azt a lemezt mégsem gondolhatja senki sem a kor emblematikus darabjának. Ellenben ha ma végigpörgetjük a Fekete Album számait, akkor a kilencvenes évek első felének egyik legjellegzetesebb tónusát halljuk.

A Metallica, mint az közismert, a thrash metal egyik alapítózenekaraként indult a pályán, a nyolcvanas években a legközelebbi kor- és vetélytársa a Megadeth, a Slayer és az Anthrax volt. Ehhez a képest a Fekete Albumon egyetlen másodpercnyi thrash sem hallható – miközben a zenekar eggyel korábbi lemezén, a szélsőségesen száraz, basszus nélküli hangzásáról is jól ismert ...And Justice For Allon még oda-vissza thrash metal szólt. A váltás azonban mégsem csak abban merült ki, hogy egyik alzsánerből átléptek egy másikba: thrash vagy tiszta heavy metal, ez, ha két lépés távolságból nézzük, csupán játék a szavakkal. A Metallica hangos, sötét, vaskos gitárokkal vezérelt metalzenét játszott 1986-ban és 1991-ben is – a döntő különbséget inkább az jelentette, hogy megtalálta a kivezető utat az öntetszelgő komplexitás és túldíszítettség zsákutcájából, ahová a zenekar indulásának évtizedében a rockzene bekormányozta magát.

A nyolcvanas évek mainstream (de legalábbis tőkeerősebb kiadók által gondozott) rockzenéjének alzsánereken átívelő közös jellemzője ugyanis a gátlástalan halmozás volt. Az Eddie Van Halen bűvöletében tevékenykedő virtuózok hangokat halmoztak, a durvább mezőnyben a riffeket bonyolították vég – és olykor értelem – nélkül, a poposabb zenekarok esetében a refrének és az effektek (azok a sztratoszféráig felzengővé visszhangosított dobok!) adagolásánál nem jöhetett szóba a fék. Az énekesek kontrollálhatatlanul affektáltak, a dobosok pedig komplett ornamentális rendszereket alkottak szűk nadrágban és színes dzsekiben újjászületett rokokó kismesterekként. 

Az új évtized legelején azonban már ott mozgott a levegőben egy markáns ellenáramlat. A Fekete Album (és hangsúlyosan a Nevermind) megjelenése előtti időben már a Danzig, a Skid Row, a Spread Eagle, az LA Guns, a Shotgun Messiah, a Trouble, Ozzy Osbourne, a Pantera vagy a Cinderella korabeli lemezei is egy jóval letisztultabb, így vagy úgy, de tradicionalistább, sallangmentesebb, hangzásában organikusabb, koszosabb, minden tekintetben földközelibb felfogást mutattak. Elég meghallgatni a nyolcvanas évek bulikirályai, a Mötley Crüe 1991-es válogatáslemezére készült új dalt, a Primal Screamet, illetve összevetni a zenekar akkori fotóit az öt évvel korábbiakkal (olcsó tornacipők, fekete bakancsok, egyszerű pólók, bőrdzsekik, simán lelógó, aláborotvált hajak versus leopárdmintás sztreccsgatyák, kígyóbőr csizmák, prostituáltakat idéző sminkek, hajlakkal toronyba fújt, frufrus sérók), hogy rájöjjünk: a rockzene igazából már a grunge áttörése előtt elvégezte saját maga megújításának kétségkívül felettébb szükséges feladatát. Ezért is annyira tragikus, hogy a kockás inges-kardigános időkben a korábbi évtized jobb neveinek többségét leírták mint a régi idők frissülésre képtelen, kínosan avíttas rekvizitumát.

wide3_17.jpg

A Metallica Fekete Albuma beleilleszkedik a fentebb vázolt trendbe, és bár a zenekar ekkor még állandóan rajta tartotta ujját a kor ütőerén, és a lehető legszorosabban követte az aktuális fejleményeket (például meglátogatta a második lemezén dolgozó Skid Row-t a stúdióban), nekik nem volt szükségük külső motivációra a maguk reformmozgalmához. Az ...And Justice a maga 8-9 perces, dalonként 27 témából és 14 tempóváltásból összeszerkesztett, kifejezetten technikás dalait a zenekar már a lemez turnéjának végén tévútnak gondolta, és tudatosan egy másik irányba indult. Egy olyan irányba ráadásul, ahol a fáklyaként az utat bevilágító, első számú fétiszenekart már nem a thrash metalosok számára addig alapvető Motörhead, Venom és Iron Maiden jelentette, hanem vitán felül a mindenható Black Sabbath.

Akárcsak persze (ugye, a korszellem) a Soundgarden, a Melvins vagy az Alice In Chains számára. A Fekete Album ennek a lassabb, komorabb, felhősebb, doomosabb, fenyegetőbb iránynak a legélesebb, legfémesebb és mindenekelőtt legdirektebb változatát prezentálja – számos tétel esetében a Black Sabbath definitív dalaival azonos színvonalon. A lemez kislemezre is kimásolt öt száma közül nyilvánvalóan ide tartozik az Enter Sandman (egy új generáció új Paranoidja), a Sad but True és a Wherever I May Roam, de a kevésbé közismert számok között is van olyan (az Of Wolf And Man, a The God That Failed és a My Friend of Misery hármasa), amely csakis totálisan kortalan, esszenciális heavy metalként jellemezhető. És hiába játszották a médiákban unásig a két balladát, mind a szimplaságában lefegyverző Nothing Else Matters, mind pedig a Morricone spagettiwestern-es melódiáit kreatív módon magába dolgozó The Unforgiven felejthetetlen, kivételesen tömörre formált, hosszú-hosszú szavatossági idejű dal.

A lemez ráadásul fenomenálisan szól. A csúcsproducer, Bob Rock is érezte, hogy merre mehet(ett volna) a világ: a Metallica lemezén, valamint a Mötley Crüe már említett válogatásán (és a zenekar 1994-es, úgyszintén cím nélküli anyagán), az egyes Little Caesaron vagy a Skid Row Subhuman Race-én egy nyers és valóságos, mégis nagyszabású, hozzád és hozzám már jobban hasonlító, ám továbbra is a félistenek sorába tartozó zenészeket előtérbe állító, felesleges jelzők nélküli rockzenét álmodott meg, amiben megvolt a potenciál, hogy a kilencvenes évek első számú hangja legyen. 

Nem lett – ahogyan ezt a Metallica következő, dupla anyaga, az 1996-97-ben végül külön lemezeken kiadott, immár egészen másféle felfogást tükröző Load és Reload is bizonyítja. Győzött a kockás ing, a hétköznapi rosszkedv és a bizarr határfeszegetés, vesztett a torzítópedál, a direkt kommunikáció és a bőrdzseki. És közben, ezzel együtt vagy ennek ellenében, mert ilyen paradox az élet és a művészet, a Metallica megállíthatatlanul a világ egyik legnagyobb zenekarává vált.

szerző: Greff András

https://recorder.blog.hu/2021/08/12/tiszta_fem_30_eves_a_metallica_fekete_albuma
Tiszta fém. 30 éves a Metallica Fekete Albuma.

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr10016632494

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása